Bosznia-Hercegovina területe – miként az Árpád-házi és a vegyes házi uralkodók idején – éppen a tárgyalt korszakban került ismét a magyar király fennhatósága alá. I. Ferenc József mindenesetre erre a történeti előzményre hivatkozva proklamálta a két Száván túli tartomány 1908. évi bekebelezését. A mintegy hatezer főnyi magyar nem politikai, hanem megélhetési okokból érkezett a Száva túlpartjára, ám jogosan merül fel a kérdés, hogy e maroknyi szórvány léte kellő magyarázattal szolgál-e egy nemzetvédelmi akció megindítására. Aligha, a nagypolitikai összefüggésekben azonban további indítékokra lelhetünk.
A Monarchia az 1878-as berlini kongresszus felhatalmazásával gyakorolt gyámságot a Nyugat-Balkán felett. A délszláv egységtörekvések ellensúlyozásának igénye is ösztönözte a két kevert kultúrájú tartomány „preventív” birtokbavételét. Ezt a szerepvállalást a magyar közvélemény – a délszláv népesség további növekedésétől tartva – ellenezte ugyan, ám a „nagyhatalmi” küldetés, a Kelet és a Nyugat közötti közvetítő szerep mégis imponált számára. Széchenyi Béla gróf egyenesen felrótta, hogy a Monarchia balkáni függelékében „még a magyar befolyás alapjait sem raktuk le, és az osztrákok úgy gazdasági, mint kulturális szervezkedés terén messze túlszárnyaltak bennünket”. A zágrábi sajtó viszont az 1868-as magyar–horvát kiegyezésben kilátásba helyezett horvát területegyesítést sürgette, s hevesen tiltakozott a magyarok „aggasztó” boszniai jelenléte ellen. Gyarmatosítással, sőt – alapos túlzásba esve – magyarosítással vádolva Budapestet.
A századfordulón kiérlelt s az ifjú Klebelsberg Kunó (későbbi nagy formátumú oktatási miniszterünk) által programba foglalt új nemzetvédelmi törekvések e vádakkal ellentétben főként önvédelmi célokat szolgáltak. Mindenekelőtt próbálták elejét venni a magyar tömegek tengerentúlra széledésének, s a szomszédságban, a magyar kormányzat látókörében maradva bizonyára nagyobb esély mutatkozott megóvni a kivándorlókat a gyors beolvadástól. Támogatásuktól, nemzeti azonosságtudatuk továbbépítésétől Budapest azt várta, hogy későbbi hazatelepítésükkel erősítheti a magyarság pozícióit a vegyes lakosságú határtérségben. Itt tehát megfeneklett a nemzetiségek beolvasztásának – egyre kilátástalanabb – terve, a hangsúly a belső erők megóvására és gyarapítására tevődött át.
Elsőként az amerikai akció kezdődött, amelyet a romániai, a szlavóniai, majd a bukovinai akció követett. Végül 1909-ben a boszniai akció is megindult, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a szlavóniai társakcióval együtt gátat vessen a délszlávok szeparatizmusának, amely már a Szent István-i állam felbomlásával fenyegetett.
Elsődleges cél volt, hogy a kivándorlók számára biztosítsák a hozzájutást a magyar kultúra alapjavaihoz. Ebben a magyarságmentő Julián Egyesület járt az élen, amelyet tíz éven át Klebelsberg igazgatott. A szervezet a Dráva–Száva közi magyarság körében sikereket ért el az iskolaállítás és a közművelődés szervezése terén, tanítói kara beszélte a befogadó közeg nyelvét, egyúttal kiváló kormánykapcsolatokkal rendelkezett. Az akció további pillérei a helyi viszonyokat jól ismerő tartományi főtisztviselők (például a jeles történész, Thallóczy Lajos) s az 1905-ben alapított Szarajevói Magyar Egyesület vezetői lettek.
Ellentétben Horvátországgal, az iskolaengedélyeztetések nem ütköztek nehézségekbe. Talán azért sem, mivel a két tartományban csaknem kilencvenszázalékos volt az írástudatlanság.
A századfordulón a bosnyák fővárosnak másfél ezernyi magyar lakója volt. A Julián Egyesület elsőként itt szervezett iskolát. Indoklása szerint azért, mert „kívánatos volna, ha mohamedán és szerb körökben nemzeti ügyünknek jó barátokat tudnánk szerezni”. A magyar népművelési csoportoknak is helyet adó kétemeletes belvárosi intézményt a helyiek hamarosan magyar házként emlegették. A nyelvi válaszfalak megnyitása érdekében az iskola horvát–szerb és német nyelven is oktatott. Rövidesen óvodát szerveztek, amely előkészítő nyelvtanfolyamként is működött. Az iskolában minden felekezet saját hitoktatásban részesült Magyarországon végzett pap tanárok és muzulmán hitoktatók révén. Az iskolának 1910-ben 68 magyar, 52 német (részben „nyelvváltó” magyar), 38 szerb és horvát, 19 szefárd zsidó és három egyéb nemzetiségű tanulója volt.
