Köznapló

Augusztus 14., péntek
A nagy elszánásokat kicsivel kell kezdeni. Úgy gondoltuk, hogy ideje az árral szembefordulni, elmentünk hát szedret szedni a kicsi lánnyal. Érik már, fekete, de valamiért nincs becsülete. Útszélinek tartják, ráadásul tüskéje van, inkább veszni hagyják.
Rosszul teszik, mert az íze különleges. Édes, ám átitatja némi savanykás zamat. Nincs az a szörpüzem, ahol képesek kilögybölni a lombikokban ilyen ízt.
Ha mások nem szedik, az ő bajuk. Mi vettük a kis kosarat, és indultunk. A legtöbbet ígérő bokrokat az állomás gazos rámpáinál láttam, közvetlen az út mellett. Nincs messze, mégis soká értünk oda. Folyton megállított bennünket valami.
Először egy körtefa a sarkon. Sárga volt alatta a fű, gyümölcsei kihívóan hencseregtek a földön. Föl is vettem volna egyet, ha magam vagyok, de a körtét – talán a formája teszi – másként fogja kézbe a férfiember, mint az almát vagy a barackot. Alul szélesedik, s ez mozdít az emlékezeten…
Alig lépünk kettőt, megint csodálkozunk. Mennyi szilva! Kié ez? – kiált a lányom, mert szinte kéklik a fa alja. Úgy feleltem, ahogy a fiatal ortodox lelkész, Nacsinák Gergely könyvében áll: az útra hullott gyümölcs a vándoré. (Ha nagyobb lesz, elmondom neki, hogy a mediterrán világban ez ősi jog, de mióta az Anjou királyok utód nélkül hagyták itt az országot, lassan elmúlik mindaz, amit hosszú uralkodásuk alatt idehonosítottak délről.)
Ki érti, hogy drága minden, az emberek már a Lehel téren is morognak a szemtelen árak miatt, pedig ott feleannyiba kerül minden, mint vidéken, ahol a kofák áruja terem, a körtét meg a szilvát sok helyen mégis a földön hagyják. Miért?
Mert nincs hová vinni. Alig van piac. Felénk Váctól Szobig egy sincs, és aki Szobról Nógrád felé indul, hiába keres, Gyarmatig egyetlen faluban sem talál legalább egy rossz padot, amin az asszonyok a kertben termett répát, petrezselymet, karalábét vagy a gyümölcsöt kínálhatnák.
Így lesz egyformán baj, ha kevés terem vagy ha sok. A gyümölcs a fán rohad, mert az mégse járja, hogy mindet a cefrébe rakják. Pálinkaivó így is van elég, estefelé a biciklikormányba kapaszkodva ordítják az Akácos utat és a Magos jegenyefát – a pálinka ébren tartja a nótakultúrán kívül a korán fekvőket is.
Piac mindig volt, mióta az ember nem kőbaltával hadonászik. Mondták fórumnak is, a lényegen mit sem változtat. Azt valósította meg, amit pár tökfej politikus újabban kárhoztat: Isten ege alatt vitatták meg gondjukat és bajukat. A piac a demokrácia gyakorlótere, ezért képes karbantartani a helyi viszonyokat. Hamar kiderül, ha X. asszonynál járt Z. úr, mert mindig van szem, amely látja, ha besurran valaki egy kapun. Ott vitatták meg, méltó-e posztjára, aki tagja lett a szenátusnak, a képviselő-testületnek vagy a presbitériumnak. Azt is megtudták, mit ér a búzájuk, a tehenük és a mázas köcsögük.
Így volt ez Athénban és Rómában, Bécsben és Londonban, s így van ma Debrecenben, Plovdivban vagy az erdélyi Szebenben. Piac nélkül egy város vagy egy falu olyan, mint a hadirokkant. Botladozik, biceg, nem él meg a maga karján. Az emberek ma otthon gubbasztanak, előbb tudják, mi történt Amerikában, mint ami előző nap a falujukban. Reggeltől estig a tévét bámulják, süketté, vakká és zsibbadt gondolkodásúvá lesznek. Az ördög készüléke eltompít bennük mindent, amit a piac kihegyezett – míg volt. Kezdenek olyan szavakat használni, mint a szürke nyelvű riporterek meg a hazug politikusok. Ez a népség élteti a piacgazdaságot, de még a pislogásuk is ellene van a falusi piacnak. A nemzetközi üzletláncok boltjaiba lökdösik be az embereket, ha ennivalót akarnak hazavinni.
