Indulat és kegyelet

Nem tudni, egészen pontosan kinek a fejéből pattant ki (nem jó válasz, hogy az MLSZ-éből, hiszen a sportági szövetség nem valós személy), hogy a február 8-án Veszprémben meggyilkolt bukaresti kézilabdázó, Marian Cozma emléke előtt augusztus 12-én Budapesten magyar–román futballmeccsel kellene tisztelegni, de az illetőt bizonyára jó és nemes szándék vezette. Csakhogy attól tartunk, tévútra, mert a két nép, nemzet közötti feszültség és ellenségeskedés egyik még létező, fő hadszíntere éppen a labdarúgópálya és a lelátó, és aligha bízhatunk abban, hogy e zsigeri érzéseken másfél óra erejéig győzedelmeskedik a kegyelet. Ehhez ugyanis az időpont, a helyszín és az esemény sem igazán tűnik alkalmasnak.

A brutálisan meggyilkolt Marian Cozmát nemcsak Veszprém, hanem a fél ország saját halottjaként gyászolta és siratta el, és ez Romániában is alapvetően rendezte át a szomszédról régen és mélyen rögzült képet. A magyar küldöttséget folyamatos taps és rokonszenv fogadta a bukaresti temetésen, bár az utópiának tetszett, hogy egyetlen közös tragédia több mint két évszázad – részünkről vegyük kissé önkényes kiindulópontnak a Horia–Closca– Crisan-féle felkelést – minden egyéni sérelmét örökre eltörli. Március 15-i nemzeti ünnepünkön a Sólyom László köztársasági elnök gépétől megvont székelyföldi leszállási engedély, valamint az Erdélyben tömegével elvett-elkobzott magyar jogosítványok ezt gyorsan és látványosan bizonyították is, de a kézilabdás béke töretlen maradt. Sőt, a fegyverszünet már korábban megköttetett. Míg a 2000. decemberi női Európa-bajnokság bukaresti elődöntőjében többezres gyűlölködő tömeg várta Kökényéket a bukaresti Kunst Ghermanescu sportcsarnokban, addig alig nyolc évvel később, 2008 tavaszán ugyanott, az olimpiai selejtezőn már autogramkérő fiatalok hada vette körbe Pálinger Katalint és Görbicz Anitát, és refrénszerűen visszhangzott a „Te vagy a példaképem” angol típusmondat. Az sem véletlen, hogy tavaly nyárig soha egyetlen magyar kézilabdázó sem szerződött román klubcsapathoz, akkor azonban egy csapásra hét.
Jégkorongban hasonló folyamat ment végbe. A 2001-es Csíkszereda–Steaua bajnoki döntőn még színszékely és színromán alakulatok estek egymásnak, a Vákár Lajos jégpálya tribünjén pedig ott virított a szektornyi transzparens: „Ti húszan egy nemzetért!” Aztán szlovák, ukrán, skandináv és mindenféle légiósok jöttek, megindult a keveredés, manapság pedig már közös magyar–román ligában folyik az egyre sportszerűbb küzdelem.
Vízilabdában a szakadéknyi színvonalkülönbség miatt a rivalizálás eleve nem lehetett ennyire éles, de Kemény Dénes például kifejezetten baráti viszont ápolt az előző román szövetségi kapitánynyal, Vlad Hagiuval, akinek – ez még egy-másfél évtizede is őrült ötletként hatott volna – Budapesten találták meg az utódját, Kovács István személyében.
Csak a futball frontjai merevedtek meg, és tartják magukat, mind a mai napig. Részben bizonyára a pályán felgyülemlett keserűség miatt is, hiszen a románok 1999. június 5-ig egyetlenegyszer sem verték meg a magyarokat, majd miután akkor 2-0-ra igen, azóta mi nem nyertünk egy meccset sem. A válogatottak az elmúlt fél évszázadban csak kötelező jelleggel, tétmérkőzéseken ütköztek meg, a két fél reális helyzetértékeléséből fakadóan 1958 óta egy árva barátságos találkozót sem rendeztek, ami két szomszédos, hadi állapotban nem lévő ország viszonylatában talán világszerte példátlan.
Holnap este 20 órától viszont nemcsak barátkozni kellene, hanem kegyelettel adózni Marian Cozma emlékének is. Az MLSZ honlapján is a februárban meggyilkolt beállós képe fogadja a látogatókat, ám a szövetségi vezérkar veszélyérzetét jelzi az alábbi, a szurkolókhoz intézett üzenet (a levélrészletet szöveghűen közöljük, csupán az eredeti „kultúrált” és „tiltva” írásmódot javítottuk helyesre): „…aki bármilyen módon megzavarja a Marian Cozmára való emlékezés méltóságát, több tízezer sportszerűen szurkoló társa nyugodt, kulturált sportélményét, azt a személyt – lévén ehhez adott a megfelelő jogi háttér – már a mérkőzés során eltávolítják a lelátóról, s ez azzal a kellemetlen következménnyel is jár, hogy ki lesz tiltva a magyar válogatott jövőbeni meccseiről!”
Az aggodalom sajnos jogos, különösen az Újpest–Steaua Európa-liga-selejtezőn tapasztalt gyalázkodások miatt. A számos alkalommal idézett bukaresti ocsmányság minden további sértést vita nélkül messze alulmúlt, éppen ezért aligha kétséges, hogy egyes, nem lila-fehér, a Megyeri utat ezért elkerülő „szurkolók” még mindig válaszcsapásra készülnek. Tovább rontva a helyzetet, megnyilatkozásaikból az is kisejlik, hogy indulataik egy része az MLSZ ellen irányul a pályabezárások miatt. Azon érdemes meditálni, hogy ezek az intézkedések mennyire arányosak, hatékonyak, miként állják ki az összehasonlítás próbáját a nemzetközi gyakorlattal, de aktuális aggályaink szempontjából fontosabb, hogy a rendbontóknak most kapóra jön a lehetőség: klubhovatartozástól függetlenül kiadhatják, ami még beléjük szorult, a szövetség pedig, ha akarja, tiltsa be ezért a válogatott meccseit. A nyílt levélben felvázolt figyelmeztetés dacára az ugyanis nehezen képzelhető el, milyen technikai, informatikai és humán erőforrások segítségével választják és viszik majd ki egy adott szektorból az ott fröcsögő pár tucatnyi renitenst.
Minél mélyebbre ássuk magunkat a témába, annál több a várható, kalkulálható probléma, annál kevesebb a megoldás és a remény. Úgyhogy zárásképpen mi is fohászkodunk, de nem a szurkolókhoz – az ilyesmi elvétve jár eredménnyel –, hanem az égiekhez: adják meg, hogy ezúttal egyetlen jóslatunk se váljon valóra!