Új határ
Külföldi Kína-szakértők tulajdonképpen meglepődtek azon, hogy a zavargás nem Kasgárban tört ki – hiszen itt a lakosság túlnyomó többsége, több mint nyolcvan százaléka ujgur, és minden oka megvolt az elégedetlenségre –, hanem a tartományi fővárosban, a 2,3 milliós Urumcsiban. Itt a módszeres betelepítések eredményeképpen a kínai hanok már 70 százalékos többségben vannak. Hszincsiang tartomány lakosságának a hanok csak négy százalékát adták 1949-ben, a kommunizmus győzelmekor, a jelenlegi 20 milliós népességből viszont a legnagyobb, 45 százalékos arányt mondhatják magukénak. Az ujgurok mintegy 8,5 millióan lehetnek.
Hszincsiang jelentése mandarinul „új határ”. A császárság igen későn, 1884-ben tudta annektálni ezt a hatalmas területet. A mai Kínának is ez a legnagyobb tartománya, nagyjából három Franciaországot tesz ki. Az ujgurok – természetesen kizárólag maguk között – Kelet-Turkesztánnak nevezik hazájukat, amely etnikailag, kulturálisan, vallásilag, történelmileg sokkal jobban kötődik a közép-ázsiai török (türk) hagyományokhoz, mint az igen távoli Pekinghez.
Ráadásul a tartomány igen gazdag kőolajban és földgázban, amelyre Kínának a gazdasági növekedés fenntartása érdekében rendkívüli szüksége van. Lehet, hogy miközben másnak áldás az energiahordozók birtoklása, az ujguroknak ez lesz a vesztük.
Kasgár a selyemút gyöngyszeme. A kétezer éves oázisból lett város az ujgur kultúra remeke. A középkori, sőt korábbi település girbegurba utcáin valóságos időutazást lehet tenni Közép-Ázsia letűnt nagyságának korába. Ám ugyancsak igyekeznie kell annak, aki utoljára még egy pillantást akar vetni a muzulmán építészet páratlan remekére. Kasgárt manapság vastag por fedi. Nem a feledés pora, hanem a dömperek, buldózerek, földszállító teherautók által felvert porfelhő: a jövő épül itt, amely egy pillanatra sem enged múltba révedést.
Bontják az óvárost: kínai módszerességgel, következetesen, kerületről kerületre haladva. Az eddig itt lakó kétszázezer ujgur közül ötvenezret már ki is telepítettek a városszéli „modern” lakásokba. A kínaiak tulajdonképpen még jót is tesznek a muzulmán, török ajkú kisebbséggel, ugyanis megvédik őket az olyan borzalmas földrengések következményeitől, mint a közelmúltbeli szecsuani. Széles utcák nyílnak, amelyeken kényelmesen behajthatnak a tűzoltók, mentők, az új épületek jelentős erejű földmozgásnak is ellenállnak. Ráadásul helyi motívumokat is felhasználnak az utcák tervezésénél, például „minaretszerű” épületek, áruházak is emelkednek majd Kasgár szívében.
Azért ennyire nem kellene szellemi fejlődésében visszamaradottnak tekinteni az egész világot! Pár héttel az Urumcsiban lezajlott véres események előtt kapta fel a világsajtó a kasgári történetet. A lapok különtudósítót küldtek ki Hszincsiang e nyugati szegletében fekvő városba. A helyi illetékesek semmilyen propagandaeszközzel nem tudták megtéveszteni a Kasgárban járt újságírókat: egyértelmű volt mindenki előtt, hogy amit látnak, az olyan kultúra eltörlésére irányuló szándék, amely távoli a kínaitól, és amelyet hosszú évszázadokig nem sikerült bekebelezni. Ez az erőszakos asszimiláció mintapéldája.
Kasgár az ujgurok identitásának jelképes helye. Vajon miért törekszik Peking ilyen nyíltan hagyományaik és kultúrájuk megsemmisítésére? „Ez büntetés, mégpedig 2008. augusztus 4-ért, amikor – közvetlenül a pekingi olimpia előtt – két, ujgur robbanószerrel megrakott teherautójával kínai katonák közé hajtott, 17-et megölve közülük” – mondta el meggyőződését a francia Express hetilap tudósítójának egy név nélkül nyilatkozó kasgári.
