Győzelem?

Amikor a tatárok elhagyták Magyarországot, és IV. Béla király viszszatért kíséretével Budára, nem beszélt győzelemről. A kifosztott, romokban heverő ország újjáépítésének szentelte hátralévő életét, s híveivel várakat építtetett, amelyek megvédik majd a népet, amelynek pusztulását tétlenül kellett végignéznie.
A Fidesz, vagy Orbán Viktor, vagy a magyar ellenzék, vagy a jobboldal, egyszóval: aki itt jövőre kormányozni kezd, nem érezhet elégtételt, sem erkölcsi fölényt. Képtelenségünk egy végzetes politika megakadályozására, az ország felvilágosítására, mozgósítására, 2006-ban a hatalom visszaszerzésére része a szerencsétlenségnek, amely Magyarországot sereghajtóvá tette az európai nemzetek között. A felelősségben a magyar közélet valamennyi szereplőjének osztoznia kell: az önvizsgálat ideje jött el, nem a tisztségek és szinekúrák újraosztásáé.
Tizenhét százalékos legitimitás
Az utca embere, akinek a szemében a politikai rangadókat a sportversenyektől ma már csak az különbözteti meg, hogy itt a sportszerűségnek még a látszatára sem adnak, a májusi uniós választások után joggal beszélt a Fidesz győzelméről. A Fidesz azonban nem győzött a szó politikai értelmében. Nem állíthatjuk, hogy meggyőzte a közvéleményt a maga igazáról, sem azt, hogy legyőzte ellenfelét, azaz megakadályozta céljai elérésében. Csupán a helyébe lép. A liberális eszméket lejárató „aranyhorda”, miután elhordott mindent, amire szüksége volt, most levonul a porondról. Lehet kormányozni, gazdálkodni vagy moralizálni a romok között, kinek mi tetszik, lehet autentikus baloldalinak vagy jobboldalinak lenni – amíg vissza nem térnek ismét.
Vagyis bocsánat, hiszen még el se mentek. A fölényes jobboldali győzelem egyelőre csak azt az illúziót söpörte el, hogy a nép szavazata számít a politikában. A 17 százalékban legitim kormány, a legsimább modorú üzlettárs vezetésével, imponáló hidegvérrel végzi el azt, ami még hátravan a közszolgáltatások visszafejlesztéséből (vasút- és iskolahálózat, közigazgatás), a közvagyon kiárusításából (vízművek, földalap, Sukoró), az uniós támogatások eltérítéséből, a közpénzek offshore cégekhez juttatásából. Mintha mi sem történt volna. Bajnai Gordon egy Abdurrahmán, egy Hentzi bátorságával fedezi a fősereg visszavonulását, amíg kell. A sáros utakon a zsákmánnyal rakott nehéz társzekerek lassan haladnak.
Két masszív ellenségkép
S a nép, az istenadta nép. Nem mozdult meg, nem követelték felháborodott (bal- és jobboldali) emberek milliói, hogy takarodjanak végre el, akik az országot tönkretették. A Fidesz közeli álcivilek részéről átgondolatlan és elügyetlenkedett demonstrációkra futotta, a spontán megmozdulások pedig a lakosság – a vérbeli lakosságként viselkedő nép – és a média közönyébe fulladtak. A rendszer szilárd. Nem mintha az ország bízna vezetőiben, de mert nem bízik önmagában. S abban a legkevésbé, hogy sorsának intézését maga vehetné a kezébe.