Bolond világ ez, tele hangos gazemberrel. Nagy kockázatot vállal, aki nyíltan szembefordul vele. Mi nem vagyunk hülyék: eszünk ágában sincs az úthengerek elé állni. A szívességet, hogy kilapíthassanak, nem tesszük meg senkinek. Szerpentineken kerülünk ki mindent, és igyekszünk nem mutatni magunkat – de azért haladunk fölfelé. Ha közelünkbe ér néhány modern, reformer vagy hivatalos alak, a bokrok sűrűjétől takarva kikacagjuk őket. Hogyne kacagnánk, mikor nevetségesek! Ők azok, akiket egy napon elsöpri majd mindaz, amit mi kosarunkban a szederrel képviselünk.
Ezért vigyázunk magunkra. El kell végeznünk, amit születésünkkor ránk osztott Valaki. Ahogy mindenkinek a maga helyén. A haza ettől épül és magasodik, nem a hamis számoktól.
Ha kell, pajzsot teszünk magunk elé. Az apró kosár ilyen. Lepattannak róla a szűkre húzott szemek nyilai. Látom a furcsállók tekintetét, és észreveszem, mennyire nem tetszik nekik, hogy a kezünk és az orrunk is lila. Ők röstellnék az ilyet, és makulaságnak tartják, hogy egy komolynak mondott, felnőttnek látszó ember kódisgyümölcsöt szed az út szélén. Ráadásul ott vele egy kicsi lány: mire viszi, ha szakállas apja ilyen példát mutat?
Nem tudjuk, de mindent megteszünk, hogy derűs, boldog ember legyen. A mindenáron való sikert meghagyjuk a lihegőknek.

Augusztus 15., szombat
Van egy történész Szegeden, a nevét tapintatból sem említem. Érzékeny ember, elég csak annyit mondani róla: kirekesztés dolgában nincs nála jobb az országban. Azt írta nemrég az ÉS-ben, hogy a jelszó: „Magyarország a magyaroké”, átvétel 1938-ból, és Horthyék használták először.
Az úr téved. A lózung keleti portéka. Ázsiai.
Először 1918 után írták le. A győztes nyugati hatalmak a háború végén ott akarták folytatni a gyarmatosítást, ahol abbahagyták, ám akkorra a világ jócskán megváltozott. A fehérek uralmának fundamentumai mállani kezdtek. Így esett, hogy amikor a harcok Japán és Kína között Sanghaj körül véget értek, ez a mondat lett a szerződés első pontja: „Ázsia az ázsiaiaké.”
Vagy ez ellen is van kifogása a Tisza-parti történésznek?
Ha van, a gyarmatosítók pártján áll. Azokén, akik Afganisztánban és Irakban az olajat lopják. Afrikában a bútornak való fát. Romániában a ciánnal mosott aranyat, nálunk a Makó melletti gázmezők kincsét.
A kolonialistáknak könnyű a léptük. Földrészek és pár évtized mit sem számít nekik. Tegnap Ázsia, ma a Dél-Alföld. Így megy ez, professzor úr.

Augusztus 17., hétfő
No, az még csak valami, ahogyan a magyar író birtokot vásárol! Szólni kell róla, mert a módja sok mindent elárul. A legszebbhez talán Kisfaludy Sándor jutott. Szép ember volt ő maga is, szerelmes természetű, az ilyennek a szerencséje is szép. Szegedy Róza engedte, hogy szeresse, ebből lettek a Himfy-dalok, de megjegyezzük, hogy a badacsonyi birtokot mégis Róza asszony hozta a házasságba, ezért a mód nem mutatja kellően, miként jut birtokhoz a magyar költő.
Jókai esete más. Volt háza Füreden, volt egy fönn, a Sváb-hegyen – főleg az utóbbit emlegették a kortársak. Nem minden ok nélkül. A sillerborára Móric bácsi büszkébb volt, mint Az arany emberre. Ezzel együtt a budai és a balatoni birtok is a másik Róza ambícióitól lett olyan, amilyen. Jókait csak azért fényképezték sűrűbben, mert még javában írta a könyveit, Laborfalvi Róza viszont már lelépett a színről, és a tyúkok meg a befőttek között vállalt szerepet. (Buta a világ: azt hiszi, ez méltatlan szerep.)
