A hetvenes évek végén Vigh Károlyt, a Nemzeti Múzeum főmunkatársát magához kérette az igazgató, Fülep Ferenc. Kiderült, valójában nem ő kívánt beosztottjával beszélni, hanem az irodájában tartózkodó két ismeretlen elvtárs, akik a Belügyminisztérium tisztjeként mutatkoztak be. Vigh Károly Bajcsy-Zsilinszky Endre életének és munkásságának kutatójaként, illetve a nyilas-hatalomátvételről éppen ekkortájt napvilágot látott Ugrás a sötétbe című könyve révén az ismertebb történészek közé tartozott.
Az „illetékes” elvtársak voltaképpen illetéktelen látogatására nem a megjelent írások szolgáltattak ürügyet, hanem az a téma, amellyel Vigh Károly csak úgy „mellékesen” foglalkozott egy ideje: Recsk, a recski kényszermunkatábor, a recski foglyok. Az utóbbiakra név szerint az irányította a figyelmet, hogy nyugdíjazásukkor nem számították be az internálás során Recsken töltött éveket. A pártközpontból kézi vezérelt emlékezetkiesést azzal indokolták, hogy Recsk mint olyan nem volt. Ugyanezen oknál fogva ajánlották a belügyis elvtársak is Vigh Károlynak előbb szépen kérve, majd fenyegetően, hogy ne foglalkozzék azzal, ami nem volt, nincs és nem is lesz. Ezzel mintegy „a fennálló rend” örökkévalóságába vetett hitüket is kifejezésre juttatták, vagyis azt, hogy a Kádár-rendszer nem csupán az 1956-ról kialakított hazugság (agyag)lábain áll, hanem a recski láger megszervezésének és embertelen működtetésének szemérmes mindennapi tagadásán is.
A (gumi)botcsinálta történész szakértők Nemzeti Múzeumban tett kéretlen látogatása után jó fél évtizeddel, 1986 októberében a Mozgó Világ hasábjain interjú jelent meg Zimányi Tiborral, az antifasiszta fegyveres diákellenállás egyik vezetőjével recski éveiről. Az egyetemi hallgatóként 1948-ban letartóztatott Böszörményi Nagy Géza, aki maga is megjárta a recski poklot, ekkor már készült arra, hogy Gyarmathy Líviával együtt dokumentumfilmben állít emléket Recsknek, a recski áldozatoknak. E munkafolyam első látható része Faludy György életébe ágyazva mutatta be a recski lágert 1988 februárjában. Pontosan egy évvel később vetítették le a Recsk, 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története című dokumentumfilmet. A benne szereplő interjúkból válogatás jelent meg az Alföld című irodalmi folyóiratban, majd a filmbeli főcímmel 1990-ben kötetben is. A beszélgetések teljes egészében – a kötetből kimaradt interjúkkal, interjúrészletekkel kiegészítve – 2005-ben a második, bővített kiadásban láttak napvilágot a Széphalom Könyvműhely gondozásában. Azóta már megjelent a harmadik kiadás is.
Ma gyakran halljuk, hogy ne feszegessük a múltat, összpontosítsunk inkább a jelen feladatainak megoldására. Amíg Recsk, a szovjet gulág, a náci haláltáborok és tanulságaik nem tudatosulnak a magyar társadalomban, naponta beszélni kell róluk! Éppen emiatt a Recsk, 1950–1953-nak – szűkebb válogatásban – középiskolásoknak ajánlott olvasmányként évente meg kellene jelennie, hogy a jövendő „illetékesei” ne tudják megalázó, emberpusztító létét letagadni. A tagadásra áttételesen ugyan, de a rendszerváltozás után is komoly kísérlet történt. Emlékezetes, milyen felháborodást váltott ki, hogy a Kuncze Gábor vezette Belügyminisztérium személyzeti főosztályának vezetője, Császár Józsefné igazolást adott ki arról, hogy az „ÁVH vizsgálati osztályán 1950 és 1952 között nem volt megengedett a gyanúsítottak bántalmazása”. A hazugságot tartalmazó belügyminisztériumi dokumentumot – mint erről annak idején a Magyar Nemzet is beszámolt – az 1956 óta Ausztráliában élő Vajda Tibor egykori ÁVH-s őrnagynak címezték, akit áldozata, az auschwitzi haláltábort is megjárt Bárdy Magda 1993-ban Sydneyben felismert, s bocsánatkérésre szólított fel. Ezt Vajda megtagadta tőle, mondván, sohasem volt az ÁVH tagja, amit később azzal kívánt bizonyítani, hogy a Császár Józsefné által szignált dokumentumot lobogtatta, miszerint Bárdy Magda és férje kihallgatója nem Vajda Tibor volt. Pedig az volt, s Bárdy Magda férje, a feltehetően agyonvert Somogyi István haláláért is felelősség terhelte. (A házaspár letartóztatásának igazi oka: veszprémi házuk elkobzása a megyei párttitkár részére.)
