Gyurcsány győzelmi jelentései

Minek mellébeszélni, Gyurcsány Ferenc győzött. Számos elemző az elmúlt hetekben megállapította, a pénzügyi és a gazdasági válság következtében véget ért az Őszöd utáni korszak a magyarországi belpolitikában. A szocialisták örömujjongása mellett a „kisebbségi kormánynak” sikerült elfogadtatni a költségvetést. Így a kormányfő legalább a következő fél évre, a június 9-i európai parlamenti választásokig biztosította politikai túlélését. Amúgy komolyan elhitte azt valaki, hogy a miniszterelnök csak úgy felballag a Sándor-palotába, és ott egyszerűen benyújtja lemondását? Amikor két, a parlamenti küszöböt alulról súroló párt küzd a politikai és gazdasági túlélésért, ők viszonylag olcsón, néhány látszatengedménnyel könnyen megvásárolhatók. Ezért közülük néhányan kiléptek a szabadpiacra, és megkérték szavazataik árát, mert tisztában voltak azzal, hogy a minél nagyobb stabilitásra játszó kormányfő a „független voksokért” azonnal fizet.
A miniszterelnök győzelmi jelentései erősen emlékeztetnek az ötvenes évekre, amikor a szintén alternatíva nélküli pártunk és kormányunk egyre újabb sikereket ért el a szocializmus építésében, hiába ármánykodott az amúgy naponta háromszor is megfutamított kül- és belföldi ellenség. Az eredmény nem is maradt el, alig hat év alatt, 1952-re sikerült az újjáépítés első esztendeiben kiemelkedően eredményes országban a lakosság életszínvonalát a világháború előtti szintre letornázni. Eközben a polgárok azt olvashatták és hallhatták, hogy nem szabad levágni az aranytojást tojó tyúkot, ezért a következő években még meg kell húzni a nadrágszíjat, de utána biztosan eljön majd a Kánaán. (Az akkori propagandisták még nem ismerték a jóléti rendszerváltás fogalmát.) A kormányfő mostani nagy győzelmeként beállított hatalmon maradásának még pártja többsége számára is akkor lenne valódi politikai értéke, ha az valamilyen program, elképzelés megvalósításával járna együtt. Nagyjából ezt mondta ki Gyurcsány Ferenc is az őszödi beszéd egy viszonylag ritkán idézett részében is, amikor azon háborgott az MSZP frakciója előtt, hogy sok szocialista politikus számára a politika csak a megszerezhető jövedelemről és a költségtérítésről szólt. Egyúttal kijelentette, ő csak egy általa meghirdetett világos program megvalósítására hajlandó szerződni, az alibizésre keressenek a szocialisták valaki mást. Ő ugyanis ebben az esetben lemond, és ír egy „k… jó könyvet” a magyar baloldalról. Ha a kormányfő állja a szavát, akkor a közelmúltban Vágó Istvánnak már ez utóbbi esetre beígért könyv bemutatóját kellett volna moderálnia. Hiszen legkésőbb a senki által sem látott bársonyos reformok tavaszi meghirdetésével már retorikai szinten is végleg feladta az addig hatalmát legitimáló nagy átalakító szerepét. Ettől kezdve Gyurcsány Ferenc ugyanazzal próbálkozott, mint azt 2005-ben tette, látszattevékenységet folytatva valahogy elevickéljen a következő választásokig.
Ezt jelezte a 2009-re beterjesztett költségvetés első, még több mint kétszázalékos növekedést feltételező változata éppen úgy, mint a túl vagyunk a nehezén életérzést sugalló szeptemberi Beindultunk-kampány. Első pillantásra talán nehéz megérteni, hogy a kormányfő legkésőbb a pénzügyi csődhelyzetben miért nem fogadta el a szakértői kormányra vonatkozó korábbi javaslatot. Miért ő vállalkozott arra, hogy végrehajtja a Nemzetközi Valutaalap csődgondnokainak árgus tekintetétől kísérve a 2009-es kemény megszorításokat? Mert pontosan tisztában van azzal, hogy az MSZP-t vezetése már régóta hatalompárttá alakította, s ezért az nem elvek és programok alapján szerveződik. Így a párt hosszú távú jövője is csak retorikai szinten érdekli őket. Már 1996-ban Szekeres Imre úgy fogalmazott az ELTE bölcsészkarának fiatal politológushallgatói előtt, hogy a szocialisták díszletként megtartanak a párton belül néhány, a baloldali ideológiák iránt elkötelezett személyt, de a képviselőcsoport 95 százaléka az úgynevezett titkos frakció tagja. Annak a csoportnak, amely csak a hatalom megszerzésében és megtartásában, valamint az ebből fakadó hasznok élvezetében érdekelt, s elsődlegesen ebben látja politizálásának célját. Ezért rendkívüli optimizmusra vallott arra számítani, hogy a szocialisták az idén lemondanának a 2009-es költségvetésben még elosztható javakról, pusztán a megújulás és az újrakezdés érdekében.
