Lakik, kilakoltat, meglakol

Mindannyiunk életében van egy fix pont, ahová viszszaaraszolunk, amikor valami nem sikerül, valamilyen veszteség ér minket. Sokak számára ez a biztos pont a család, az otthon. Ehhez képest a hírcsatornák, újságok úgy ontják a kilakoltatásokról szóló híreket, mintha időjárás-jelentésről tájékoztatnának. Mintha ezek az események az élet természetes velejárói lennének. Élhető-e az az ország, ahol félmillió embert, az ország lakosságának öt százalékát fenyegetheti a kilakoltatás réme?
Az Otthonvédők Összefogás civil szervezet levelet írt Szili Katalin házelnöknek a bajba került családok védelmében. De a kérdések mindannyiunkhoz szólnak. Belenyugodhatunk-e abba, hogy a rendszerváltás óta regnáló kormányok legtehetségtelenebbike most a tehetetlenségéről tesz tanúbizonyságot? Hozzá kell-e szoknunk ahhoz, hogy megépített életünknek már nemcsak a falai repedeznek, hanem az alapig rombolják olyan erők, amelyek a bajba jutott ember megkopasztásában érdekeltek?
Kétféle ember van, írta Blaise Pascal: az igazak, akik bűnösnek, és a bűnösök, akik igaznak hiszik magukat. Korunk nyelvén ez valahogy így szól: kétféle ember van, az egyik csak lakni szeretne, élni, dolgozni családjáért, szűkebb közösségéért, és a másik, aki elnézi, megmagyarázza vagy éppen levezényli a kilakoltatást, s ha síró gyereket, megrettent asszonyt, elkeseredett családfőt lát, elfordítja a fejét.
Szó nincs arról, hogy Magyarországon a kilakoltatások felelőtlen, iszákos, dolgozni nem szerető emberek osztályrésze. A helyzet gyakran éppen az ellenkezője: egyre többen kerülnek utcára azok, akik szép otthont, nagy családot akartak, ezért hitelt vettek fel, mert semmi nem utalt arra, hogy ez a kölcsön egyszer megfojtja az életüket. Azok a bankok biztatták őket, amelyek most rátenyerelnek javaikra. S aki a bankok felelősségét firtatja, az egyeseknek már nem is ellenzék, hanem ellenség.
„Embertelen állapotoknak vagyunk a tanúi, fizikailag bántalmaznak kilakoltatásuknak ellenszegülő embereket, köztük nőket, családok kerülnek az utcára, gyermekeket választanak el szüleiktől, mert nincs hová menniük, megszaporodott azoknak a száma, akik reménytelen helyzetükben és kétségbeesésükben öngyilkosságba menekülnek” – írta közleményében Simó Endre, a Magyar Szociális Fórum szervezője. Idén tizenkét-tizenötezer lakást árvereztek el, mert tulajdonosaik nem tudták törleszteni devizaalapú hitelüket. A mai állapotot előre lehetett látni. Voltak, akik az Országgyűlésben megkondították a vészharangot, a bajbajutottak megsegítésére számos ellenzéki javaslat született. Ezeket az MSZP-s képviselők az SZDSZ-szel és az MDF-fel karöltve sorra leszavazták. Nevetgélve, bekiabálásokkal, ahogy azt megszoktuk tőlük.
Pedig nem jóslat volt, hanem korrekt előrejelzés, hogy a kilakoltatások száma nyár végére megugrik. Jelenleg 750 ezer devizahiteles és a 720 ezer közüzemidíj-hátralékos feje fölött lóg a Damoklész-kard. Ki segít rajtuk? A Fidesz rendkívüli parlamenti ülés összehívását sürgeti. A kormány hajtogatja, hogy törvény útján kell könnyíteni az adósok helyzetén. De ki akadályozta meg őket abban, hogy egy ilyen törvényt időben elfogadtassanak? A labda náluk volt. Nem csak arra lehetett volna használni parlamenti többségüket, hogy a Fidesz javaslatait derűsen lesöpörjék. Azok szónokolnak törvényről, moratóriumról, akik tizenötezer ingatlant hagytak elárverezni?
Pénz persze mindig van, csak nem arra, amire kellene. Most a bankokat fogják az IMF parancsszavára átvilágítani négymilliárd forintért. Hol az a naiv polgár, aki feltételezi, hogy ez az átvilágítás nem kizárólag a pénzvilág védelmében történik, hogy ebből a négymilliárdból egyetlen forint is jut a bankok felelősségének megállapítására?