Amit a rendszerváltozást követően a Császár Józsefné által kiállított dokumentum tagadott, arra valójában már a Nagy Imre-kormány alatt fény derült, amikor Vajda Tibort „foglalkozása során elkövetett, halált okozó súlyos testi sértés bűntettében és folytatólagosan elkövetett társadalmi tulajdon elleni bűntettben” vétkesnek találván hatévi börtönre ítélték. Kérdés, hogy 1956-ban Vajda mi módon szabadult és került ki Ausztráliába.
Kár, hogy a rendszerváltó belügyminiszter, a Belügyminisztérium fő- és alhivatalnokai nem olvasták a Recsk, 1950–1953 első kiadását. Annak ugyanis minden egyes interjúja cáfolata Császár Józsefné dokumentumának az ÁVH humánumáról. A közgazdaság-tudományi egyetemet végzett és 1948-as letartóztatásakor az Országos Árhivatal statisztikai osztályán miniszteri osztálytanácsosként dolgozó Sztáray Zoltán így vall meghurcoltatásáról: „Két őrrel átvittek egy másik szobába, ahol négy tagbaszakadt ember állt, kettejük kezében gumibot. Alig léptem be, kettő elkapta a karomat, letepertek, lerángatták a nadrágomat, letépték a cipőmet, hasra fektettek, és elkezdtek verni. Verték a fejemet, a nyakamat, a hátamat, a meztelen alsótestemet, a talpaimat. […] A széken ülve lenéztem, mind a két talpam alatt vérnyomok voltak…” Sztárayt arra akarták rávenni: ismerje el, hogy 1948 tavaszától kezdve összeesküdött az államrend megdöntésére.
Az 1945 után csillésként, majd kőművesként dolgozó, 1950-ben párttitkárrá avanzsált, de röviddel ezután letartóztatott Gortva Gyula így emlékezett vissza: „Addig ütöttek-vertek, míg a határozatot, amit ők megmondtak, alá nem írtam, amely azt tartalmazta, hogy demokráciaellenes tevékenységet fejtettem ki. És ha nekem azt mondták volna, hogy én öltem meg Napóleont, megmondom én úgy, ahogy van, el kellett volna vállalnom, mert addig ütöttek-vertek, míg én a jegyzőkönyvet alá nem írtam.”
A buchenwaldi, majd bergen-belseni haláltábort túlélt Steiner Gyulát, aki rövid ideig az ÁVH-nál is szolgált, azzal a váddal tartóztatták le, hogy amerikai kém. (Gumibottal beszélték rá a kémkedésre.) Ő meséli el, hogy Recsken többek között egy Csepeli nevű ávós tizedes verte – igazi neve Petrovics –, akit érdemeiért a Kádár-korszakban kiküldtek katonai attasénak a párizsi magyar nagykövetségre.
