Kopjafa. A dicsőségoszlop felirata a következő: „E kopjafa a világhírű professzor, Simonyi Károly és fia, Charles Simonyi műszaki-tudományos teljesítményét övező tisztelet és megbecsülés jele. Közadakozásból állította a Magyar Nemzetőrség Győr-Moson-Sopron Megyei Szövetsége, 2009. július.”
A kopjafa Törő György
fafaragó népművész alkotása.
Egyházasfaluban dicsőségkopjafát avatnak vasárnap 11.30-kor a Simonyi Károly Általános Iskola előkertjében. A kopjafát Szakács Imre, a megyei közgyűlés elnöke leplezi le, az egyházak vezetői pedig megáldják. Avatóbeszédet Kuti József nyugalmazott főiskolai tanár, docens mond.
Simonyi Károly (1916–2001) szegény parasztcsalád hetedik gyermekeként született. Édesapját nem ismerhette meg, az ő születése előtt meghalt. A jó eszű fiúcskának nagy szerencséje volt a falu plébánosával, aki felismerte adottságait, támogatót keresett számára, és rábeszélte édesanyját, hogy taníttassa. Egy 1986-ban adott terjedelmes interjúban egyébként Simonyi elmondja, hogy a két világháború között minden kisebb településen volt egy ember, rendszerint a plébános, akit megbíztak azzal, hogy felismerje, kiválassza az értelmes gyermekeket. Így került ő is a budapesti Árpád Reálgimnáziumba, és gyerekfejjel felfogta, neki többszörösen is helyt kell állnia. Bár kezdetben megaláztatások érték, soha nem jutott eszébe, hogy abbahagyja, amit elkezdett, és hazamenjen. „Bennem ugyanis nagy hűség- és kötelességérzés van: amit vállalok, azt mindenáron igyekszem véghezvinni. … Megpróbálok a lehető legtöbbet megérteni a világból, mindent elolvasok, megtanulok, hogy minél jobban hasznára lehessek családomnak, népemnek.” Tehát „felvértezte magát a világmegváltásra” – mondja évtizedek múlva némi öniróniával. Érezte, hogy az értelmiséget nagy megbecsülés övezi, de nem akarta, hogy családjában, falujában idegenként kezeljék, ezért első jutalomutazása után, 1937-ben Párizsból hazaérve otthon gyorsan beállt az aratók közé. Sőt hosszú évekig nyaranta mindig hazautazott, hogy tisztességgel kivegye részét a legnehezebb paraszti munkából, az aratásból.
A középiskolából úgy lépett ki, hogy a világon mindenről mindent akart tudni. A latin, német, angol mellett magánúton franciát, olaszt, szerbhorvátot, oroszt tanult. A műszaki pálya vonzotta, be is került a Műegyetemre, de ezzel párhuzamosan végezte a jogot is, mert úgy gondolta, hogy a termelési folyamatokat a mérnökök szabják meg, a társadalom rendjét pedig a jogászok. Amikor pedig rájött, hogy a jog nem alkalmas a társadalom struktúrájának megismerésére, ésszerűbbé tételére, már csak virtusból is lediplomázott belőle.
Egyébként, mint idős korában mondta, ahogy fogynak éveink, úgy világosodik meg előttünk, hogy a dolgok összefüggésrendszere mennyire bonyolult. Rájövünk, a cselekvéshez nem tudásra van szükségünk, hanem hitre, tántoríthatatlan hitre, hogy amit teszünk, az jó.
Bay Zoltán hatalmas tudása és egyénisége is szerepet játszott abban, hogy figyelme az atomfizika felé forduljon. Tagja lett annak a Bay vezette kutatócsoportnak, amely megvalósította a világszenzációnak minősülő Hold-radar-kísérletet. Simonyi Károlyék 1946-ban egy amerikai csoporttal egy időben „meglokátorozták” a Holdat. Munkájuk eredményeként új tudományág, a radarcsillagászat született. Úttörő kísérlet volt a részecskegyorsítás is, amelyért Simonyi Kossuth-díjat kapott.
Bár ideológiailag mindig függetlennek tartotta magát, mivel 1956-ban megválasztották a Központi Fizikai Kutatóintézet (KFKI) forradalmi bizottsága elnökének, 1957-ben távoznia kellett az intézettől. A legendás professzor 1970 végén a Műegyetem elméleti villamosságtan tanszékének ajtajáról is lecsavarozta névtábláját, de ez sem szegte kedvét. A nagyon sokat tudó emberek bölcsességével vette szemügyre új helyzetét, és ebből is profitált: „Csend, nyugalom vesz körül és béke. Rádöbbentem, ez való nekem. Életformám lett a visszavonultság.” Visszahúzódó, menekülő emberként valósította meg élete nagy álmát: a természettudományos és a humán kultúra szintéziseként megírta A fizika kultúrtörténete című nagyszabású munkáját, amelyért Állami Díjjal tüntették ki. Az átfogó munkát magyarul ötször, németül háromszor adták ki. Szakkönyvein (Villamosságtan, Elektronfizika, Elméleti villamosságtan), amelyek több világnyelven megjelentek sok-sok kiadásban, mérnök- és fizikusgenerációk nőttek fel. Vallotta, hogy a különleges körülmények nem alakítják az embert, hanem mérnek. Kihozzák, ami benne van.
