(hogyan sorsoljunk )

Én nem tudom, rasszista hírbe keverem-e magamat, ha mesélek egyet a több száz jó zsidó vicc közül. Tehát: Kohn minden áldott nap azért imádkozik az Úrhoz, hogy adjon neki végre ötös találatot a lottón. A tizedik héten az Úr megelégeli, és visszaszól: Kohn, adj nekem egy esélyt! Legalább vegyél egy lottószelvényt!
Jómagam azok közé tartozom, akik elmulasztják megadni ezt az esélyt, a milliárdos nyereségek nem csigáznak fel, s bizony-bizony, amikor tévénézés közben váratlanul belefutok egy kenósorsolásba, vagy egy szkarabeuszbogarat látok mászni a képernyőn, esetleg számozott golyókat futkosni műanyag csövekben, izgalom helyett méla unalom fog el. Ez talán attól van, hogy Zrínyi jelmondatát: „Sors bona, nihil aliud” (Jó szerencse kell, semmi más), igyekszem a horgászatra redukálni. A szerencsével való felemás viszonyom ellenére a minap (álmomban) részt vettem egy televíziós lottósorsoláson, ahol a nagyobb szenzáció kedvéért egy celeb is megjelent. Ez a műsor, ha annak tekinthetjük, nyilván vonz annyi nézőt, mint Dávid Ibolya sajtótájékoztatója, ahol a mérleg nyelveként egyenlő távolságot tart a két egyformán undok Góliáttól, az MSZP-től és a Fidesztől (bár az előbbi kissé összement).
Egy dekoratív tévés hölgy, nyilván lottószámhúzató specialista, először felvezette a celebet az emelvényre, és kérdéseket intézett hozzá, amelyek tiszteletét és nagyrabecsülését fejezték ki. A celeb, élve az alkalommal és eséllyel, készségesen válaszolt. A dekoratív hölgy ezután körülnézett, és így szólt: „A sorsolási bizottság elnökét kérdezem, mindent rendben talált-e?” Erre egy kövér úr, aki olyasforma csipeszt viselt az orrában, mint a szinkronúszók, ekként válaszolt: „Semmi sincs rendben.” „Hogyhogy?” – kérdezte a műsorvezető csinoska. „Úgy ahogy mondom: zuhan a GDP, szárnyal az államadósság, éhezik a nép.” „Ja, erre gondol? – kacagott gyöngyözve a műsorvezető. – Már megijedtem, hogy laposak a golyók.” „A golyók nem laposak!” – jelentette ki a sorsolási bizottság elnöke. „Akkor kezdhetjük – fordult a celebhez a csinibini –, legyen olyan kedves, húzzon ki behunyt szemmel egy cédulát ebből a zsákból, amiben nem macskák vannak, hanem azoknak a jelenlévő nézőknek a számai, akik akár egy lottószelvény megvásárlásával jogot nyertek arra, hogy a golyókihúzó vetélkedésben részt vegyenek, s nyerjenek egymilliót.”
A celeb húz, megnézi a cetlit, és azt mondja: hetes. Egy hölgy pattan fel a székről, eldobja a járókeretét, középre rohan, és sikoltozik: „Én vagyok az!” „Mióta pályázik arra, hogy számhúzó legyen?” – teszi fel a sarkalatos kérdést a műsorvezető. „Harminchét éve és huszonhárom hete.” „Megkérdezhetem, mi a foglalkozása?” „Nincs foglalkozásom. Amióta az eszemet tudom, golyóhúzónak készültem.” „Hát akkor tessék, húzzon!” „Szólhatok előbb a nézőkhöz?” Pillanatnyi zavar után a műsorvezető azt mondja: „Tessék!” A hölgy diadalmasan jelenti ki: „A bőrgomba nem játék. – Majd hozzáteszi: – Nem húzhatnék inkább luxort? Ettől elment a kedvem.” A celeb és a közjegyző betuszkolja a hölgy kezét a húzólyukba. A műsorvezető konvencionális mosollyal sorolja: „Hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, tizenhárom. Bocsi! A tizenhármas nem számít. Bocsika! A tizenkettes sem. Ötös lottót húzunk.” De a húzó hölgyet most már nem lehet megállítani. Miközben a rendező a képernyőre varázsol egy két héttel előbbi időjárás-jelentést, ötvennégy számot ránt elő. Ennyi a kenónál sem kell. A műsorvezető szilárd hangon mondja: „Most a közjegyzőt kérdezem, mindent rendben talált-e?”
Mielőtt felébrednék álmomból, látom, hogy a közjegyző felvonja szemöldökét, és keserűen így szól: „Én nem tudom…”