Hatvanhárom nap

Installációkkal, az események felidézésével, a színhelyeket érintő futóversennyel és a szokásoknak megfelelően nagyszabású rockkoncerttel emlékezik a 65 évvel ezelőtt történtekre, az 1944. augusztus 1-jétől október 2-ig tartó varsói felkelésre Lengyelország. A cserbenhagyott felkelés mai üzenetéről és a sok tekintetben a budapesti Terror Háza mintájára öt éve létrehozott emlékhelyről beszélgettünk Pawel Ukielski történész-politológussal, a Varsói Felkelés Múzeumának igazgatóhelyettesével.

Ledöntött tabuk. „A teljes mértékben kiérdemelt tiszteletet megkapva vonultak ki, miután igazán hősiesen harcoltak a csatában. Őszintén szólva jobban küzdöttek, mint mi” – írta egy Stolten nevű fiatal német tiszt szüleinek küldött levelében a varsói felkelők kapitulációjáról. Ilyen dokumentumok, személyes emlékek felelevenítésével rajzol minden korábbinál hitelesebb képet Norman Davies nemrég magyarul is megjelent könyvében (Norman Davies: A varsói felkelés – „A ’44-es varsói csata”. Európa Kiadó, Budapest, 2008. Ára: 5900 forint) az 1944. augusztus 1-je és október 2-a között a lengyel fővárosban történtekről. A Közép-Európába beleszerető, de a régiót mégiscsak távolabbról szemlélő brit történész lerántja a leplet az eredetileg sokatmondóan „Varsóért vívott csatának” nevezett s az évtizedek során a földalatti ellenállás jelentőségének kisebbítése érdekében „felkeléssé”, „fegyveres lázadássá” szelídített hősies 63 nap történéseinek elferdítéséről. A könyv legfőbb erénye, hogy tisztességesen beszéli el a XX. század egyik legnagyobb tragédiáját, a két totalitárius rendszer közé szorulva elbukó csatát. Nem titkolja azt sem, milyen példás egyetértésben hallgatta agyon a történteket később az eseményt egyaránt kínos feszengéssel szemlélő Kelet és Nyugat is. Davies azonban ledönti a tabukat, helyére téve végre a lengyel ellenállás eme egyszerre hősies és tragikus fejezetét.

(Varsó)

Ahogy 1944-ben meglehetősen ellentmondásosan fogadta a világ a varsói felkelést, 60 évvel később is megosztja a közvéleményt a lengyelek hősiességének emléket állító múzeum létrehozása. Még a varsói felkelésről a hazugságréteget a Csatorna című filmmel egykor elsőként lehántó Andrzej Wajda is meglehetősen viszszafogottan szólt róla. Mint lapunknak fogalmazott, a történtek hősi mítoszát újraépíteni próbáló jobboldali ötletről van szó, amelyet alapvetően az mozgat, hogy mi mindenkit legyőzünk…
– A múzeum létrehozása valójában már a rendszerváltás óta érett, végül Varsó néhány évvel ezelőtti jobboldali vezetése hozta meg a döntést, s főpolgármesterként a jelenlegi köztársasági elnök, Lech Kaczynski nyithatta meg a 60. évfordulón. Meg kell azonban jegyezni, hogy egyik politikai erő sem ellenezte az ötletet, s a múzeum körül ma sem dúlnak politikai viták.
– Tény, hogy a liberális megközelítés sem vitatja a felkelők hősiességét, a történteknek a lengyel történelemben játszott szerepét, ám e gondolkodás hívei nem szívesen néznek hátra. A konzervatív oldalt ugyanakkor a kiállítás újszerűsége döbbenthette meg. Könnyű volt e modern megközelítés elfogadtatása?
– Először is a lengyelek kollektív történelemtudatára, a múlttal kapcsolatos viszonyára óriási hatással volt a múzeum megnyitása, amelyet e tekintetben fordulópontnak tekinthetünk. A látogató és a múzeum között feléledő kapcsolat pedig természetessé teszi a múltról zajló vitát is. Ami a kiállítás megformálásának elfogadását illeti, a konzervatív muzeológusok kicsit kétkedve figyelték azt, amit csinálunk. Úgy gondolták, hogy nem állunk hozzá eléggé tudományosan az anyagok bemutatásához. Büszke vagyok rá, hogy megváltoztattuk a múzeumokról kialakított lengyel elképzeléseket. Korábban a múzeumokban mindig a bemutatott kor, téma tárgyai álltak a középpontban, mi viszont megfordítottuk a sorrendet, s most a látogató, a néző a legfontosabb.
