A pénztár a dolgát végzi: pénzt gyűjt

Nem hagyhatom szó nélkül Karsay Ákos, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) főosztályvezető-helyettesének A pénztár csak a dolgát végzi című levelét (augusztus 7.), melyben hiányos tárgybeli ismereteimet bírálja.
Szeretném leszögezni, ismerem a 43/1999. (III. 3.) 23 oldalas kormányrendeletet, amely az egészségügyi szolgáltatások Egészségbiztosítási Alapból történő finanszírozásának részletes szabályai között a háziorvosok finanszírozásának meglehetősen bonyolult módját a legkevésbé sem közérthetően fogalmazza meg. Karsay úr levele a háziorvosok jövedelmének összetevőire helyezi a hangsúlyt, mely szerint a finanszírozás „egyebek mellett” a körzet lakosságszáma által megszabott fix díjból, a településtípus szerinti kiegészítő díjból és a bejelentkező biztosítottak száma és korcsoportja szerinti kártyapénzből tevődik össze. A paragrafusok betűjére koncentráló kritika azonban mégsem említi, hogy a díjazásnak – és nem bérezésnek, koppint az orromra a hibás szóhasználatért Karsay úr – határt szab a degresszió, ami azt jelenti, hogy az OEP a díjfizetés alapját képező pontszám megállapításakor degressziót alkalmaz, azaz 2400, illetve 2600 pont felett a nyilvántartásban szereplő korcsoportonkénti pontszám összegét egy degresz-
sziós szorzóval „korrigálja”, azaz csökkenti. Az a háziorvos, aki „túl sok” beteget lát el, tehát kevesebbet kap a rendeletben létszám szerint meghatározott összegnél.
Az OEP képviselője hangsúlyozza, hogy a törvény a finanszírozó feladatává teszi a szolgáltatói tevékenység ellenőrzését. A lakosság egészségügyi ellenőrzésének, szűrésének, gondozásának a fontosságával a legmesszebbmenőkig egyetértek, de itt nem erről van szó. Nem a betegek ellátását, az orvosi vizsgálat minőségét, csak a megjelenés tényét ellenőrzik. A kormányrendelet csupán az „újabb törzskarton szabályszerű kitöltését”, az orvosi vizsgálatról vagy annak kezdeményezéséről szóló dokumentációt követeli meg, és a helyszíni ellenőrzés ezek hiányát van hivatva megállapítani, hogy a folyósított összeget az OEP visszakövetelhesse. A probléma az ellenőrzés céljával van: nem szakmai, pénzügyi ellenőrzésről van szó.
Mint reumatológus, több évtizedes osztályvezető főorvosi munkám során az OEP szakmai ellenőrző tevékenységével soha nem találkoztam, a tolószék, a járókeret vagy a térdtok felírásának indokoltságát a dokumentációban ellenőrizték. Azt vizsgálták, hogy a kórlapon a diagnózis indokolja-e a segédeszközök felírását, vagy sem. De a tényleges gyógyító munkát, a diagnózis, az indikáció, kontraindikáció helyességét vagy a mulasztást nem ellenőrizte soha senki. Mindig csak a pénz volt a fontos, nem a beteg.
Ha az OEP a háziorvosok tevékenységét a kormányrendelet értelmében az elmúlt tíz év során folyamatosan és rendszeresen ellenőrizte volna, és az elmaradt munka díjazásának a visszatérítését folyamatosan behajtotta volna, most nem kellene öt évre visszamenőleg követelni a pénzt, és bizonyára nem jelentkezett volna az elemi erejű felháborodás. Fenntartom, hogy a háziorvosok pénzbüntetése a sanyarú pénzügyi helyzet következménye, és akkor is tökéletesen indokolatlan és igazságtalan, ha érvényes rendelet alapján hajtják végre. Növeli a háziorvosok hiányát, tehát célszerűtlen is.
Karsay úr az utolsó bekezdésben elárulja magát: „Senki sem gondolhatja, hogy a magyar egészségbiztosítási rendszer ki tudja vonni magát a világméretű gazdasági válság hatásai alól.” Nem gondoljuk, de akkor el kell ismerni, hogy az eddig figyelmen kívül hagyott paragrafusokat most előásták, hogy a megszorítások részeként a háziorvosok bőrére kissé pótolni tudják a hiányokat, hogy az alapellátásból is kipréseljenek néhány százezer forintot. Az alapvető probléma az, hogy a törvények, rendeletek erdejében egységes szemléletnek, egységes ideológiának kellene érvényesülnie. A paragrafusok betűihez kínosan ragaszkodó főosztályvezető-helyettes ezen a természetes és jogos igényen túllép, és nem látja a kiáltó ellentmondást a háziorvosok lakosság-ellenőrző tevékenységét előíró rendelet és számos más, a lakosság egészségét súlyosan és hátrányosan befolyásoló törvények között. A megelőzést szolgáló orvosi ellenőrzés szankcionált kötelezettsége ugyanis szöges ellentétben áll a személyes szabadság, az önrendelkezési jog többszörösen törvénybe foglalt elvével. Az abortuszt, a fiatalkorúak sterilizációját vagy a jó halál érdekében a kezelés visszautasítását a törvény engedélyezi, a drogkereskedelem legalizálásáért egyes honatyák nyíltan küzdenek, mert a liberális álláspont szerint mindenkinek a jogában áll, hogy ártson magának. Ezzel szemben hallatlan ellentmondás a panaszmentes lakosság egészségügyi ellenőrzésének a személyes szabadságot figyelmen kívül hagyó követelménye. Ezért van az, hogy senki nem érti, miért a háziorvosokon verik el a port, ha az állampolgárok önmagukkal szemben esetleg felelőtlenek. A kettős mérce, a kettős elbírálás példájával állunk szemben: egyik esetben az ellenőrző vizsgálatok elmaradásáért a háziorvosokat felelősségre vonják, szankcionálják, másik esetben sokkal nagyobb kockázattal járó beavatkozások (művi terhességmegszakítás, művi meddővé tétel stb.) számára pedig szabad utat engednek.
Amikor a kormány harmincmilliárd forintot von ki az ágazatból, a kórházak csődben vannak, és a betegek hónapokat várnak a diagnózist tisztázó vizsgálatokra vagy műtéti kezelésekre, akkor az OEP számára az a probléma, hogy a háziorvosok a napi 50-70 beteg mellett nem foglalkoznak az egészséges emberekkel? A pénztár csakugyan a dolgát végzi: pénzt gyűjt.
Dr. Bene Éva