Köznapló

Július 23., csütörtök
Nem hiszek a tudomány mindenhatóságában. Művelői is felelősek azért, hogy a huszadik század a történelem leggyalázatosabb korszaka lett. Az ember ezek után szerénységet várna tőlük, de nem. Olyan kérdésekben akarják kimondani a döntő szót, amelyekhez sem ismeretük nincs, sem közük. A hit, a szerelmi élet és immár a művészet dolgaiban bizonyítják: előttük nincs titok. Félő, ha lesz valami csodaműszerük, Shakespeare vagy Leonardo zsenialitását is megmagyarázzák néhány képlettel.
Megjelent egy tudományos cikk a New Scientistben – címlapsztoriként. Magyar a szerzője, aki, az írás tartalmát ismertető újságcikk szerint, úgy hiszi, sikerült megfejtenie az „őrület” határán álló művészek kreativitásának titkát. A kutató Gulácsy Lajos, József Attila, Salvador Dalí életét hozza fel bizonyságként. Végső következtetése, hogy az ilyen alkotóművészek rendkívüliségének oka egyfajta génhiba. Vagyis defekt.
Remek. Eszerint Petőfit is hülyének nyilváníthatják visszamenőleg, ha meg a jelenben izgágáskodik egy művész, elég egy pecsét, és már viszik is a bolondokházába. Kukurikú: ez a sztálinizmus éveiben volt szokás…
A művésznek készülő ifjú ember eddig is nagy ellenállásba ütközött, míg kitört a polgári előítéletek szorításából. Ha így megy tovább, nem kell kitörnie. Kiközösítik. Van rá tudományos indok: elmebeteg. Gratulálok!

Július 24., péntek
Isten bizony örültem a hírnek, hogy Pestre is elhozzák a Turner-képeket. Az esküvés oka nyomós, és Bécsből ered. Cézanne-t állították ki vagy tíz éve ott. Át is autóztam, nem bántam meg, de bosszantott, amikor kiderült, hogy előző évben a bécsiek, az örök mázlisták láthatták Turner képeit is. Nem egy-kettőt: a legjobbakat. Akkor jutott eszembe: ha választhatnék a kettő közül, bizonyára elcserélem a franciát az angolra. Ezért is örvendeztem csudamód, hogy végre Pestre hozzák Turner itáliai munkáit.
Sütött az aszfalt, mikor kiléptem a földalatti lépcsőjén a Hősök terére: 36 fok volt. Benn a múzeumban klíma működött, de olyan hirtelen csapott meg a hűvös levegő, hogy elsőre visszaléptem. Ha csak ez borzongatott volna, egy szavam sem lenne. Sajnos volt más is.
Az első terem Turner itáliai előfutáraival kezdődött: Lorrain, Piranesi és Woolett dolgai – tíz kép a Szépművészeti Múzeum anyagából. Értem én. Koncerteken is előzenekarok fokozzák a várakozást. Csakhogy ez nem koncert, Turner pedig nem Bruce Springsteen, aki majd csak este tíz után pattan ki a színpadra.
Ez eszembe juttatott egy interjút. A Szépművészeti Múzeum igazgatója elmondta: biztonságtechnikai okokból pár képet, amelyeket Ferrarában és Edinburghban még láthattak a nézők, ide nem hoztak el. Az angolok kiemelték és mással „pótolták” őket.
Fölöttébb érdekes. Utaztatnak egy kiállítást ide, majd oda, s mikor utolsó állomáshelyére ér, hirtelen változtatnak a kollekción. Miért? Azt képzelte az angol kurátor, hogy a kiemelt képek Pesten nincsenek biztonságban? A magyarok leöntik őket sósavval, amiért a britek részt vettek az iraki megszállásban? Vagy úgy tartja, hogy az itteni nézők még nem érettek Turner legjobb dolgaira?
Másról lehet szó.
Arról, hogy még mindig a sor végén álló ország vagyunk. Mindenből csak a maradék, a gyöngébb párlat jut el ide. A demokráciából éppúgy, mint a kultúrából, a nagy sportversenyekből vagy a fesztiválokból. De ez csak gyanú. Mivel igazolom?
Elővettem egy albumot. Szerzője Lindsay Stainton, címe: William Turner in Venedig (Prestel Verlag, 1986), egy remek antikvárius, Balogh László tette félre nekem a Múzeum körúton. Végiglapoztam, majd megnéztem videón Tilman Urbach filmjét Turner itáliai utazásairól, és próbáltam összevetni, mit láthatunk Pesten, s mi az életmű idevágó java. Nem volt örömömre az eredmény.
Ráadásul emlékeztem, hogy azon a bécsi Cézanne-kiállításon a festő félbehagyott és befejezetlen vásznait elkülönítve, egy másik teremben mutogatták. Nem áltatták a nézőt azzal, hogy teljes értékű képeket lát. Nálunk ez csak akkor derül ki, ha az ember elolvassa a képek mellé írott – kétségtelenül gondos – ismertetőt. Így leltem rá tíz-egynéhány félkész képre.
Itt most dünnyögök, morgok, mégis nagyon boldog vagyok, hogy láthatjuk ennek a bátor festőnek a munkáit. Rangot adott a tájképfestészetnek és egy lekezelt technikának: az akvarellnek. Zsenije volt mindkettőnek. (Nem sokan tudják: hosszúra növesztette hüvelykjén a körmöt, hogy segítse az ecsetkezelésben.)
Borbély volt az apja. Parókakészítő. Tizenöt évesen felfigyelt rá egy festő. Imponált neki a fiú épületrajzokban tanúsított pontossága. Huszonegy évesen érett akvarellista. A levegő és a fények festésének lehetősége izgatja. Már 1804-ben impresszionista képeket fest. Hol volt akkor még Monet, Sisley vagy Pissarro? Meg sem születtek.
A kritikusok ütik-vágják. Képein sok a sárga, ráfogják, hogy szakács, aki minden ételt curryvel készít. Egy másik szerint színmérgezést kapott. Volt, aki nem cifrázta: Turner őrült, írta. Fütyült rájuk.
Az én stílusom az atmoszféra, titkom meg az átkozottul kemény munka, mondta. Hogy a sok bántás miatt lett zárkózott és indulatos? Nem. Más a dolga.
Róma hívja múltjával, fényeivel, színes mindennapjaival. 1819-ben jut el végre Párizson keresztül oda. Azonnal vásznat rendel, 8 x 4 méternyit, olajjal akar festeni. (A Szépművészeti Múzeum kiállításának éke az antik és a modern Rómáról készült két nagyméretű vászon – az ember elnézné őket órákig.)
Megállás nélkül dolgozott. Egy angol kortársa is abban az időben festett az Örök Városban. Befejezve a napi penzumot, szivarra gyújtott, és sétálni indult. Ekkor vette észre Turnert. A Spanyol lépcsőn ült és rajzolt. Nem zavarta a sötétedés. Hetek alatt 23 vázlatfüzete lett tele. Mikor visszatért Londonba, ezekből dolgozott.
Céltudatos, üzleti érzéke is van. Műtermében tárlatokat rendez, és pénzt szed látogatóitól. Arisztokraták támogatják. Elsősorban Lord Egremont. 1830-tól hét éven át az ő bőkezű vendégszeretetét élvezi Petworthben.
A lordnak mindenéből árad a bőség.
Kastélyában negyvenhárom gyermek él: az övéi. Mind törvénytelen. A lord gondoskodik róluk, ahogyan az anyákról is. A festőnek műtermet rendez be. Rajta kívül nem zavarhatja senki. Turner életének legboldogabb évei ezek. Horgászik, erdőt jár, zenét hallgat, beszélget, oldódni kezd sokéves zárkózottsága.
Csak a kollégákkal szemben érzett dac rendületlen.
A Királyi Akadémia kiállításain bevett szokás volt, hogy a festők még javíthattak képeiken a megnyitó előtt. Turner is élt az alkalommal, de palettájára tüntetően csak fehér festéket nyomott. Dolgozni kezdett a képen. Élvezte, ahogy kollégái lesik. Volt mit. Egyetlen színnel teljesen átalakította a képet. Minden részlete ragyogott.
Menjenek el, nézzék meg a kiállítást! Turner képei is ráébresztik az embert: csak a tudással párosult merészség hoz korszakos eredményt. Amire azt mondják utóbb: ez csoda!