Lehet, hogy ez a mai napig tisztázatlan terrorcselekmény is az okok között van, de a város elpusztítására már az 1990-es évek második felétől tettek lépéseket. Harminc évvel ezelőtt az óváros területe több mint tíz négyzetkilométer kiterjedésű volt, ma 4,5 négyzetkilométer. Az viszont igaz, hogy a folyamat az idén gyorsult fel. A városközpontban álló Id Kah mecset előterét már korábban kipucolták, és a hatalmas téren „turisztikai látványosságot” hoztak létre: egy méretes kivetítőn kínai szappanoperák mennek, egyelőre még ujgur nyelven. A közelben lévő éjszakai piacot, ahol bárki fillérekért kaphatott egy kis élelmet, „megszabadították ettől a funkciótól”.
A városrombolásnak még Pekingben is vannak ellenzői. Az Independent brit napilap idéz egy fővárosi professzort: „Egyrészt a kasgári épületek jó állapotúak, de ha mindenképpen meg akarják védeni egy esetleges földrengéstől, arra megvannak a technológiák, hogy miként kell megerősíteni őket. Másrészt viszont az öreg város mint egységes egész olyan értéket képez, amely pótolhatatlan veszteséget okoz nemcsak a turisztikai ágazatnak, hanem az ujgurok életformájának, kultúrájának is.”
De hát éppen ez a cél! Nézzük meg, hova száműzik Kasgár óvárosából az embereket, akiknek azért volt választási lehetőségük: vagy elfogadják a rendkívül alacsony kártérítést, vagy kiköltöznek az új lakásba. Ez az „1-es számú kerület”, hivatalosan a Boldogságkerület. Modern, hatemeletes házak sora húzódik a város határában. Az egyik felől szemétdombra nyílik kilátás, a másik oldalán rendőrségi kaszárnya épületei sorakoznak. Csak a miheztartás végett. Az eddig városközpontban – „mocskos, elmaradott körülmények közt” – lakók most megismerkedhetnek a tömegközlekedéssel, ha valami dolguk akad a városban. Arról természetesen ne beszéljünk, hogy ilyen modern világban nincs lehetőség vallási életet élni, ugyanis egyetlen mecset sincs a közelben. Sőt még közösségit sem, hiszen nincsenek azok a lakásokhoz tartozó kis kertecskék, amelyekben el lehetett beszélgetni a szomszéddal.
Nehogy azt higgyük, hogy a gyarmatosítás ennyivel befejeződött. Az oktatásban a közelmúltban fogadták el az ujgur és a mandarin nyelv együttes használatát. Csak idő kérdése, hogy amikor a kínai hanok elérik az ötven százalékot a tartományban, fokozatosan kezdik kiszorítani az ujgur nyelvet az oktatásból.
A központi rendszer célja, hogy minél műveletlenebb maradjon az ujgur nép. Már évek óta csupán kétkezi munkát kaphatnak. Most tömegével dolgoznak Kelet-Kínában a nagy építkezéseken, esetleg akinek szerencséje van, összeszerelő üzemekben talál állást. Ám mindenhova elkíséri a többségi nemzet megvetése, amely a köztudat részévé lett: az ujgur terrorista, szeparatista és szélsőségesen vallásos. A kínaiak többsége nem szereti az ujgurokat, és ez fordítva is igaz.
A helyi hatalmasságok még támogatják is a távoli munkavállalást – legalább ennyivel kevesebb gondjuk lesz. Félelmetes számok jelentek meg a fiatal ujgur nők elvándorlásáról, állítólag jelenleg negyedmillióan keresik kenyerüket más tartományokban. Hogy hazajönnek-e, az ugyancsak kérdéses. Egyre gyakoribbak a vegyes házasságok, a csinosabb lányokra kivetik hálójukat a prostitúció kerítői. A lényeg az, hogy ne legyenek képesek szaporítani az ujgur lakosságot. Egyes ujgur ellenzékiek szerint ennek érdekében a kínai hatóságok sterilizálással is élnek.
Gyakorlatilag lehetetlenné tették a nyolcmillió ujgurnak, hogy életében egyszer, ahogy azt muzulmán vallása megköveteli, részt vegyen a mekkai zarándoklaton. A kínai hatóságok évente ötezer ujgurt hajlandók kiengedni Szaúd-Arábiába. Ráadásul ezek zömében öreg emberek. Nagy úr a félelem az iszlám fanatikusoktól!
Van egy turistacsalogató jelmondatuk a kasgári helyi hatóságoknak, amelyet úton-útfélen hirdetnek: „Aki nem jön el Kasgárba, az nem is látta Hszincsiangot!” Ez igaz. Aki viszont elmegy oda, megláthatja a „vörös sárkány” rejtett, igazi arcát.