Györgyey Ferenc Aladárt végzett művészettörténészként tartóztatták le azzal a váddal, hogy – a változatosság kedvéért – De Gaulle tábornok kémje. A vele készített interjúsorozatban egy nem mindennapi bátor döntéséről is beszámol: „Én nehezen bírtam a verést, összehúztam magamat, ha csak lehetett, talán gyáván is viselkedtem, de volt egy pont, amikor kísértésbe estem, hogy hős legyek. A következő volt a helyzet. Éjszaka közepén visznek, félig agyonverve, valahova a zárkámból. Persze nadrágszíjam nem volt, úgyhogy fogtam a gatyámat, cipőfűzőm nem volt, tehát botladozva slattyogtam, és hát nem a legjobb gondolatokkal. Voltak már éjszakai tapasztalataim. De most egy olyan helyre értünk, ahol még sohasem voltam. Hatalmas tölgyfa ajtó, elegáns, nagy iroda. És ott ül Péter Gábor. Rám néz, azt mondja: »Mi az, fél? Megverték?« És abban a pillanatban futott át az agyamon, hogy ő talán nem is tudja, hogy micsoda disznóságokat, kegyetlenségeket követnek el a nevében. Tudod, ahogy az iskolában tanultuk ezeket a dolgokat, hogy a császár, a cár vagy a király nem is tudta, hogy mit csináltak a nevében. Én eszement, ilyen gondolat! Szóval gondoltam, hogy Péter Gábor nem tudja ezeket a dolgokat. És bár veszélyes rám nézve, hogy én ezt neki elmondom, de elmondom. Mert ezzel talán megmenthetem mások életét, szóval az volt bennem… most igen, most hős leszek. És mondtam, hogy igen, megvertek, kínoztak, és másokat is, és ilyet a XX. században emberekkel… Péter Gábor még csak rám sem nézett, és azt mondta: »Megverték? Biztosan megérdemelte.«”
Persze Recsken nem csupán verték az embereket. Gyakori volt a gúzsbakötés, és előfordult a vesszőfutás is. Dr. Benkő Zoltán szerint „a gúzsbakötést 1951 nyarán vezették be a recski táborban. Lényege az volt, hogy az embernek a kezét csuklóban és bokában öszszekötik. […] Általában két órára volt megszabva. Egyszer, ez a második büntetőbrigádban volt, kaptam napi ötórai gúzsbakötést, egyszeri megszakítással.” Steiner tanulságos összevetéseket tesz a „rendszerfüggő” gúzsbakötések között: „Én a Horthy-hadseregben munkaszolgálatos voltam. Nagykáta mellett volt egy hadirepülőtér, mi gyeptégláztunk ott. A repülősök csempészték ki feketén a leveleinket, mert nekünk tilos volt a levelezés. Egyszer egy repülős kiskatona lebukott. Nem tudom, vele mit lett, de öt munkaszolgálatos borzasztó ítéletet kapott: két óra gúzst. Két óra hosszat voltak gúzsba kötve, és állandó orvosi felügyelet alatt, mert az orvos végig ott volt velük. A horthysta hadseregben, amit én nem védek, mert nagyon is távol állt tőlem, mert én csak munkaszolgálatos páriája lehettem, de a gúzsba kötöttek mellett akkor is ott volt az orvos. Itt, Recsken, a fogdafolyosón csak egy ÁVH-s szakaszvezető, az is élcelődött meg gúnyolódott velünk, gúzsba kötöttekkel.”
Legtragikusabb következménye Kiss Dániel joghallgató gúzsbakötésének lett, amelyre az érintett így emlékezik vissza: „Szomszédom Ónodi Mihály volt, aki a szegedi tanyavilágból került hozzánk, egy középkorú, nagyon jellemes, aki mindent eltűrt szó nélkül, és az egyik őszi reggel hiába szóltam hozzá, nem válaszolt. Éhen halt. A másik szomszédom Csík Mátyás volt, akihez csak ennyit szóltam: »Úgy látszik, innen soha nem fogunk elkerülni« – mert annyira elkeserített Ónodi halála. Csík Mátyás engem beárult a parancsnokságnál, és ennek következtében kétheti éjszakai fogdát kaptam, minden éjszaka kétórás gúzsbakötéssel.
És a hetedik éjszakán, 1951. október 31-én a fogdán a dobkályhához kerültem, ahol egy általunk Viplának nevezett ávós tizedes a kályhához fordított. A kályhát megrakta, és két órán keresztül – annak ellenére, hogy figyelmeztettem, kértem, a társaim is figyelmeztették, mert érezték, hogy pörkölődik a kezem – nem vett el a kályhától, hanem elégette a kezemet. Mikor szóltak, hogy vegyen el a kályhától, szokása szerint káromkodással válaszolt, és az ajtóban állva nézte a csillagos eget, míg a kezem pörkölődött. […] A Batthyány téri rabkórházban találkoztam először a Gáti Béla nevű ávós sebésszel, őrnagyi rangban volt, aki megdöbbenten hallgatta, hogy mi történt velem, és közölte, hogy nem tudja megmenteni a kézközépcsontokat, mert teljesen el vannak rohadva. […] Miután Gáti a kezemet levágta, ami egy borzasztó lelki érzés, és a kezemet a vödörbe dobta, akkor azt mondta, hogy maga sem fog többé zongorázni.”