Ezért nem nevezem győzelemnek, amikor a Fidesz eljátssza szerepét a kétpárti rendszerben, amelynek logikája megkívánja, hogy a hatalmat időnként a másik oldal gyakorolja. Nálunk ez a váltógazdaság jelenleg azt a látszatot erősíti, mintha a létező demokrácia netovábbja volna, amikor a szociálliberális színekben pompázó pártállami utódpárt egy-egy kormányzati ciklus idejére szünetelteti tevékenységét. (Akár közénk is lövethetnének…)
A „jobboldal” – mint jobboldal – győzelme egyébként is a „baloldal” sikere. Az MSZP, amely soha, egyetlen pillanatra sem volt baloldali, hiszen a társadalmi egyenlőtlenségek példátlanul igazságtalan rendszerét teremtette meg, az üresen hagyott baloldali térfélen manőverezve könnyen visszaszerezheti többségét, még könnyebben talál vagy teremt magának megbízható szövetségest. Történelmi sikerének titka, hogy 1992 (a Demokratikus Charta) óta ellenlábasát újra és újra sikerül a pálya jobboldalára szorítania, és az bele is megy ebbe a játékba: egy olyan régivágású magyar jobboldal attribútumaival ruházza fel magát, amelynek 1. európai megítélése roppant kedvezőtlen; 2. a hazai közvélemény többsége, de főleg a közvéleményt formáló értelmiség többségének nem vonzó, és ami a legfőbb: 3. ugyanolyan kevéssé képes választ kínálni korunk égető kérdéseire, mint a baloldal, s ez nem is csoda, hiszen bal és jobb egyaránt a tizenkilencedik század szülötte. Több félreértéssel jár, mint haszonnal, ha mai viszonyainkra próbáljuk ráhúzni ezeket a fogalmakat. Eltereli a figyelmet az igazi választási lehetőségekről. A politikát sérelmi politikává teszi: mert a bal-, illetve jobboldali félelmek, sérelmek, traumák és tabuk örökségéből két masszív ellenségkép formálódott, és ma ezek a kibontakozás legfőbb akadályai Magyarországon.
Nem egy a zászló
Mert ha a Fidesz jobboldali, miért nem eléggé jobboldali? Ezt természetesen nem én kérdezem, hanem a választópolgárok 14 százaléka, amely a Jobbikra voksolt. És a Fideszt választási sikere dacára többek között azért sem nevezném győztesnek, mert győzelmére könnyen végzetes lehet a nemzeti radikális párt előretörése. A Jobbik 2010-ben egy kis pénzzel és igyekezettel (amiben nem lesz hiány) hozhatja a kisgazdák legjobb formáját, és akkor a Fidesz esetleg nem is alakíthat kormányt nélkülük. Ez a következő tíz hónap nagy kérdése. Márpedig a Jobbikkal versenyezve a jobboldali szavazókért a Fidesz lényegesen kevesebb baloldali vagy középutas szavazót tud majd megszólítani, ez is tény. Ezzel pedig jelentősen javítja minden tőle balra elhelyezkedő párt túlélési esélyeit. A baloldal hívei számára ráadásul a Jobbik megteremti az önigazolást: azért kell nekik kitartaniuk az épp elérhető, túlélő avagy keletkező balliberális pártformációk mellett, mert odaát, a jobboldalon nőttön-nő a fasisztaveszély. (Pedig csak a létbizonytalanság nőtt, a bűnözés, a munkanélküliség és a jogos elkeseredés Gyurcsányék kormányzása idején.) S a Jobbik szinte kötelességszerűen ki is mondja, meg is teszi mindazt, amitől a magyar jobboldal szalonképtelenné válik Európában: (törvényen kívül helyezett) paramilitáris szervezetet támogat, rasszista gesztusokat tesz, visszakívánja a csendőrséget és a többi. Egy gazdaságilag már padlóra küldött, hitelezőinek kiszolgáltatott, szomszédai gyanúsítgatásának kitett országban ennyi bőven elég lesz, azt hiszem, hogy a következő kormány életét pokollá tegye és alkalmasint megrövidítse.