Így aztán, ha már birtok, inkább Mikszáth az emberünk, mert rajta kívül senki nincs, aki várra spekulált. Fogaras mellett – mert a jó palócot nem övéi, hanem a hű erdélyiek küldték újra meg újra a képviselőházba – eladó lett a Brukenthal-féle vár. A hír felajzotta az írót. Megtudta, hogy a parkon át patak folydogál, talán pisztrángok is vannak benne. Láncra vernek majd két medvét a várudvaron, azokkal fognak játszani a fiai. Az ábránd szép volt, de a két fiú nem kapott a medvetáncoltatáson. Akkor meg minek?
Egyetlen írónk volt, aki várúr lehetett volna, és pár rühes medve miatt mégsem lett az. Milyen kár!
Esztergomban akadt újabb birtokra, egészen a Duna partján. A kúriát erős kőkerítés védte, fürdőháza volt csónakkal – ha lett volna nála pénz, le is előlegezi. De szerencsére nem volt pénze. Hazafelé a vonaton egy esztergomi ismerőse beszélte, hogy a kúria vendége, egy fiatal lány a nevelőnőjével együtt nemrég a Dunába fúlt – ennyi elég volt Mikszáthnak. Többé erről a birtokról sem esett szó.
Ezért is volt váratlan, amikor 1904 őszén azzal állított haza, hogy megvette Szontágh Pál horpácsi birtokát. Látatlanba, de mondták, hogy „becsületes birtok”, s ez neki elég volt. A sógornője nézte meg utólag, és jó hírt hozott: szép a birtok. Lerajzolta mindjárt a tizenegy holdas kertet a ház körül, beszélt a pusztáról, a rétekről, a szántóról, mind a háromszázötven holdról.
Következő év virágvasárnapján indultak Vácról fogattal birokot foglalni. Az idő hitvány volt, szakadt az eső, Borsosberényben elakadtak a lovak. A faluig gyalog kapaszkodtak fel, de a házban már be volt fűtve, s az írónak nagy kedve telt mindenben. Ilonka fiam, mondta a feleségének, meglett mindaz, amire vágytam…
Az egész Mauks família átjött Mohoráról, elkészült az ebéd, frissen sült kenyeret is hoztak. Tudjuk, mit ettek aznap Horpácson. Az ebéd húslevessel kezdődött, és főtt hús követte sóskamártással, majd töltött káposzta következett, rántott bárány és túrós rétes. A végén kávét ittak, és Mikszáth rágyújtott egy pipára.
Lehet, hogy épp az a nap és az az ebéd járt az író eszében, mikor egy ifjú embernek, akit Bródy Sándornak hívtak, s az egri érsekbirtok intézőjének fiaként mutatkozott be, azt ajánlotta: ha komolyan akar foglalkozni írással, előbb vegyen birtokot. Anélkül nem megy.
Mikszáth szavát a fiatalember Isten szavának vette, vásárolt is nyomban egy darabka földet, de tovább is adta, nem volt birtokosfajta. Nem neki találták ki a madárfüttyös kertet, ahol embereket kéne fogadni, hogy permetezzék a fákat, gyomlálják a gazt, és ősszel leverjék a diót. Jó kiállású, délceg férfiként inkább a nők mezején szántott-vetett – és aratott.
Mondhatnánk némi malíciával, hogy nem is vitte annyira, mint Mikszáth, de hogyan vihette volna, mikor annyira különböztek! Egy alkalommal Bródyt a szerkesztőség Kolozsvárra küldte színházi premierre. Egy hétre tervezte az utat, egy teljes év lett belőle. Akkor gabalyodott össze a szép színésznővel, Hunyady Margittal – irigyelték érte sokan. Közös gyermekükből, akit Krúdy gyöngéden Hunyadry Sandrinak hívott, a legnagyobb magyar novellista lett.
Mikszáth más természet volt. Hűséges. Az írása is olyan. Ezért olvassa az ember belefeledkezve.
Úgy érzi, amikor egy-egy novella vagy regény végére ért, hogy cseppet javítottak rajta. Tisztább lett. Ami azt illeti, ránk is fér némi megtisztulás ebben a bűzös mocsárvilágban.