Dr. Tóth Géza, a Meteorológiai Intézet munkatársa azért került Recskre, mert „egy meteorológiai jelentésében bemondta, hogy északkelet felől súlyos viharfelhők közelednek hazánk felé. Arról fogalma sem volt […], hogy mikor ezt az időjárás-jelentést kiadta, egy szovjet páncéloshadosztály érkezett be vonattal Magyarország területére…”
Kárpáti Kamilt, a költőt tiltott határátlépési kísérletért tartóztatták le 1949 májusában, mert középiskolás diákként hivatalos kérvényt nyújtott be, hogy Olaszországban képzőművészetet tanulhasson. Őt 1951 augusztusában hetedmagával kiemelték Recskről, s 1952 márciusában katonai bíróság elé állították. (Jóllehet hetük közül senki se volt katona.) Hogy az ellenük felhozott képtelen vád mi volt, azt Kárpáti Kamil az alábbiakban ismerteti: „Az, hogy mi át akartuk venni a hatalmat Recsken. Le akartuk fegyverezni az őrséget, utána azzal az ürüggyel, hogy fegyenclázadás tört ki, oda akartunk csalni más államvédelmis, illetve katonai alakulatokat. Ezeket az odacsalt alakulatokat is, ugye, le akartuk fegyverezni, aztán be akartuk öltöztetni a recski tábor lakóit, aztán elindulni a teherautóikon, irány Budapest, elfoglalni a főváros katonai szempontból legfontosabb pontjait, rádiót, minisztériumokat és így tovább és így tovább.” Witold Gombrowicz tollára való téma: a XX. század legabszurdabb drámája születhetett volna belőle. Kárpátiék számára azonban ez valóságos dráma volt, mert az ügyész, „egy rezgő tokájú, pirospozsgás, rettenetesen buta ember” a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérte rájuk.
Az interjúkötetből egyértelműen kiderül, hogy a Rákosi-rendszert elképesztő ostobasággal elegyes fondorlatos aljasság, a különböző szintű döntéshozók vakhite és páni félelme mozgatta. A Recsk, 1950–1953 helyzeteket és sorsokat szembesít: a rabok és rabtartóik sorsát, a besúgókét és besúgottakét, a tartásukat pillanatra fel nem adókét és azokét az őrökét is, akik meg tudták őrizni emberségüket. (Utóbbiak kevesen voltak.) Az egykori rabok közül többen önkéntelenül mérlegre helyezik a két totális rendszert: a nácit és a kommunistát. Éles fényben teszi ezt Nyeste Zoltán mérnök, az antifasiszta diák-ellenállási mozgalom tagja: „Politikai fogoly voltam az Andrássy út 60.-ban 1944 végén is meg 1948-ban is. Szálasi meg Hitler és Rákosi meg Sztálin alatt is. És meg kell mondjam, hogy a két társaság között nincs különbség. Az ávós nyomozók éppoly kegyetlenek voltak, mint a nácik és a nyilasok, és fordítva. De: egy különbség mégis volt. A náci nyomozók azt akarták tudni, amit elkövettem, kínoztak, de tényeket akartak. Az ávósokat nem érdekelte a valóság, nem arra vallattak, amit elkövettél, hanem azért kínoztak, hogy vállald el, amit ők kitaláltak. Egy előre kitalált, megtervezett abszurd bűnt akartak a nyakadba varrni.”
A Recsk néven ismert első hazai kommunista lágert a Belügyminisztériumtól teljesen függetlenedő Államvédelmi Hatóság állította fel szovjet mintára 1950 őszén. Személy szerint a magyarul rosszul beszélő NKVD-ezredes, Garasin Rudolf adaptálta az általa jól ismert gulágrendszert, amely Magyarországon mintegy harminc tábort foglalt magába. (Érdekes volna tudni, hány Garasin utca van még ma is hazánkban…) A lágerszervezők arcképcsarnokában persze ott láthatók többek között Péter Gábor ÁVH-altábornagy és Décsi Gyula ÁVH-ezredes, Princz Gyula és Bánkúti Antal őrnagyok fotói is.
