Hová tűnt a bizalom?

Egy kánikulai hétköznap rosszul lettem az egyik villamospótló autóbuszon. Lekeveredtem a lekvárfőző üsthöz hasonló járműről, és hívtam egy taxit. A taxisnak elmondtam, mennyire komikus volt az ablaknyitót fixírozó férfiú, aki fel nem állt volna, valószínűleg akkor sem, ha mellette halok meg. „Én nem sírom vissza a Kádár-rendszert” – kezdte a taxisofőr, majd folytatta. „Egyetlen dolgot hiányolok, ami Kádár alatt volt még a magyarokban, bizalom és némi szeretet. Kijöttünk egymással, nagyjából mindenki tudta, mennyit ér és hol a helye. Közösen utáltuk az ellenséget, de sokkal nagyobb volt a segítőkészség, és az emberek jobban megbíztak egymásban.” Nyers fogalmazás, egyszerű, mondhatni, a nép hangja mindenfajta szociológiai cafrangok nélkül. A magyarokra mindig jellemző volt az erős individualitás, és idegenkedtek mindenfajta közösségi kötöttségtől. Hogy szerettük-e egymást Kádár idején, arra nem esküdnék meg, de hogy sokkal nagyobb volt a bizalom egymás iránt, az biztos. Voltak ők, akikről tudtuk, hogy kicsodák: párttagok, funkcionáriusok, közép- és felső párt- és KISZ-vezetők, fejesek külön kasztban, Milovan Gyilasz meghatározása szerint az új uralkodó osztály. Elég a káderdűlőre mint találó meghatározásra gondolni. Mindenki tudta, hogy ha a gyárból hazavisz két csavart, azzal nem csinál akkora kárt, mint amikor az elvtársak dilettantizmusa milliárdos hiányokat termel. Elvoltunk. A legvidámabb barakkban vidáman és elégedetten.
A nagy, boldog szocialista családba csapott be a rendszerváltás villáma. És még így is csak az utolsó hét év szocialista uralma alatt jött a felismerés, jelen időben, hogy lehullott a hályog a szemekről, feltárult az elmúlt évek minden aljassága, térdre kényszerítve ezzel az alapvető információtól elzárt tömegeket. A rendszerváltás zsolozsmája sokáig altatott. Vártuk sorsunk jobbra fordulását, a sikert, a gürcölés eredményét, a szolid jólétet, amiről annyit beszéltünk, és aminek ígérete egy pillanatig a miénk volt, hogy utána 19 ezer forintért sokan eladják a jövőjüket s vele az ország jövőjét. Most itt állunk kifosztva, kifizethetetlen adóssággal a nyakunkban, boldogtalanul vergődve, újra bűnös nemzetnek bélyegezve. Hol a zsidókhoz nem vagyunk elég kedvesek, hol a cigányokhoz, hol magyarul beszélünk ott, ahol büntetik azt. A világsajtóban emberevő, mocskos rasszistákká vagyunk kipingálva, közben a légynek sem ártunk, és próbáljuk kitalálni, mi ez a körkörös támadás, amit nem tudunk kivédeni.
Gazdasági és politikai elitünk eközben rafkós módszerekkel lopja tőlünk a pénzt, viszi a nemzeti vagyont, elad mindent, és az őrületbe kergeti azokat a családokat, amelyeket belevittek az olcsó hitelbe a bankok, amelyek viszont úgy gondolják, csendes kormányzati segédlettel földönfutót gyártanak az adósaikból. Nincs segítség, mert nincs rá akarat. Amikor az MSZP egyik képviselője azt mondja, nem kell összehívni a szociális bizottságot, mert nem hiszi, hogy annyi család bajban van, de ha mégis, az MSZP már intézkedett. A két hazugság felerősíti a gondolatot, ennek a pártnak nem érdeke a jobbítás. Mert pénz annyira nincs, hogy a mi túlfizetett energiaszámláinkat csapolta meg pofátlanul a kormány a szegények „megsegítésére”. Szerintem ez is egy teszt volt: bírjátok még, magyarok? Még nem vágtatok nyakon bennünket? Akkor, nosza, folytassuk! És nem is csontvázak, hanem temetőármádiák dőlnek a lábunk elé. Eszelős végkielégítések, óriási kenőpénzek, nyilvánvaló becsapások, félrevezetések, hallgatási pénzek, mosni való pénzek, offshore cégekben tárolt pénzek, félmilliárd Ficsor Leader csoportjának üres hülyeségekre. És szemberöhögik az orvost, amikor kérné, ne napi két nadrágpelenkát adjanak a magatehetetlen betegek alá. Egyébként mindenről papír van. Mi vagyunk a papírok és pecsétek országa. A