A szocialista eszmékkel kacérkodó magyar munkások integrálásának szándéka hívta életre 1911-ben a második, később óvodával is kiegészülő tanodát Új-Szarajevóban. Ezalatt vidéken, Mostarban és Brckón kulturális egyesület alakult. S két további iskola szervezésébe fogtak a Száva menti Brckón, valamint Zavidovicin. A mintegy 250 magyar család kedvéért Bjelinán is fontolgatták az iskolaállítást, ám a Száva-parti városból feszült nemzetiségi légkörről érkeztek hírek. (A környék a későbbiekben, a jugoszláv polgárháborúban súlyos etnikai konfliktusok helyszíne lett.) 1911 őszén Hercegovina központjában, Mostarban nyílt kétosztályos iskola, melynek 100 főnyi diáksága ugyancsak három nyelven tanult.
A két tartományi fővárosban több nációt-felekezetet befogadó magyar iskolák kiváló céltáblául szolgáltak a számos valós és vélt sérelemtől frusztrált horvátok számára. Sajtótámadásaik miatt – s persze a „lenti” magyarok tájékoztatására – született meg 1911 tavaszán a Bosnyák Hírlap. Néhány szám után azonban csődbe jutott. Szerepét az Eszéken megjelenő, boszniai rovattal is rendelkező Szlavóniai Magyar Újság vette át.
Az érdekvédelmi hetilap kezdeményezése csakugyan időszerű törekvésnek bizonyult, miután a horvátországi feszültség csakhamar átgyűrűzött a Száva túloldalára, ahol 1911 végén magyarellenes kampány kezdődött. Ennek fókuszába éppen a magyar iskolák kerültek.
A vihar előtti csendben a Julián Egyesület vezetése jelezte, hogy alapszabályának megfelelően „távolról sem kíván politikába elegyedni”. A magyar egyesület tisztségviselője, Balassa György gimnáziumi tanár mégis az 1912. február 19-i szarajevói magyarellenes tüntetés szereplőjévé, mi több, bűnbakjává vált. (Mert rendőrkézre adta egyik magyar zászlót égető diákját.) Míg a helyi sajtó a helyőrségi tömegoszlatás „tatár jellegét”, azaz „magyaros” brutalitását kárhoztatta, a diákmegmozdulások során Balassát életveszélyesen megfenyegették. Több gimnazistát és velük szimpatizáló tanárt elbocsátottak. A konfliktus sajnálatos következményeként Boszniában is meghonosodott az a képtelen vád, hogy a magyar iskolák a délszlávok ellenében „janicsárokat” nevelnek. Széchenyi gróf 1912-ben mégis bizakodóan úgy fogalmazott, hogy „módot kell nyújtani a velünk rokonszenvező bosnyák szülőknek, hogy gyermekeiket már otthon magyarra taníthassák, aztán tovább tanulni Magyarországra küldhessék”. Az utolsó békeévre a magyar iskoláknak már mintegy ezer tanulójuk volt.
Az oktatási struktúra hiányzó láncszemét, az egyetemi képzést az akció vezetése ösztöndíjak alapításával próbálta pótolni. Thallóczy ezt a magyarság Balkánnal kapcsolatos szakismereteinek, nyelvtudásának és összeköttetéseinek gyarapítása s a délszlávok magyarságképének javítása miatt szorgalmazta.
Az érdeklődők számát vélhetően az is növelte, hogy 1906-tól néhány boszniai középiskolában választható tantárgy lett a magyar nyelv. A jelentkezők java muzulmán volt, mivel ők – a magyar érdekekkel egyezően – elutasították a nagyszerb és nagyhorvát törekvéseket. A kedvezményes továbbtanulásra a ferences növendékeket is szívesen fogadtak. Támogatásuk történelmi tradícióit Simor János esztergomi érsek ápolta, akinek jóvoltából Mostar és Banja Luka katolikus püspöki székében is egykori magyar ösztöndíjasok ültek.