Recsk létrejöttéhez hozzájárult az a tény is, hogy a különféle koncepciós perek számára letartóztatottakat, de valamilyen oknál fogva bíróság elé nem állítottakat nem helyezték szabadlábra… Azokat sem, akiket azért tartóztattak le, hogy javaikat bírósági ítélet nélkül megszerezzék. Meghatározatlan ideig internálták őket. (Törvényesen ezt csak hat hónapig lehetett volna.) A különféle nem kommunista szervezetek, pártok befolyásos vezetőinek, hangadóinak (feltételezhetően majdani hangadóinak) internálása is az illető által képviselt szervezet, közösség, párt megfélemlítésének eszköze volt. A recski lágerbe elhurcoltak számottevő csoportját alkották a jobboldalisággal vádolt szociáldemokraták, akik ellenállást tanúsítottak a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt 1948-ban bekövetkezett egyesítésével kapcsolatban. (A fogva tartók számára a horthysta csendőraltiszt és a szociáldemokrata pártvezető egyaránt „rohadt fasiszta” volt.) Külön figyelemmel válogatták ki és tartóztatták le azokat, akik a németekkel szembeni ellenállási mozgalomban részt vettek. Mintha az új diktatórikus hatalom attól tartott volna, hogy akik a kilátástalan körülmények között is vállalni merték a harcot, azok elszántságuk miatt a jövőben is veszélyesek lehetnek. A visszatérő vád: kémkedés, hazaárulás, az államrend megdöntésére szőtt összeesküvés, szabotálás stb.
Az 1950 őszén mintegy hatszáz „internáltat” számláló Recsk 1951 tavaszára már több mint ezerkétszáz rabot foglalkoztatott. Többségük kétkezi munkás volt. E társadalmi összetétel okára a kötetben a következő válasz található: „Ezek az egyszerű emberek olyan etikus értékrend szerint éltek, amely a hagyományos európai kultúrában gyökerezik, és homlokegyenest ellenkezik a sztálini ember magatartásával, amelyet nem a humánum vezérel, hanem az osztályharc célszerűsége, a párt iránti tökéletes hűség és alávetettség.”
A foglyok meg voltak győződve arról, hogy Recsk megsemmisítőtábor. Ezt erősítették bennük a parancsnokok, őrök megjegyzései is: „innen nem kerültök ki élve”, „a kányák, amikor hazaviszik a csontjaitokat, akkor mentek ti innét haza”. A nehéz fizikai munkát végző rabok, akiknek napi kalóriaszükségletük négy-öt ezer kalória volt, 1200 kalóriát tartalmazó ételt kaptak. Ez csak kétszáz–négyszáz kalóriával volt több, mint amennyit az auschwitzi foglyoknak előírtak. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg Nyeste Zoltán: „A legszörnyűbb nem a kínzás, nem a verés, nem a végkimerülésig hajtott munka, hanem az a rettenetes éhezés, amikor az ember már egy éve, már két éve nem lakott jól.” Hoyos János doktor így beszélt az éhezésről: „Olyan fokú lett Recsken, hogy mindenki mindenre hajlandó volt, hogy valamit egyen. Mindenféle füvet megettünk. Nagyon segített nekünk az akkori kocsis, aki állatorvos volt civilben, mert hagyta, hogy mi ellopjuk a zabot, amelyben melasz volt a lovak számára, és akkor melaszt ettünk, hogy pár kalóriára szert tegyünk.”
A helyzet azt követően változott meg némileg, mikor Michnay Gyula megszökött, kijutott nyugatra, s hónapok múltán a Szabad Európán át sikerült hírt adnia Recskről, s ennek kapcsán hatszáz fogoly nevét is beolvasták. (Persze nyugaton tudtak Recsk és a többi magyarországi láger létéről.)