jogszerű erkölcstelenségek országa. Kérdés, hogy hány jéghegynek hány csúcsa tűnik elő a ködből a Titanic süllyedése előtt. Újabb és újabb kifizetések sokkolják a közvéleményt: kétszázmilliók, százmilliók. Ha nekiállnánk összeadni, mennyi pénz tűnt el a BKV-nál, abból kijönne az új buszpark, és talán a 74-es troli sem korrodálódna tovább. Csakhogy ilyesmiről nincs szó. A csúcsmenedzser, a topmenedzser ócska bolsevik trükk, ahogyan azt Csurka István sommázta. Nyilván vannak kivételek, de a mi eseteink mégis ügyes trükközőket sejtetnek. Ki sajnálná a BKV menedzsmentjétől a nagy pénzeket, ha pontos, gyors, szakszerű és dugómentes lenne Budapest közlekedése? Ki sajnálná a MÁV-vezér Obamáéra hajazó fizetését, ha a vonatok tiszták, gyorsak, kényelmesek lennének, és ne zárna be minden második állomás, ugyanis a MÁV nagy szolgáltató, nem pedig profitra dolgozó vállalat. Milyen bizalma legyen az átlag lakosnak, amikor azt tapasztalja, hogy miközben neki egyre rosszabbul megy, mások milliárdos vagyonokkal dicsekednek? Nyolcszázezer forintot kap alkalmanként egy alsó középvezető, hogy rávegye a munkatársait, havonta ezer kerékbilincset rakjanak fel a VI. kerületben parkoló autókra. Mi ez? Az aljas becsapások közt is a legaljasabbak közül való. Hiába bizonygatod, hogy nem szegtél szabályt vagy KRESZ-t, neked fizetned kell, mert egy parkolási társulás pénzéhsége végtelen. Valakinek volt 14 ezer forint parkolási büntetése. Mielőtt kifizette volna, a földhivatal értesítette, hogy ráterhelte a pénzt a lakása tulajdoni lapjára. Mi ez? Kik kutatnak utánunk, honnan szerzik be, hogy ki, hol lakik, milyen lakásban, és hogy kerül a parkolási társaság és a földhivatal egymás közelébe, meg az APEH indokolatlan inkasszói, semmiért kiszabott büntetései? Persze, hogy egyre bizalmatlanabbak vagyunk, és a felgyülemlett feszültség ordítozásban, verekedésben, trágár beszólásokban sül ki.
A villamoson, a buszon, aki nem adja át a helyét a terhes nőnek, már nem szégyelli magát. Egyenes derékkal rávigyorog a kismamára, mint ahogyan a kamaszok pimaszul bámulják a szatyrokkal megpakolt, álldogáló idős nőket. Annak idején Kóczián Péter megkérdezte tőlem a tévében, mit várok az Európai Uniótól. Azt vártam, hogy a szolgáltatás végre az lesz, ami, én fizetek, a szolgáltató pedig udvarias, szakszerű és segítőkész. Nem így lett. A butikokból kinézik az átlagembert, a szupermarketekben pedig az áremelések óta fortélyos módokon csapják be a vásárlókat. A javító szervizeknél ugyanaz a helyzet, mint régen: jönnek reggel 8 és este 6 között. Aztán nem jönnek. Mitől nőjön a bizalom? A kormány újabb és újabb megszorításokat talál ki, újabb és újabb rétegeket hoz reménytelen helyzetbe. A nyugdíjasokat már kicsinálták. Meg kéne kérdezni a nyugdíjbiztosítót, hányan haltak meg tavaly anélkül, hogy a nyugdíjukat egyszer is felvették volna. A mai demográfiai kilátások a nyugdíjkorhatár emelésével kifejezetten romlanak. Ez sem bizalom- és szeretetnövelő intézkedés, mint ahogy a családok megerőszakolása sem a nők szülés utáni munkába kényszerítésével, a gyereknevelési támogatások megvonásával, a deviáns párkapcsolatok szemérmetlen feldicsérésével folyamatosan devalválják a család összetartó erejét. Az utolsó mentsvárét, amely képes kivédeni a kormány barátságtalan lépéseit, a hatóságok arroganciáját, a pártok tolakodását és más emberek ellenséges magatartását. Olyan mérvű bizalomdeficitre kell felkészülnie a következő kormánynak, aminek helyreállítása szinte generációváltást igényel. Az emberek nem hisznek már el semmit. És erre a szeretetlen, bizalmatlan népre ráeresztenek a szocialisták egy olyan kampányt, ami nekik a továbbélést vagy a megsemmisítő vereséget hozhatja. Mindezt olyan közegben, ahol az egymásnak feszülő indulatok már a hétköznapokat is folyamatosan mérgezik.