A bűvös kétharmados többség

Ellenkező előjellel, de mindkét politikai oldal egyre többször foglalkozik azzal a lehetőséggel, hogy a 2010-es választások eredményeként akár kétharmados jobboldali többségű Országgyűlés is alakulhat Magyarországon. Míg a jobboldalon sokan a „félresiklott rendszerváltozás” kiigazításának esélyét, addig a baloldalon egy tekintélyelvű alkotmányos berendezkedés, vagy esetleg diktatúra kialakulásának veszélyét vetítik előre. Az utóbbi vélemények súlyát és hitelességét jelentősen mérsékli az a tény, hogy megfogalmazóik a kommunista utódpártot akkor sem tekintették a demokráciára veszélyesnek, amikor kormányzati tisztséget betöltő vezetőik utasítására az ellenzék békés szimpatizánsait válogatás nélkül a nyílt utcán verték véresre.
Miért fontos a kétharmados többség? Magyarországon európai összehasonlításban magas (40 körüli) a kétharmados törvények száma. Ilyenek: az alkotmány, az egyes alapjogok gyakorlásával összefüggő törvények (egyesülési, gyülekezési, választójogi, állampolgársági törvény), valamint az alkotmányos vagy más kiemelt fontosságú intézményekre (önkormányzatok, Alkotmánybíróság, rendőrség, bíróság, ügyészség, egyházak, médiumok) vonatkozó jogszabályok. Noha e területek majdnem mindegyikén szerteágazó és sokszor közismert problémákkal találkozhatunk, a káros jelenségek csak az esetek egy részében a minősített többséget igénylő jogszabályok hiányosságainak következményei. A kettős állampolgárság biztosításának, a kiegyensúlyozott és értékközpontú tömegtájékoztatásnak, a közigazgatás és az önkormányzati rendszer egyre sürgetőbb átalakításának, vagy éppen az egyházalapítás visszaélésre okot adó szabályai szigorításának valóban előfeltétele a kétharmados többség. A közbiztonság helyreállításához, a jó gazdaságpolitikához, az állam teljes szervezetét behálózó korrupció felszámolásához, a hatékony bírósági és ügyészségi működést gátló leterheltség megszüntetéséhez azonban a legcsekélyebb kormányzati többség is elegendő. Számtalan területen a visszásságok oka nem rendszerhiba, hanem a kormányzati alkalmatlanság. A gyökeres változtatásoknak igen, a jó kormányzásnak nem feltétele a kétharmados többség.
Az európai parlamenti választásokig a jobboldal esetleges alkotmányozó többsége alatt a legtöbben a Fidesz egyedül elért kétharmados győzelmét értették. Valószínűleg ezért lettek a Jobbik vezetői egyre többször a baloldali műsorok – ha nem is szívesen látott, de mégis meghívott – vendégei. A valóságban soha meg nem szűnt koalíció pártjai és a velük szimpatizáló médiamunkások úgy hitték, hogy a Jobbik léte és erősödése egy bizonyos határig nemcsak a Fidesztől vesz el szavazókat, de a saját – a kormányzás valamennyi területén romhalmazt teremtő – politikájuknak is új tartalmat adhat. Elszámították magukat: nem csupán a százalékos eredmény, de a radikálisokat választók száma miatt is biztosnak tekinthető, hogy a következő Országgyűlésben lesz Jobbik-frakció. Az SZDSZ közben megszűnt, a szocialistáktól pedig a Jobbik éppúgy vitt el szavazókat, mint a Fidesztől, parlamenti mandátumokat azonban – a magyar választójogi rendszer sajátosságaiból adódóan – döntően az MSZP kárára fog szerezni. Ezáltal a radikálisok várható parlamenti jelenléte csak csekély mértékben csökkenti a Fidesz esélyét az önállóan elérhető kétharmadra, ugyanakkor szinte biztossá teszi, hogy a jelenlegi kormánypárt(ok) maradéka még egyharmad arányban sem lesz jelen az új Országgyűlésben.
E fontos állítás szocialisták számára lesújtó igazságtartalmának felismeréséhez nélkülözhetetlen a magyar választójogi törvény mandátumelosztási technikájának nagy vonalakban történő bemutatása – a jelenlegi politikai erőviszonyokra figyelemmel. Az Országgyűlést 386 képviselő alkotja, így a kétharmados többséghez 258 mandátum szükséges. Mandátumszerzésre 176 egyéni választókerületben, 20 területi (fővárosi és 19 megyei), valamint az országos listán van mód. Az egyéni választókerületek győztesei mellett a területi listákról 152, míg az országos listáról 58 képviselői hely nyerhető el elvileg.
A választójogi rendszer három különböző területéről (egyéni választókerület, területi lista, országos lista) különböző módon lehet mandátumot szerezni. Az egyéni választókerületekben – legkésőbb a második fordulóban – az nyer, aki a legtöbb szavazatot kapja. Ez nyilvánvalóan aránytalan, és az aránytalanság a legerősebb párt számára kedvező. A területi listákról elvileg arányosan, a gyakorlatban a nagyobb pártok enyhe felülreprezentáltsága mellett történik a képviselői helyek kiosztása. E csekély mértékű aránytalanság oka, hogy a kisebb megyékben a kevés területi listás mandátum miatt csak tíz százalék feletti eredménnyel lehet mandátumot szerezni. Az országos lista pedig egyértelműen „veszteslista”, mivel onnan a képviselői helyek döntő többségét azok a pártok szerzik meg, amelyek jelöltjei az egyéni választókerületekben vereséget szenvedtek. (Fontos korlát, hogy bármely listáról csak azon pártok jogosultak mandátumszerzésre, amelyek országos összesítésben a választópolgárok legalább 5 százalékának támogatását elnyerik.)
