Gigászi munka vár mindannyiunkra

Lassan Magyarországon közkeletűvé válik az a felismerés, hogy a következő parlamenti ciklus sikeressége a nemzet számára hosszú távon is meghatározó jelentőséggel bír. Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy egy eredményes és perspektivikus fordulathoz gyökeres átalakulásra lesz szükség. Gyökeres átalakulásra nemcsak a politikában, nemcsak a társadalom és a gazdaság működésének módjában, hanem a felfogásunkban, közösségeinkhez való viszonyulásunkban, értékeink újrafogalmazásában. Szavakban és tettekben egyaránt.
Magyarország további lecsúszását meg kell ugyanis állítanunk. Ehhez nem elég a rekonstrukció. Ma már egyre világosabban látszik az, hogy az egész rendszerváltás óta eltelt időszak alapvető mulasztásainak helyrehozatala is elengedhetetlenül szükséges. Nemcsak gazdaságpolitikai fordulatra (arra is) van tehát szükség, hanem kis túlzással az ország újjáépítésére. A legnehezebb nyilvánvalóan nem az eszközrendszerben történő megújulás, még csak nem is az intézményrendszerben esetleg végrehajtott szerkezeti és működésbeli változtatások megfogalmazása, hanem a gondolkodásmódnak, a hozzáállásnak, a viselkedésnek a lényeges megváltoztatása. Ez nem megy varázsütésre: éppen ezért céltudatosan és szívósan neki kell feszülnünk ennek az óriási kihívásnak.
A legfontosabb nóvum ezért nem a szakpolitikai innováció, s nem is a világos nemzetstratégia – bár égetően szükség lenne rá –, hanem a nyitottság, a partnerség megteremtése a politikai döntéshozók és a polgárok, illetve a polgárok különböző közösségei között. Az általam ismert legjobb példa erre Finnország esete. A finneknél az ország nemzetstratégiáját az egész ország szinte együtt alkotja meg, illetve „tartja karban”. Mindezt egy ciklusokon átnyúló parlamenti bizottság generatív szerepével és az ország tudományos és közéleti szereplőinek aktív közreműködésével teszik. (Erről a modellről már röviden beszámoltam a Magyar Nemzet egy korábbi számában olvasható elemzésemben.) A pozitív gondolkodás, az alkotni vágyás, a megújulás – s egyben a sikerességre való törekvés – mindenképp nélkülözhetetlen hajtóerők ugyanis ahhoz, hogy Magyarország ebből a válságból megerősödve kerülhessen majd ki.
Ha a szemléletről, s a kooperativitásról szót ejtettünk, akkor már a nemzetstratégiánk tartalmáról is kell hogy szóljunk. A legalapvetőbb – és ezért a leghosszabb távú – érdekünk a demográfiai helyzetünk gyökeres fordulata. Minden meghozott döntésünknél ennek a szempontnak egyfajta iránytűnek kell lennie. A tömeges betelepítésnek ugyanis csak ez az egy igazi alternatívája van. Ezért is szükséges egy modern és vonzó családpolitikát alkotnunk, s ezért is kell már rövid távon is egy bizakodó és reményteljes légkört kialakítanunk. Egyértelmű fordulat nélkül minden bizonnyal tovább folytatódik majd a gyerekszám csökkenése, a középkorúaknál tapasztalható ijesztő halálozási statisztika romlása, illetve a tehetséges fiataljaink egyre nagyobb számú kitelepülése is.
A demográfiai gondok hosszú távú orvoslásán túl középtávon a sikerességünk kulcsa a foglalkoztatási aktivitás erőteljes fokozása. Ehhez a célhoz is összetett és összehangolt változtatásokra van szükség: egy minőségileg is új vidékfejlesztési politikára, közmunkaprogramokra, a képzési rendszer megfelelő átalakítására, s az adórendszer olyan reformjára, amely a munkavállalást vonzóbbá teszi. S még hosszan lehetne folytatni a sort…
Szintén stratégiai fontosságú kérdés a hazai kis- és középvállalkozások pozitív diszkriminációja. A rendszerváltás óta eltelt időszaknak az egyik legnagyobb mulasztása éppen ez volt: a munkahelyteremtésben, az innovációban, az exportképes áruk előállításában központi szereplőnek számító középvállalkozásaink a hazai piacon az elmúlt két évtizedben egyértelműen versenyhátrányban voltak. A multikkal szemben az állami kedvezmények és az olcsóbb banki források megszerzésének nehézségei miatt, a kicsikkel szemben pedig az adóelkerülési képességük hátrányai miatt.
