Hogy mire vágyunk? Leginkább talán a hétköznapi életet megfényesítő közösségi ünnepeinkre, a kitartó munka értelmére, a szellemi igényességre, az anyagi biztonságra. És mindennek alapjára: a hitre, kötődéseinkre, a gyarapító erőre, amely kétségeink ellenére létezik ebben az országban. Június végén meghívást kaptam Kisvárdára és az attól négy kilométerre lévő felső-szabolcsi községbe, Fényeslitkére. Mindkét helyszínen egyazon név, egy személyiség kötötte össze a református istentiszteleteket, a találkozásokat, a beszélgetéseket a helybéliekkel.
Húsz esztendeje annak, hogy Kisvárdán értelmiségiek létrehozták a Tőkés László Alapítványt a Ceausescu-diktatúra által fenyegetett fiatal, temesvári református lelkész védelmében. Úgy gondolták, az alapítvány általi nyilvánosság valamelyest óvhatja őt, feleségét és elsőszülöttjét, akkor két és fél éves kisfiát.
– Több ezer kisvárdai polgár számára jelentett életre szóló élményt, amikor Tőkés László 1990 februárjában ellátogatott közösségünkbe – utal a történelmi előzményekre a kuratórium elnöke, Lengyel Szabolcs. – Alapítványunk eredendő céljai között szerepelt, hogy a nemzetünk érdekében kiemelkedő teljesítményt nyújtó személyiségeknek évente a Tőkés Lászlóról elnevezett díjat adományozzuk. Az idei elismerés a tizenhetedik: Koncsol László felvidéki írót, szerkesztőt, költőt, műfordítót tiszteltük meg vele.
A díjátadást kezdetben a Bessenyei-gimnázium dísztermében tartották. A nagy érdeklődés miatt jó ideje a szépen felújított református templom az ünnepség helyszíne. Ezúttal is szép számban érkeztek az itteni hívek és az esemény iránt érdeklődők a Felvidékről és Erdélyből. Az emelkedett pillanatok után – mint az immár szokás – átsétálunk a református gimnáziumba, amelynek építését százezer forintból kezdte Csiszár Ákos, ma tiszteletbeli esperes. Élettel teli, gyakorlatias embernek ismerik. Az impozáns épület majd minden részletéhez fűződik egy-egy emléke. Sorolja azok nevét, akik munkájukkal, tehetősségükkel, pártfogásukkal az oktatási intézményt életre hívták.
– A lényeg az, hogy errefelé megtanultuk, a saját dolgaink előmozdításában ne várjunk másokra, ugyanakkor mindig élt bennünk a jó szándék, hogy odafigyeljünk a nálunk roszszabb helyzetben lévő, kiszolgáltatott embertársainkra – fűzi tovább a szót Lengyel Szabolcs. – Negyven év körüli építészmérnök voltam, amikor kitört a romániai forradalom, és itthon is megtörtént a rendszerváltozás. Ahogyan mondani szokták, vidéki értelmiségi vagyok, akárcsak a barátaim. 1989. szeptember 29-én a kisvárdai kórház akkori főorvosának, Mezey Károlynak az irodájában azon tanakodtunk, mit tehetnénk mi itt, a nagypolitika árnyékában. Máig előttem van a kép, amikor december 12-én csikorgó hidegben Kisvárdán, a szabad ég alatt, ökumenikus istentiszteleten imádkoztunk a romániai üldözöttekért. Majd elindultak az élelmiszerrel, gyógyszerrel, ruhaneművel megpakolt autók Nagyvárad felé. A környékbeli falvakból – többek között Fényeslitkéről – is csatlakoztak hozzánk. A felső-tiszai árvizeknél 2000-ben szintén ez a szolidaritás nyilvánult meg. A jó szándékot nem tudták kiölni belőlünk az időközben átélt politikai csalódások sem. A 2004. december 5-i népszavazásra az volt a válaszunk, hogy elhatároztuk, anyagilag támogatni fogjuk a határon túli református középiskolák rászoruló diákjait. A nehezedő életkörülményeknek tudható be, hogy az utóbbi időben csökkennek az adományok, így csökkentenünk kellett az összeget.