Érzékelhető „kalóriamennyiséget” adott – és ezzel a túlélés esélyét növelte – az a szellemi töltekezés is, amelyhez a rabok különböző „éjszakai” előadások szervezése és hallgatása révén jutottak. Ennek kapcsán jegyzi meg Egri György, a Szociáldemokrata Párt ifjúsági mozgalmának háború utáni vezetője, hogy az a meggyőződés alakult ki bennük, miszerint „a szellemi élet pótolja az elvont kalóriákat, de mindenesetre olyan lelki tartást ad, amelyik a krízisen nagymértékben átsegít”. A „szabadon választható szakmai tárgyakat” illetően „nagy élmény volt az akkor még igazán kezdetleges lábon álló atomfizikáról hallgatni előadásokat Nyeste Zoltántól… Közgazdasági előadásokat hallgatni Jónás Páltól és dr. Sztáray Zoltántól, vagy ha éppen arra volt az embernek kedve, akkor megrendelt estére magának egy operát, amit Czebe Valér, különben vezérkari százados, az első taktustól az utolsóig elfütyült.” Egri György hozzáteszi: „Én magam a költészetnek voltam a specialistája, talán még ma is el tudok 1500 verset mondani fejből. Görgey Guidó, aki kései leszármazottja Görgey Artúr, a szabadságharc tábornoka testvérének, különben foglalkozására nézve huszártiszt, tartotta a világirodalmi előadásokat.” (Görgey Guidó tett kísérletet Szerb Antal megmentésére, amelynek részleteire is fény derül a kötetben.) „A legnagyobb mesélő természetesen Faludy György, a költő volt, aki nemcsak példátlan tudású és legalább öt tudományágban messze egyetemi szint fölött álló, hanem csodálatos meséket tudott mondani utazásairól a világ minden részében.” A fentebbiekből is kiderül, hogy Rákosiék micsoda szellemi pusztítást is végeztek az emberiséget boldogítani vélt ideológiájuk jegyében.
Sztálin halála, majd Nagy Imre hatalomra kerülése a recski rabok számára meghozta a szabadulást. Nem mindenkinek. Többek között dr. Hoyos Jánosnak sem, aki Magyarországon 1948-ban elsőként végzett sikeres csecsemőszívműtétet, de mert nem volt hajlandó belépni a pártba, kidobták a klinikáról. 1949 tavaszán azzal a váddal tartóztatták le, hogy nyugati hatalmaknak kémkedett. (Hogy melyiknek, az nem szerepelt a dokumentumban.) Recsken orvosként következetesen kiállt a rabok mellett, emiatt büntetőbrigádba került. 1951-ben onnan emelték ki, és vitték el Pestre, s a már ismert zavaros vád alapján tizenöt évi börtönre ítélték. 1956-ban szabadult. Mivel egy verés következtében elveszítette térlátását, sebészként nem dolgozhatott. Belgyógyásszá képezte át magát, s az Egyesült Államokban így szerzett hírnevet.
Legtovább Tabódy István ült a recski foglyok közül: tizenkilenc évet. Tabódy a Ludovika Akadémia elvégzése után huszártisztként szolgált a második világháborúban. Igazolták, és átvették a honvédségbe, amelynek kötelékében 1947-ben századossá léptették elő. Pár héttel ezután letartóztatták. Ő az, aki mindig őszinte hálával gondolt Recskre: „Ha én nem kerülök ilyen körülmények közé, akkor soha, semmilyen körülmények közt papnak nem mentem volna el. Minden cselekvés legvégső pontja az Isten, és amikor az embert kínozzák, szörnyű érzés, úgy érezni, hogy az Isten tartja rajta a kezét.”
Tabódy Istvánt 1958-ban szentelték pappá. Földalatti szeminárium szervezése és illegális papszentelés hamis vádjával 1961-ben tizenkét év börtönre ítélték, amelyet két hónap híján leült.
Binder Géza hatvani MÁV-pályamunkás és -váltókezelő, akit a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt egyesülése után kizártak a pártból, majd 1950-ben letartóztattak és Recskre hurcoltak, így vall szabadulásáról: „Énrám 1953. szeptember 11-én került sor. […] Jött a táborparancsnok, a Tóth Gyula, és azt mondta, hogy emberek, maguk szabadok… A miniszterelnökünk felszabadította magukat.”
Nagy Imrének, a miniszterelnöknek ekkor még nem egészen öt éve van az életéből. Ugyanaz a rendszer juttatja majd bitófára, amelyik Recsket létrehozta.
origo.hu
Vitályos Eszter: Velünk, nőkkel így nem beszélhetsz!