Milyen megállapítás vonható le a fentiekből a jelenlegi politikai helyzetben? A 176 egyéni választókerület döntő többségében a Fidesz győzelme várható, nemcsak azért, mert a politikai porondon egyedüli nagy pártnak tekinthető, hanem azért is, mert jelöltjei a második fordulóban egy MSZP-s jelölttel szemben a Jobbik-szimpatizánsok, míg a Jobbik jelöltjével szemben a szocialista szavazók egy részének támogatására is számíthatnak. A ’94-es választásokon a szocialistáknak 149 egyéni jelöltje tudott nyerni, a Fidesz okkal reménykedhet e rekord megdöntésében. A területi listákról a legnagyobb ellenzéki párt – az EP-választáson elért eredményhez hasonló választói támogatással számolva – 85-95 mandátumot szerezhet. Az országos listáról a Fidesz – tekintettel az egyéni választókerületekben várható elsöprő fölényére – szinte biztosan jóval kevesebb mint 10 képviselői helyre számíthat. Így az országos és területi listákról a legnagyobb ellenzéki párt – az EP-választáson kiérdemelt választói támogatás megismétlése esetén – mintegy 100 mandátumot szerezhet, ezért önállóan akkor lehet kétharmados többsége, ha a 176 egyéni választókerületből legalább 160 helyen nyerni tud.
A Jobbik jelentős elutasítottsága miatt várhatóan egyetlen egyéni választókerületben sem fog győzni. A területi listákról támogatottságával arányosan (valamelyest alulreprezentáltan) juthat mandátumhoz, ezért képviselői helyeinek döntő többségét az egyéni választókerületi vereségekből adódó töredékszavazatok miatt országos listáról fogja szerezni. Az országos listán pedig a radikálisok nem a Fidesz, hanem az egyéni választókerületek majd mindegyikében hozzájuk hasonlóan vesztes MSZP elől veszik el a mandátumokat.
A Jobbik–Fidesz-koalíció a nyilvánvaló különbségek és mindkét párt határozott elzárkózása folytán kizárt. Ettől függetlenül a jelenlegi kormánypártok a Jobbik által megtestesített „fenyegető szélsőjobboldali veszélyt”, mint bukott politikájuk utolsó fegyverét továbbra is érvként használják a Fidesszel szemben. Ez a fegyver azonban aligha sülhet el azoknak a kezében, akik az alapvető szabadságjogok gyakorlásának törvénytelen korlátozásával kormányzásuk alatt számtalan területen a diktatúrák gyakorlatát csempészték vissza a magyar közéletbe. Ezért nem lehet túlbecsülni annak a kézzelfogható esélynek a jelentőségét, hogy az ország számára a rendszerváltozás óta mindvégig, de különösen az elmúlt hét évben leírhatatlan károkat okozó MSZP–SZDSZ párosnak – húsz évvel a demokrácia megszületése után először – még a kétharmados törvények által szabályozott kérdésekre sem lesz semmilyen befolyása. A nemzeti és az önérdek közül gondolkodás nélkül az utóbbit választó pártok kiszorulása az alkotmányozó hatalomból már abban az esetben is az ország javára válik, ha ezáltal kizárólag a határon túli magyarok kettős állampolgársága elől hárulnak el az akadályok.
Az alkotmányozó többség azonban ennél többre is lehetőséget ad. A rendszerváltozáskor gyakorlatilag teljesen újraírt, de keltezését tekintve a mai napig a sztálini szovjet befolyásra emlékeztető alaptörvényünk (1949. évi XX. tv.) lecserélése sokak szemében varázsszóként hat. Jelen írás szerzőjének meggyőződése, hogy szemantikai és más praktikus okokból – egyes jogintézmények (népszavazás) pontosabb szabályozása, az egyes fejezetek sorrendjének megváltoztatása (az alapvető jogok kerüljenek az alaptörvény elejére) vagy éppen az államháztartásra vonatkozó részletesebb szabályozás alaptörvényi szintű kodifikálása érdekében – indokolt lehet egy új alkotmány elfogadása, de az 1990 óta létező parlamentáris kormányzati berendezkedés sarokköveinek megváltoztatására a gyakorlati tapasztalatok nem adnak okot. Egyes jogintézmények újraszabályozása ugyan elkerülhetetlen, de nem radikális alkotmánymódosításra, hanem a ma is meglévő szabályok szigorú végrehajtására és kíméletlen betartatására van szükség. Ami pedig talán ennél is fontosabb: a minősített többség a gyökeres változtatásokon túl arra is lehetőséget adhat, hogy a polgári kormány által megteremtett és kétharmados törvényekkel körülbástyázott értékeket egy későbbi kormányváltás után se lehessen lerombolni.

A szerző ügyvéd, a Szabadság Kör tagja