– Majdcsak kiböjtölik a jobb időket – jegyzi meg Papp Angéla, aki tíz éve pályakezdő tanárként kapcsolódott be e munkába. Többször megfordult az általuk pártfogolt gyermekek körében. Ismeri csüggedéseiket és örömeiket, tudja, hogy ez a gesztus nem csupán a havi négyezer forintról szól. A múlt esztendőben hatvanöt diákot támogattak, összesen négymillió forint jutott rájuk.
Érdeklődöm, milyen visszhangja van a városban tevékenységüknek. Jó-e itt élni, és milyennek látják a helybéliek a jövőjüket, személyes boldogulásukat?
– 2003-ban, amikor Orbán Viktor vette át a Tőkés László-díjat, több százan álltak még a templom udvarán is – idézi fel Lengyel Szabolcs. – Egyébként az itt élő középosztálybeliek igyekeznek megtartani hagyományaikat, a társasági életet, a művészetek, az irodalom szeretetét. Ismert, hogy évek óta Kisvárda a házigazdája a határainkon túli magyar színházak fesztiváljának. A három jó nevű középiskola és kollégium léte, oktatási hagyományai erős kötödést jelentenek a környékbeli településeken élő családokkal. A diákok pedig színt, pezsgést hoznak életünkbe. Jelentős munkát végez a városszépítő egyesület, számos tervünk van születőben. Sajnos az utóbbi időben a húszezer fős lakosság tizenhét és fél ezerre csökkent, mert a fiatalok a megélhetésért kénytelenek voltak elvándorolni. Ám úgy tűnik, van esély arra, hogy ez a folyamat megállítható, sőt növekvő tendencia is elképzelhető.
Hogy a kisvárdaiak mire alapozzák bizakodásukat?
– Kisvárda közelében jó néhány olyan település található, amelyeket az Európai Unió keleti közlekedési folyosója miatt kiemelten kívánnak fejleszteni. A modern áruszállításhoz, a logisztikai tevékenységekhez pedig jól képzett, rugalmas emberek kellenek. Csakúgy, mint a létrehozandó nyírtassi hőerőműhöz – utal a kibontakozási lehetőségekre Papp Angéla. – Ha mindez megvalósul, a város lakossága gyarapodhat, fiatalodhat. S akkor már egy itteni főiskolára vagy egyetemre is merünk gondolni.
n
Szóval errefelé nem szokás panaszkodni – állapítom meg, miközben néhány perc alatt átrobogunk Fényeslitkére. A községbe vezető úton Európai falu tábla. Nagy az „idegenforgalom”. Az utóbbi időben Brüsszelből, Spanyolországból fogadtak civil szervezeteket, de Ukrajnával, Moldáviával is élő a kapcsolatuk.
Június 27-én és 28-án pedig Tőkés László, felesége, Joó Edit asszony és legidősebb fiuk, Máté fogadására készültek. A meghívásban és az előkészületekben komoly szerepe volt a község egyik díszpolgárának, Szabó Ferencnek. A sikeres vállalkozót a településen és környékén úgy ismerik, hogy presbiterként nemcsak egyházközségét segíti, hanem az önkormányzat is figyelembe veszi gazdasági téren szerzett tapasztalatait, tanácsait. A már említett alapítványban is dolgozik, szoros kapcsolat fűzi a kisvárdai értelmiségi körhöz.
Így került sor arra, hogy Tőkés László Fényeslitkén istentiszteletet tartson.
Nehezen tudom szavakban visszaadni mindazt, ami átszőtte ezt a vasárnap délelőttöt.
Ünnep volt. Kétszeresen az.
Később Tőkés László megjegyezte, hogy bár új, nemzetközi feladatai miatt lemondott a püspöki tisztségről, a híveivel való közvetlen kapcsolatot minden körülmények között szeretné megőrizni. Késő délután újra útra kelt.