Az MSZP-re nehezedő megújulási kényszert azért is érezhetik még elhanyagolhatónak, mert igen rossz véleménnyel vannak a párt tagságáról és saját választóikról. Úgy érzik, hogy szinte bármit megengedhetnek maguknak, a jelenleginél sokkal rosszabbak már úgy sem lehetnek a közvélemény-kutatási adataik. Sőt egy nem elhanyagolható, bizonytalan csoport is bármit elhisz, csakhogy visszatérhessen az MSZP táborához. Ők azok a választók, akik bármelyik kormányzati kampányra azonnal ugranak, mert ők egyszerűen hinni szeretnének, alaposabb vizsgálat után bármennyire is irracionálisnak tűnnek a kabinet vagy a kormányfő kampányjelszavai. A híveinek eme olcsó mozgósítását szolgálta Gyurcsány Ferencnek a december 20-i Népszabadságnak adott interjújában a konzervatív fordulattal történő riogatása is. Ráadásul most, amikor még csak a szakértők beszélnek a jövőre drámaivá váló gazdasági válságról, és azt sokan nem érzik azt a bőrükön, a támogatói tábor szívesen segíti néhány pontos támogatottságnövekedéshez kedvenc pártját. Éppen ezért csak a szimpatizánsaikat összerántó rémhírként lehet értékelni az idei nyár legkomolyabb álvitáját, a kétharmados Fidesz-győzelem borzalmas következményeinek hosszas ecsetelését. E híresztelés ráadásul arra is kiválóan alkalmas volt, hogy tovább frusztrálja a jobboldali szavazókat. Akik, látva az ország mind siralmasabb helyzetét, egyre gyakrabban azt kérdezgették, miért nem váltja már le a Szövetség a kormányt. S a türelmetlenebbek és az összeesküvés-elméletek iránt fogékonyabbak azonnal tudni vélték a választ; mert nem is akarnak hatalomra jutni. Bármennyire irracionálisnak is tűnnek ezek a gondolatok, számolni kell velük, hiszen sokkal egyszerűbb háttéralkukat feltételezni, mint elismerni, parlamenti eszközökkel jelenleg nem lehet őket leváltani. A Fidesz azért sem nyer semmit azzal, ha vár, mert nem csak abban lehet biztos, hogy az ország helyzete folyamatosan romlik. Mára ugyanis kiderült, az MSZP nem tud jól kormányozni, s az elmúlt évek azt is igazolták, hogy az ellenzék meggyengítésére, sőt felszámolására is felhasználja a kormányzást. Mint azt Szanyi Tibor 2003 tavaszán, az MSZP kongreszszusán világos politikai célként megfogalmazta. Ráadásul a magyarországi baloldal a francia modell nyomán mindig szívesen veszi, ha létezik egy magát radikálisnak valló jobboldali párt a parlament közelében. Mely a sorsdöntő voksolásokon képes éppen annyi szavazatot lecsípni a jobboldaltól, ami elegendő a szocialisták többségének megőrzéséhez. E számítástól vezettetve tette politikai tényezővé Francois Mitterand és a baloldali sajtó 1983-ban az addig súlytalan Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontját.
A 2009-es költségvetést Gyurcsány Ferenc saját párton belüli hatalmának megerősítése és megtartása okán sem engedhette ki a kezéből. Hiszen a hatalompárttá alakult MSZP-t csak addig tarthatja biztosan a kezében, amíg ő áll a hűbéri lánc csúcsán, tőle kapnak jutalmat a hűségesek és büntetést az esetleges lázadók. Amíg ő osztja a befolyást, addig hallgatnak a párton belüli lázadók is. Hogy milyen légkör uralkodhat az ilyen hatalmi harcok közepette egy szocialista pártban, az könnyen elképzelhető a példaképnek tekintett németországi minta alapján. Kurt Beck volt SPD-elnök szeptemberi megbuktatását követően a pártvezetésen belüli hangulatot farkasfalkához hasonlította. Márpedig a falkavezért addig követik, amíg a tagoknak a győzelem reményét nyújtja és juttat a zsákmányból. Így egy újabb és súlyos vereség nélkül aligha lesz megingatható a vezérük iránti hűségük. Az európai parlamenti helyekért megindult tülekedés jól jelzi, hogy egy fél-háromnegyed évvel a fenyegető választási vereség előtt kezdenek néhányan valóban elégedetlenkedni. Ráadásul a rossz lelkiismeret és a számonkérés gondolatának megemlítése még erősebben összetartja őket.
2009-ben is a magyar történelem visszatérő nagy dilemmájával szembesül az ország. A csábító meséket, a jól hangzó, de már második pillantásra is könnyen átlátható ígéreteket, a gyors sikerrel kecsegtető, de felületes álradikális megoldásokat választja? Vagy tanul a részben az érdektelensége és felületessége okán őt érő csapásokból, s elfogadja, hogy az általa követelt valóban tartós és valóban radikális fordulat csak a lassú és alapos építkezésből eredhet.

A szerző történész