– Az interaktivitás valóban elismerésre méltó. A kiállított korhű tárgyakat rengeteg monitor, hangeffektus, kisfilm és két mozi egészíti ki, meghallgathatjuk a kor híres embereinek üzenetét korhű telefonokon, a látottakat dokumentálandó minden napról lengyel, míg a főbb eseményekről kétnyelvű, lengyel–angol papírokat gyűjthetünk. Lebújhatunk a csatornába, közben hallhatjuk a bombák sípoló hangját. Beszippant bennünket a tárlat, s részesei lehetünk a 65 évvel ezelőtt történteknek. De ez nem is megy másképp. Manapság a kiállítások önmagukban is egyfajta posztmodern alkotások, a múzeumok egyre inkább attrakciókká válnak, hiszen a történelmet is egyre nehezebb eladni. Egyetért ezzel?
– Konzervatív beállítottságú emberként nem szívesen nevezném a múzeumunkat posztmodern alkotásnak. Inkább arról van szó, hogy haladunk a korral. Egyrészt olyannyira fejlődtek a technikai lehetőségek, hogy a történelemről is lehet már egészen másképpen beszélni, másrészt megváltoztak a látogatónak az elvárásai is. Úgy vélem, jó irányban haladnak a dolgok, s ki kell használni az összes lehetséges módszert és eszközt annak érdekében, hogy felkeltsük a közönség érdeklődését a bemutatott téma iránt. Törekvéseink helyességét igazolja, hogy a múzeum nagy sikert aratott az úgynevezett liberális vagy baloldali liberális fiatalok körében is. Olyan nyelven szól ugyanis, amilyenen a konzervatív múzeumszervezők eddig egyáltalán nem beszéltek. S nemcsak a muzeológusok, hanem általában a konzervatív oldal sem.
– Fontos dolgot említett, hiszen ez a kiállítás azt is igazolja, hogy a konzervativizmus is megszólalhat modern nyelven. A haladást nem sajátíthatják ki a liberálisok és baloldaliak. Van-e ilyen üzenete is a múzeumnak?
– Természetesen. Ez a múzeum egyben arról is hírt ad, hogy olyan korszerű nyelven szólalunk meg, amilyet eddig szinte kizárólag a liberálisok és a baloldaliak használtak.
– Szembetűnő az is, hogy milyen tudatosan próbálja a múzeum megnyerni, kiszolgálni a gyermekeket, a fiatalokat…
– Egész családokat várunk ide, megküzdve a plázákkal, a bevásárlóközpontokkal is. Külön ügyeltünk arra, hogy a gyerekek, a legfiatalabb közönség számára is érthető legyen a kiállítás. A múzeum egyik legfontosabb része az oktatási részleg, ahol többek között történelemórákat szervezünk.
– Ha már a múzeumról mint attrakcióról beszéltünk, igazságtalan lenne, ha nem tennénk említést a tudományos munkáról. Milyen lehetőségek nyílnak itt a kutatásra?
– Második éve van lehetőségünk igazi kutatómunkára. Sikerült hozzáférnünk például olyan történelmi filmanyagokhoz és okmányokhoz, főleg Németország területén, amelyekkel előttünk nem foglalkozott senki.
– Ma már üzleti vállalkozás is egy múzeum, így aztán rendkívül fontos a látogatottság. A varsói múzeumok sorában hol a helyük?
– Városi múzeum a miénk, így az állami költségvetésből nem kapunk támogatást. Ráadásul a magas, Varsó másik két nagy múzeumához, a nemzetihez és a királyi várhoz hasonló, évi félmilliós körüli látogatottság ellenére sem sok bevételünk származik a jegyekből, hiszen két- és négyzlotys áraink szándékosan csupán szimbolikusak.
– Beszéljünk a kiállítás tárgyáról, az 1944-es varsói felkelésről, amelyről Katynnal egyetemben nem nagyon lehetett beszélni a kommunizmus éveiben. Nem akartak hallani ezekről sem a szovjet, sem pedig a nyugati oldalon. Hol a varsói felkelés helye a lengyel történelemben, a lengyel identitás alakításában?