Én még maradtam. Hiszen még sok minden érdekelt. Legfőképp, hogy milyenek a hétköznapok ezen a kétezer-ötszáz lelkes településen.
n
A megyei levéltári anyagok már az 1300-as években hírt adnak róla, 1484-ben Litkének nevezik. A mögötte hagyott évszázadokról már régebben elkészült egy átfogó helytörténeti munka, a közelmúltat pedig a református parókián lévő fotókiállítás idézi fel. A második világháború előtti időket, a XX. század ötvenes-hatvanas éveit, a változásokat, mindazt a jót és rosszat, amit magukkal hoztak. Megörökíti a kapálást, a gyümölcsszüretet, a munkába indulást, a konfirmációt, a katonaságot.
Az egykori szovjet, ma ukrán határ, a Budapest–Szolnok–Debrecen–Nyíregyháza–Záhony vasútvonal „szomszédsága” a megélhetés miatt mindig is meghatározó tényezőt jelentett a férfiak számára. Többnyire nehéz fizikai munkát, karbantartást, javítást, rakodást. A családok igyekeztek mindezt összeegyeztetni a mezőgazdasággal, főképp a gyümölcstermesztéssel. Ma is megragadnak minden lehetőséget, amely a záhonyi gazdasági térségben kínálkozik. „Úgy tartják rólunk, a jég hátán is megélünk. Az biztos, hogy én leszek az utolsó, aki segélyért sorba áll.” Így jellemezte egy férfi az itteniek természetét. Akkor elegyedtünk szóba, mikor rácsodálkoztam Fényeslitke parkosított környezetére. A közlekedési utak, járdák kifogástalanok, a belvízelvezető árkok kipucolva, s bármerre fordultam, hulladéknak, eldobott szemétnek nyomát sem láttam. A lakóházak rendezettek, az ablakokból, erkélyekről szinte lezúdulnak a virágok.
Az emeletes, modern, minden komforttal ellátott épület a Fényeslitkei Református Szociális Szolgáltató Központhoz tartozó idősek otthona. A Széchenyi-tervből épült ötven férőhelyét most bővítik. Mindennek motorja a lelkész házaspár, Bezzegh Gábor és Ignéczi Anikó.
Gábor épp az építkezéssel kapcsolatos ügyeket intézi, visszavárják, ezért csak néhány mozzanatot említ életükből, kötődéseikből:
– Még gimnazisták voltunk, amikor Anikóval elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Mindketten teológiát végeztünk, s nem tudtuk, találunk-e olyan közösséget, amelyikben a feleség munkájára is igényt tartanak. Gyermekeket szerettünk volna, s csöppet sem volt mellékes, egy jövedelemből vagy kettőből tudjuk-e nevelni, taníttatni őket. Sosem felejtem azt a februári napot, amikor a litkeiek eljöttek értünk. Szó szerint ideköltöztettek bennünket. Még a télikabátomat is levették a fogasról. Mire átértünk az előző helyünkről, Anarcsról, már szinte be volt rendezve az otthonunk. Ez 1995-ben történt. Akkor már éreztem, hosszú távra tervezhetünk.
Három gyermekük született: Gábor, Boróka és Zsófia. Időközben megszépült a műemlék templom, a parókia és környezete. Tevékenységük akkor kezdett igazán szélesedni, amikor az Orbán-kormány alatt a Széchenyi-terv pályázati lehetőséget nyújtott szeretetotthon létesítésére.
– Előbb csak egy üres telek volt, aztán egy szint, majd továbbterjeszkedtünk – mondja Bezzegh Gábor lelkész. – Az egész országból fogadjuk a rászorulókat, beleértve a környékbelieket. Ma negyvenhat idős emberről gondoskodunk, de a mostani bővítéssel ez a szám nyolcvanra nőhet. Az önkormányzat 2007-től az idősek nappali ellátását is ránk bízta. Ez többféle formában történik: a klubtól az otthoni beteglátogatáson át a családokkal való szoros kapcsolattartásig. A feleségem igen rátermett e téren is, én inkább a gyakorlati, szervezési ügyekben vagyok biztosabb.
