Elfogult emlékezet

k ö n y v e s h á z

Bob Dent legújabb könyvében azt ígéri, hogy lerántja a leplet Budapest emlékműveiről, „demisztifikálja a köztéri szobrokat: ha úgy tetszik, ledönti őket a piedesztálról, s arra biztatja az olvasót, hogy kritikusan és játékosan viszonyuljon a szobrokhoz és történetükhöz”. A téma jó választásnak ígérkezett, izgalmas terület: közelmúltunk művelődéstörténetével szembesít bennünket olyan külső szemlélő látószögéből, aki nem egészen kívülállóként fogalmazza meg kritikáit.
Ám ha fellapozzuk a kötetet, az első dolog, amely szembeötlik, hogy a szerző nem tud mit kezdeni Trianonnal. Érti a történelmi tényt, ismeri az adatokat, ennek ellenére minduntalan zavarban van, ha ezt a témát érinti. „Irredenta mellékzöngeként” írja le például azt az eseményt, hogy a Jókai-szobor 1921-es leleplezésénél jelen volt egy küldöttség a nagy író szülővárosából. Az 1920. június 4-én történteket Bob Dent „trianoni rendezésnek” tartja, nyilván ezért is különös számára, mit kereshettek Budapesten a kettészakított színmagyar város, Komárom küldöttei.
A könyv eredetileg angol nyelven látott napvilágot, a magyar kiadás fordítását M. Nagy Miklós végezte, sajnos meglehetősen szolgai módon. Az angol nyelvű változatban elfogadható, hogy a szerző a határon túli települések neve mellé zárójelben következetesen odaírja mai hivatalos megnevezésüket. Ugyanez a magyar kiadásban kissé bizarrnak hat.
A Klebelsberg-szobor újraavatásáról írott fejezetben Bob Dent nem csinál titkot abból, hogy mélységesen elítéli a teljes Horthy-korszakot. Ez a különös viszonyulása a magyar történelemhez odáig fajul, hogy két kategóriába sorolja a háború áldozatainak emlékét megörökítő szobrokat. A fejezetcím alapján a szerző szerint a magyar áldozatokra „kényes” emlékezni, ugyanakkor van olyan emlékezet is, amely „nem annyira kényes”. Az első világháborús emlékművek sem kerülik el Bob Dent éles szemű és meglehetősen egyoldalú kritikáját. A szerző egyes emlékműveket „elfogad”, másoknál kifogásolja a művészi ábrázolásmódot. Ahol a turul is megjelenik, ott számíthatunk a rossz jegyre, viszont Csaba királyfi kiérdemli az „agresszív” jelzőt: „Gyászoló katona helyett Csaba vezér jóval agresszívebb alakját látjuk, egyikét azoknak a törzsi vezéreknek, akik a IX. században (!) keletről érkezve elfoglalták a Kárpát-medencét.” No comment. Ha már a honfoglalásnál tartunk, Dent ezen a téren is „helyükre teszi” a fogalmakat. A „honfoglalás” szó szerinte nem fedi a valóságot, helyette inkább az angolban honos „conquest” (hódítás) szót ajánlja, így azonnal érthetővé válik számunkra is az „agresszió”.
Az írónak lehetősége lenne arra, hogy bizonyos távolságtartással viszonyuljon Budapest köztéri emlékműveihez, mégsem ezt teszi. Elfogultsága különösen akkor mutatkozik meg, amikor a szobrok felállításának történelmi hátterét mutatja be. A magyarországi jelent átható megosztottság mentén beáll az egyik szekértáborba. A közelmúlt eseményei is jelzik, hogy milyen súlyos következményekkel járhat, ha kifigurázzák az áldozatok emlékét, bagatellizálnak megtörtént eseményeket, meggyalázzák vagy szembeállítják őket, legyen szó a fasizmus vagy a kommunizmus áldozatairól, esetleg katonákról, akik nem dönthették el, hogy jó vagy rossz ügyért harcoljanak.
Végül is az elfogult szerző szándéka szerint (vagy ellenére) valóban újszerű olvasmányélményben lehet része minden érdeklődőnek, még az irodalomtörténészeknek is, akik többek között azt is megtudhatják a könyvből, hogy Móricz „anyja református pap volt”.
(Bob Dent: Mesélő szobrok. Budapest köztéri emlékművei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009. Ára: 3900 forint)