A Fidesz, bármennyi szavazatot szerezzen is, nem győzött, mert az Orbán-doktrína megbukott. Nem egy a zászló. Hogy is lehetne az? A magyar ellenzék – az állami diktatúra és az utódpárti klientúrarendszer lebontásában valóban érdekelt társadalmi csoportok – jóval színesebb, semhogy egyetlen párt képviselje. Ez előnyként is felfogható, hiszen a közös érdek az egymástól sokban elütő irányzatok közös fellépésének lehetne a záloga. De kifejezett hátrányként jelentkezik, mihelyt valaki egyetlen zsákba akarja gyömöszölni ezt a sokféle, egymással ellenkező akarást. Lehet persze egy lyukból fújni hideget és meleget, egyszerre üzenni a multiknak és a kisvállalkozóknak, zöldeknek és technokratáknak, globalistáknak és patriótáknak, szabadelvűeknek és fundamentalistáknak, azonban az eredmény olyan lesz, amilyen: semmitmondó. Márpedig a Fidesz minden igyekezete arra irányul jó tíz esztendeje, hogy az esetleg felbukkanó alternatívák képviselőit magába olvassza vagy súlytalanná tegye. Nem sorolom fel a diadalszekeret kísérő vazallus fejedelmek nevét, nem hánytorgatom fel azt a tömérdek energiát, amelyet a gyűjtőpárt vezetői az egymással összeférhetetlen csoportok közötti egyensúlyozásra, megosztásukra és összebékítésükre fordítanak. De látniuk kell, hogy ezt a kérdést mennyivel sikeresebben kezelik politikai ellenfeleik.
A szabadkereskedelmi világrend követelései
Az úgynevezett baloldalnak ezért és nem másért volt szüksége a kis liberális pártra, amely látszólag ráerőltette akaratát a koalícióra. Dehogy erőltette! Csak magára vette a népszerűtlen kezdeményezések ódiumát, közvetítette a szabadkereskedelmi világrend követeléseit, amelyeket a szocialisták úgy teljesítettek, hogy közben az SZDSZ-re mutogatva meg tudták őrizni a rendszer kárvallottainak szavazatait is. Az MSZP az állami újraelosztás kedvezményezettjeinek gyűjtőpártja volt s maradt: azoké, akiknek a legtöbb jutott az egykor államosított nemzeti vagyonból, és azoké, akiknek a legkevesebb, tehát a jövőben is rászorulnak az állam kegyelemkenyerére. Az SZDSZ pedig arra kellett, hogy ezt a kezdettől fogva egyszerre törvénykerülő és piackerülő rendszert, amely megfojtott Magyarországon minden egyéni és közösségi vállalkozást, a szabadversenyes kapitalizmus látszatával ruházza fel. Valójában pedig a lehetséges hazai konkurenciát takarították el a nemzetközi gazdasági birodalmak útjából.
Ez a politika számtalan érdeket sértett közvetlenül: a vállalkozókét, a falusiakét, a politikától függetlenedni vágyó értelmiségét, a konzervatív világnézetű emberekét, a rövid távú rablógazdálkodással szemben hosszabb távú érdekeket hangoztató zöldekét. Most, hogy a nehezén túl vannak, fellélegezhetnek a „baloldalon”: a gazdasági hatalom és a kapcsolati tőke újraelosztása a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben olyan pompásan sikerült, hogy megszerzett pozícióik birtokában négy évet ellenzékben is bátran kihúznak. Ezalatt megtörténhet a sorok újrarendezése. A tartós és világméretű válság körülményei között legalább három pártra lesz szükség ehhez. Az elnyomorodó többség számára vonzó marad az állami osztogatás-fosztogatás szocialista programja. A szabadkereskedelmi világrend történelmi szükségszerűségét hirdetheti a Bokros Lajos vezette MDF (vagy bármit, amire fizetőképes kereslet mutatkozik a piacon). Az ökológiai érdekek és az emberi jogok védelmére készen áll a liberális zöldpárt, az LMP (mit tesz a véletlen: pont az SZDSZ szétesésével egy időben sikerült összehozni). A Fidesznek, ha ellenzékben nem sikerült, most már aligha sikerülhet olyan markáns arculatot kialakítania a nyakába szakadó válság menedzselése közben, amely ezekkel egymagában is felvehetné a versenyt.
A Fidesz igazi ellenfele
A Fidesz nyerhet a választásokon, és kormányozhat egy cseppet sem irigylésre méltó helyzetben, de nem győzhet, amíg le nem győzi igazi ellenfelét: önmagát. A belterjességet. A bizalmatlanságot kritikusaival szemben. Kiéhezett klientúráját. A látszategység erőltetését. A pragmatizmusnak álcázott koncepciótlanságot. Az elavult jobboldaliságot. Van-e esély most erre, amikor a Szentkirályi utcában horpadni kezd a járda a pártszékház felé áramló önjelöltek lába alatt?

A szerző író