A szeretetotthon és a gondozással összefüggő tevékenységek harmincöt helybéli aszszonynak adnak megélhetést.
– Igényes a lakosságunk. Ide nem hívjuk Fekete Pákót haknizni, hogy hülyítse a népet – magyarázza Mártha Tibor polgármester. – A mi dolgunk a község gazdasági menedzselése, a hobbiköröket, az egyleteket a lakosságra bíztuk. Ha értelmes, amit kitaláltak, és tudják működtetni, természetes, hogy mögöttük állunk.
A polgármestertől megtudom: szerencséjük volt, az elődeik nem hagytak rájuk romokat. Ő maga 1998 óta polgármester. Eredetileg matematika–fizika szakos tanár. Itt született, itt él a rokonsága. Kötödését így jellemzi: „Együtt örülök és együtt szomorkodom velük.” Amit elértek, egy évtized szellemi befektetésének, az előrelépésért való lobbizásnak az eredménye. Ezért nincsenek a mostani gazdasági válság miatt pánikban. Sőt minden esélyük megvan arra, hogy előbbre jussanak, vélekedik a polgármester.
Fényeslitke civil kezdeményezésnek köszönhetően vált a huszonnégy felső-szabolcsi települést összefogó vidék fejlesztési központjává. A munkanélküliség csökkentésére, a logisztikai háttérben, turizmusban, mezőgazdaságban rejlő lehetőségeik kiaknázására szövetkeztek. Nem feledkeztek el az egészséget védő programokról sem.
Erősségük, hogy a helyi polgárság, önkormányzatok, egyházak, vállalkozók „egyfelé húznak”. Itt található a kistérség munkaszervezési irodája, ahol már a maguk „kinevelte” fiatal értelmiségiek dolgoznak, akiknek már kisujjukban van az uniós pályázatok felkutatása és a dokumentációk összeállítása. De nyitottak arra is, amit a szomszédos országok kulturális és gazdasági értékei hozhatnak.
– Ha így megy tovább, hamarosan várossá válnak – jegyzem meg Mártha Tibornak, aki kedvesen, de határozottan kiigazít.
– Mi szeretnénk megtartani mindazt, amit a közösségünk, a hagyományaink jelentenek. Úgy fogalmaznám meg: városias falu szeretnénk lenni, ahol minden megvan a komfortos élethez, s bármelyik korosztály jól érzi magát. Nemrégiben kaptuk a hírt, hogy az egykori vasúti rendező pályaudvar helyén ipari park létesülhet. 170 hektáros területről van szó, amelynek hasznosítása már a nyár végén elkezdődik. Azt szeretnénk, hogy olyan tevékenységek települjenek ide, amelyek többféle szakmát ölelnek át. Lényeges számunkra, hogy az új cégek ne sorvasszák el a helybéli prosperáló, tisztességesen adózó vállalkozásokat. Eddig negyvenkét ajánlatot kaptunk.
Jobb végszó nem is kellene. De ha már ennyi biztatót hallottam, arra is kíváncsi vagyok, mi a helyzet a hátrányos helyzetű családokkal. Milyen a kapcsolat a magyar és a cigány emberek között?
Mártha Tibor kendőzetlenül fogalmaz.
– Úgy gondoljuk, hogy aki az itteni jó körülményeket, az egészségügyi és szociális biztonságot élvezi, annak kötelezettségei is vannak. A közmunkaprogramot se ma kezdtük el, mint ahogyan jó ideje önkéntesekből álló polgárőrség óvja a település nyugalmát, a megtermelt javakat. A cigány népesség a lakosságunk hat-hét százalékát teszi ki. Azzal teszünk a legtöbbet értük, ha önfenntartásukban erősítjük őket.
Tehát béke van. Belátással, kitartó munkával megteremtett érdekszövetség a települések között és a településeken belül. Nem kellene eltanulni mindezt?
Szijjártó Péter
Szijjártó Péter: Brüsszel nagyon rossz irányba megy