Július 27., hétfő
A magyar politika tele van muris figurával. Meglátja őket az ember, s rögtön jó kedve támad. Itt van például ez az Ecsődi nevű (régi kommunista, az MSZMP-nek is tagja volt). A terroristák őt akarják felrobbantani, ez a rögeszméje. Türelem, mondanám neki, cseppet várnia kell, momentán a dolog úgy áll, hogy robbantást csak Draskovics Tibor csalóka felvételein látni.
Várjuk mi is, hátha látunk legalább egy terroristát, csak hát a miniszter úr hazudozásai összezavarták a nyomozó hatóságot. Sajtótájékoztatójukon a szóvivő bele is gabalyodott egy rosszul indított mondatba. Próbált kijönni belőle, szegény, de még nincs akkora gyakorlata, mint Draskovicsnak, aki mikor rajtakapják, kacarász, mutogatja a fogait, pöszög egy sort, és részéről a dolog el van intézve.
Visszatérve Ecsődire, a derék férfiú (Adony díszpolgára!) állítja, őt vették célba a terroristák, s aki ezt kétli, politikai haszonszerzést művel. Mint én is, aki sajnos emlékszem, hogy a tisztelt képviselőt csupán annyi bántás érte, hogy egy pukkanás után kormos lett az ajtaja (vagy a postaládája?). Valaminek pukkannia kellett, az MSZP megbízott ötletelői döntöttek így, és ha ők döntenek, nincs apelláta.
De miért nem Lendvai Ildikót szemelték ki? Milyen jól mutatna az országos lapokban és a kereskedelmi tévék híradóiban körömcipője alatt kormos lábtörlővel! Szoknyája felcsúszna térd fölé, nem nagyon, éppen csak annyira, hogy lássék: a jó láb segíti a pártkarriert. De mielőtt bárki is huncutságokra gondolna, a kamera a szájára fordul, amely azonnal nyílik, és beszél és beszél, és még véletlenül sem kelt olyan képzetet, hogy itt női szájról van szó. Nem. Ez pártszáj. Szócső. Nélkülöz minden erotikát.
Ezért ragaszkodnak a Jókai utcába iszkolt kommunisták Ecsődihez. Bár unalmas ember, ahogy a háza is az, de mi ebben a feltűnő? Unalmasak ők mind. Se ötlet, se szufla, se izgalom nincs bennük már.
Olyanok, mint egy kiöregedett postarabló. Ősz van, padon üldögél. Látni, hogy didereg. Az ember arra gondol, rá kéne teríteni egy plédet, mert így megveszi az isten hidege, de rögtön eszébe jut: hátha nála van a stukker, amellyel kirabolta a vonatot!
Az ilyenek nem érdemlik meg a plédet.