Sem igazi piacgazdaság, sem pedig igazi demokrácia nem lesz polgárosodás hiányában. A „verseny” fogalmát ugyanakkor meg kell tisztítani a félreértésekről. Ott, ahol egy gazdaságban általában is jellemző egyes ágazatokra, hogy kevés szereplő nagy súllyal bír (azaz koncentrált a piac), ott rendre érvényesül a piaci erőfölény, s a fogyasztó rosszul jár. Ha nem előbb, akkor utóbb. Magyarország ma ilyen ország. Egy igazi piacgazdaságban azonban nagy a középvállalkozások súlya (nálunk összesen mintegy ötezer középvállalkozás van, s a számuk csökkenő tendenciájú), erős a versenyhivatal, s a Fogyasztóvédelmi Felügyelőség.
Az olcsó energiára, s a hagyományosan fejlett országokból származó multinacionális nagyvállalatokra alapozott fejlődés ideje egyértelműen leáldozóban van. A jövőben a dráguló energia és nyersanyagok megint felértékelik majd a kistérségeket és a régiókat. Ehhez a folyamathoz nekünk időben kellene alkalmazkodnunk. Meg kell tehát teremtenünk a feltételeket, hogy az aktivitás, az együttműködés eredményes lehessen. Ennek egyik eszköze az átfogó vidékfejlesztés.
Nem tolerálható, hogy a magyar falvakban a képződött jövedelmet (amely sajnos az elöregedés és a munkanélküliség miatt legnagyobb részben az állami újraelosztásból származik) 70-90 százalékban a községek közigazgatási határain túl költik el. Segíteni kell ezért a helyi és kistérségi élelmiszer-termelés piacainak működését, az alternatív energiaforrások kihasználásával pedig csökkenteni lehet az egyoldalú energiafüggőséget, míg a csatornák és a földutak rendbetételével mihamarabb egy országos programot kell indítani. Ez utóbbi program rövid távon növekvő foglalkoztatottságot, hosszú távon pedig jobb megélhetést, egészséges hazai élelmiszert biztosít majd az egész országnak. Az eddig sikeres gazdabolthálózatot is érdemes továbbfejleszteni.
Egyúttal azonban szakítani kell azzal a közkeletű piaci dogmával is, hogy az államnak versenysemlegesnek kell lennie. A nemzetközi példákat figyelve és a hazai tapasztalatokból is okulva néhány hazai ágazatnak kiemelt jelentőséget kell tulajdonítanunk. A közgazdaság-tudomány jól ismeri a „komparatív előny” fogalmát. Ennek lényege, hogy mindenki azzal foglalkozzon, amihez relatíve a legjobban ért. Ebben lesz ugyanis leginkább sikeres, s az egész közösség számára is ez lesz a legkedvezőbb. Ezek után már csak az a kérdés, hogy melyik az a 3-4 ágazat, illetve tevékenység, amelyekben egyértelműen jobbak vagyunk, mint a környező országok, jobbak, mint az európai országok zöme.
Ilyen ágazat lehet a gyógyszeripar, a vízgazdálkodás, a turizmus, a biotermelés, a gyógynövények termesztése és feldolgozása – hogy csak néhányat nevesítsek a szóba jöhető tevékenységek közül. Mindezen tevékenységeket akár hazai, akár uniós forrásokkal „meg kell mozdítani”, s olyan folyamatokat kell elindítani, amelyek egy ponton túl majd öngerjesztővé válhatnak. Az ehhez szükséges intézményi és tudásbeli feltételek megteremtését állami eszközökkel kell a jövőben segíteni.
Fokozott figyelmet kell egyúttal fordítani a hazai kézműiparra is, a nagy élőmunka-igényű szerelő-javító kisipari tevékenységekre. Az alacsonyabb forgalmi adók körébe való átsorolásuk ezért hosszabb távon is indokolt lehet. Az energiatakarékosság hazánkban mindenhol, de különösen a lakóházak vonatkozásában központi kérdéssé vált, ezért a későbbiekben célszerű rögzíteni, hogy állami pénzhez a lakáspolitikában csak úgy lehessen hozzájutni, hogy az épületnek egyúttal ki kell elégítenie a szigorú energiatakarékossági szabványokat is.
Gigászi munka vár tehát mindannyiunkra. Lelkiekben már most el kell kezdenünk készülődni.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)