Búbánatvölgyi pontyvadászat

Mankó. A Búbánatvölgybe Budapestről legegyszerűbben a 11-es úton juthatunk el, Esztergom előtt tábla jelzi, hol kell balra kanyarodni. A Kerektó az üdülőövezetbe vezető út bal oldalán fekszik, a Dédaihoz kicsit tovább kell autóznunk, a táblákat követve. A két nemes- és három kiló apróhal elvitelére jogosító napijegy a napszaktól függően 3200–3600 forint, de ennek harmadáért mindként tavon lehet sportjegyet is váltani, ennek birtokában meg kell vásárolni a halat, ha haza akarjuk vinni.

Szép pisztrángfogásban bízva indultunk útnak Székelyföldre, ám hiába autóztunk hétszázötven kilométert, az időjárás kibabrált velünk. Az eső még csak hagyján, ám a hegyekből lefolyó létől az összes folyóvíz olyan zavaros lett, hogy értelmét vesztette minden próbálkozás. A Küküllő és a Vargyas-patak gyönyörű vidékéről csalódottan hazakullogva közel hasonló szépségű vidéken, a Búbánatvölgyben próbálunk vigasztalódni – és megint csak dacolni az időjárás szeszélyeivel.
Az Esztergom határában fekvő, domboktól ölelt terület több kisebb-nagyobb tavat rejt, ezek közül horgászati szempontból a Dédai-horgásztó és a Kerektó érdekes. A rekkenő hőség miatt éjszakai pecázásra érdemes berendezkedni, bízva abban, hogy a levegő és a víz hőmérsékletének csökkenésével a nappali pangás után csak megjön a halak étvágya. Előbbi tó tulajdonosa, Halbauer János igazít útba minket, mint mondja, a kocsmával szemközti, körülbelül a tó felénél húzódó akadók környékén érdemes pontyra, amurra mozdulni, mindegyikből szép, tíz kiló feletti példányok is élnek a vízben. Kétféleképpen ízesítjük az etetőkosárba szánt puliszkát: az egyik adagba vanília, szemes kukorica, a másikba szárított, darált giliszta kerül – utóbbi anyag házi előállítására nem vállalkoztunk. A 25-ös zsinór végére kisméretű horgokat kötünk, s egy-egy szem puha csemegekukoricával a vízbe küldjük. A víz felszínén folyamatosan köröznek a halak, étvágyuk viszont egyelőre nincs. Este kilenc körül rajtunk kívül csak egy helyen pecáznak a 3,1 hektáros tavon, a tulajdonos azt mondja, amióta beütött a gazdasági válság, meg a „mi autónkat” gyártó esztergomi üzemből rengeteg embert elbocsátottak, negyedannyian sem jönnek, mint pár éve.
Múlik az idő. Néhány laposkeszeg a szákba kerül, de mindet becserélnénk egy amurra vagy pontyra. A meleg alig enyhül, már majdnem éjfél, de még mindig elég egy póló. A szúnyogriasztót viszont óránként kenjük magunkra, a kellemetlen rovarok – mint idén minden vízparton – a sötétben is tömegesen támadnak. A víz éjfél után kezd kissé megélénkülni, érkezik egy közel háromkilós ponty, de vele együtt sajnos a zuhé is.
A Kerektó már az Árpád-kori feljegyzésekben is szerepelt, a mostani víztározó a tőzegláp kotrásával alakult ki valamikor az 1970-es években. Nehéz eldönteni, hogy a két tó közül melyik szebb, talán ez utóbbi környezetében még érintetlenebb a természet. Az éjszakai eső hozta enyhülés sok pecást vonz a partra, de a többség itt is azt találgatja, ha egyszer hal van a vizekben, vajon miért ennyivel gyengébb a fogás idén mindenhol, mint az előző években. Panaszkodó sporttársunk nem is ér mondandója végére, amikor egy a horgára akadó kárász húzza keresztül gondolatmenetét. Ám sajnos ezzel együtt is igaza van: az egykori halbőség manapság még a drága horgásztavakon is ritka.
Erős túlzás tehát azt állítani, hogy húshorgászatban van részünk, búbánatosak azonban mégsem lehetünk. Jobb időkben állítólag még cigarettacsikkre is kap itt a hal, de ha ez még sincs így, túrázni, kikapcsolódni akkor is egészen kiváló a környék. Ha pedig nagyobb vízfelületre vágyunk, a Búbánatvölgytől autóval alig öt perc a Duna, igaz, jó tíz éve, hogy már ott sem kergetjük a domolykókat.
Konyhatipp: a szép, s nem túl zsíros pontyot pucolás után egyben hagyjuk, csak oldalát irdaljuk, s a résekbe koleszterinszintünkhöz mérten szalonnaszeleteket csúsztatunk. Sózzuk, liszttel behintjük a halat, belsejébe, ha szeretjük, hagymát teszünk. Kikent jénai tálba helyezzük, krumplikarikákra fektetve, majd mehet a forró sütőbe. Ha már szép a hús, úgy fél óra múltán pirospaprikával festett tejföllel jól bekenjük, s öszszesütjük, hadd forrjanak egybe az ízek. Ötven perc elég szokott lenni, hogy az egyszerű rácpontyunk az ebédlőasztalra úszhasson.