– Katyn és a varsói felkelés történetét valóban évtizedekig meghamisították. Ez a két esemény ugyanis nem illett bele az akkori lengyel vezetők világképébe, s nyomta a Nyugat lelkiismeretét is. A varsói felkelés azonban nem csak a lengyelek számára fontos. Enélkül nem lehet megérteni a XX. század s ezen belül a kor Európájának a történelmét. E 63 nap története ugyanis rávilágít a múlt század két domináns diktatórikus rezsimjének az együttműködésére. Más oldalról nézve a felkelés a hidegháború kezdetének is tekinthető. A lengyelek számára ez a történet nemcsak egy hősiesen tragikus, mintegy 200 ezer áldozattal járó városi csatát jelent, de mindenekelőtt a földalatti állam óriási erőfeszítését a függetlenségért. Két hónapig földalatti állam működött Varsóban, amelynek története jól mutatja, hogy mivé vált volna Lengyelország a háború után, ha Sztálin nem szól közbe. Az akkori okmányok, törvények sejtették, hogy nagyon korszerű szociális állammá fejlődhetett volna az ország.
– Megkerülhetetlen a varsói felkelés és a gettólázadás viszonya. Ez utóbbi teljesen háttérbe szorította az 1944-ben történteket. Jellemző, hogy a német államfő a felkelés egyik évfordulóján Varsóban járva folyamatosan a gettólázadásról beszélt…
– A múzeumban is vannak olyan elemek, amelyek a gettófelkelésre, a zsidóság sorsára utalnak, mert enélkül nem lehet beszélni a német megszállásról. Nem szeretnénk, ha a két felkelést bárki is a történelem két különböző oldalán helyezné el. Semmiképpen nem szeretnénk a varsói felkeléssel kicsinyíteni a gettólázadás fontosságát.
– Már megbocsásson, de én épp az ellenkezőjét érzem. A varsói felkelés fontosságát relativizálták évtizedeken át tudatosan a másik hősies lázadás előtérbe állításával…
– A kommunizmus bukása előtti időszakban a gettófelkelésről valóban sokkal többet tudott a világ. Először is azért, mert Nyugat-Európában rendkívül erős a zsidó közösség befolyása. Ehhez járult, hogy a holokauszt a hatvanas évek egyik legfontosabb kutatási témája volt. Ezen nem is lehet csodálkozni. Mindezt megfejelte, hogy a lengyel kommunista vezetők számára a varsói felkelés kényelmetlenebb téma volt, mint a holokauszt, amely ráadásul az akkori németellenes propaganda fontos elemévé vált. Ezzel szemben a varsói felkelés kapcsán megkerülhetetlen lett volna beszélni Sztálin szerepéről, valamint a Honi Hadseregről, a földalatti független lengyel állam legalitásáról. A kommunisták ezt a két elemet semmiképp sem tudták volna elfogadni, így inkább a gettólázadásról beszéltek, miközben a varsói felkelés lokális jellegét hangsúlyozták.
– Amiben a tudatos csúsztatás ellenére is van némi igazság. A felkelés azonban nemcsak a lengyel identitás szempontjából kulcsfontosságú, de Varsó történetének az egyik eseménye is…
– A város története szempontjából talán a legfontosabb esemény a varsói felkelés. Valójában ugyanis két Varsó létezik, a felkelés előtti és a háború utáni. Ez két különböző város, amit a felkelés alatt történtek fognak össze egy egésszé.
– Az említettek a város lelkére, gondolkodására és külső megjelenésére is érvényesek…
– A háború előtt Varsó urbanisztikai szempontból egész másképp nézett ki. A felkelés bukása után a nácik kikergették az életben maradtakat, és felgyújtották a rommá vált várost. Ezután könnyebb volt megvalósítani a sztálinista ötleteket. Sztálin erre is gondolhatott, amikor még a felkelés elbukása után is három hónapot várt a bevonulással. A Visztulán túlról figyelte, hogy a hitleristák a földdel teszik egyenlővé a várost. De teljesen megváltozott a lakosság összetétele is. A háború előtti Varsó lakóiból félmillióan haltak meg. Először az összes zsidó, utána több százezer lengyel, s nem csak az értelmiség. Akik életben maradtak, azokat kikergették a városból. Közülük sokan nem is jöttek vissza. A háború tehát brutális módon megszakította Varsó történelmének folytonosságát.