A muzulmán diákok öltözködési és étkezési szokásai Budapesten nem várt botrányos közjátékokra vezettek. Az ösztöndíjasok egy része ráadásul szélsőséges horvát egyesületekhez csatlakozott, ezért többségüket vidékre helyezték. 1913-ban Debrecenben 18, Budapesten három boszniai ösztöndíjas tanult, de létszámuk idővel megkétszereződött. Az ösztöndíjasok ügyéhez kapcsolódik a boszniai fiatalok tanoncképzése. Az iparosoktatás kérdésköre a Julián-kalendáriumban és a Mostari Magyar Kultúregyesület programjában is szerepelt, de a kezdeményezésnek végül csak néhány tucat kedvezményezettje lett.
Ugyanez a féloldalasság jellemző a magyar kormány boszniai gazdasági törekvéseire. A tartományi faipar és bányászat javarészt az osztrákok kezében összpontosult, s a piaci versenyben rendre ők kerekedtek felül. Lánczy Leó korlátozott tőkeexportot megvalósító bankjának támogatásával alakult meg 1912-ben a Magyar–Bosnyák–Hercegovinai Gazdasági Központ. Ennek első évi működése azonban nem jutott túl a két ország eltérő sajátosságainak megismertetésén s protokollárisnak mondható fórumok és termékbemutatók szervezésén.
A Julián Egyesület a boszniai magyar földművesek boldogulását az általa kiadott boszniai magyarok nagy képes naptárában gazdasági szaktanácsadással próbálta segíteni. A kivándoroltak gazdasági viszonyairól végzett felmérés azonban lehangoló eredményt hozott: a legtöbb magyar család rendelkezett háztulajdonnal; cséplőgéppel vagy malommal bíró gazdákat viszont alig találunk a kérdőíveken. A boszniai magyarok létviszonyait a föld- és állatállomány szűkössége, a legelő- és hitelhiány jellemezte. A szociális bajokra utalt a bjelinai magyarok 1915. évi földigénylési mozgalma is.
A történelem grimasza, hogy a balkáni küldetésről vallott elképzelésekhez képest a bevándorolt magyarok nem tudtak megkapaszkodni Bosznia földjén. Száva menti szórványaikat (mintegy 1500 főt) a magyar kormány 1942-ben hazatelepítette. Mondhatnánk, az eredeti elképzelések szerint, etnikailag kevert lakosságú területre, a viszszakapott Bácskába.
A Párizs környéki békék azonban eleve kizárták, hogy a kivándorolt magyarok betöltsék a délszláv szeparatizmus elleni eleven gát szerepét. Az expanzív jelentéstartalmakat is hordozó „balkáni misszió” beteljesítése pedig nem tartozott a dualista magyar állam valós lehetőségei közé. A középkori magyar birodalom emlékéből, a magyarság demográfiai, anyagi és kulturális erejének növekedéséből és nem utolsósorban a Monarchia hatalmának túlértékeléséből táplálkozó küldetéstudatnak csupán múlékony világháborús sikerek nyitottak kétes távlatot (Thallóczy a nagy véráldozatok árán megszállt Szerbia kormányzója lett).
A boszniai akció egyetlen maradandó értékű vállalkozásának a délszláv ösztöndíjasok magyarországi képzését tekinthetjük. A szomszédos területek értelmiségének tagjai ekkor szerezhettek elfogultságtól mentes, sokoldalú ismereteket egymásról. Az így megalapozott barátság továbbépítése évtizedekig rájuk s az elcsatolt magyar területekről érkező munkavállalókra hárult. A Boszniában időnként észrevehetetlenné zsugorodó magyar közösségek a Tito-érában a vendégszerető bosnyákokkal frigyre kelő bácskaiakkal gyarapodtak. Ők voltak, akik a délszláv háborúban a helyiekkel végigélték a főváros ostromát, az etnikai tisztogatások borzalmait. A másik oldalon viszont tízezrek tapasztalhatták meg a délszláv menekülteket erején felül befogadó Magyarország áldozatkészségét.
Ezt a nehéz próbákat kiállt barátságot ápolja Szarajevóban a ma is létező magyar egyesület. A kapcsolatépítő főszerep mégis inkább az anyaországot illeti… Amennyiben túllépünk végre az „el lehet menni” cinizmusával fémjelzett „nemzetpolitikán”, s visszatérünk a boszniai akció egyik kulcsfigurája, néhai Tisza István miniszterelnök erkölcsi credójához, mely szerint: a politikai határokon túlra sodródott honfitársak támogatása a mindenkori magyar kormány legtermészetesebb kötelessége.
Szijjártó Péter
Szijjártó Péter: Brüsszel nagyon rossz irányba megy
