Nagyon amerikai

Boldogan megy nyáron színházba a városi ember, még kőszínházba is. Végre felveheti a csini ruhát, billeghet a magas sarkúban vagy köthet nyakkendőt, és úgy érzi, tesz valamit a júliusi elhülyülés ellen. Ezt az igényt ismerte fel a Thália Színház, amely idén is helyet adott egy nyári bemutatónak.

Júliusban négy alkalommal játszotta az Orlai Produkciós Iroda a Tháliában a Sam Bobrick és Julie Stein levélregényéből (Sheldon és Mrs. Levin) írt komédiát Csókol anyád! címmel, amely szeptembertől a színház repertoárján lesz látható. A valószínűleg tényleg szórakoztató könyvet maga a szerzőpáros alkalmazta színpadra, több-kevesebb sikerrel. Bár az alaphelyzet nem könnyed, a tévéshow-k és sorozatok számára dolgozó amerikai Bobrick, úgy tűnik, mindenből tud viccet csinálni. A regény a 31 éves Sheldon és viharos természetű anyja, Mrs. Levin még mindig szoros, se veled, se nélküled kapcsolatát mutatja be kettejük levelezésén keresztül. Ugyanerre törekszik, ugyanezzel a módszerrel a darab is. A dramaturgia nélküli levéldráma színrevitele nehéz feladat a rendezőnek (Znamenák István) és a két szereplőnek (Vári Éva és Nagy Ervin). Ők megtették, amit lehet, épp annyit, hogy nézhető, olykor vicces legyen az előadás. Inkább azt nem tudom, hogy minek, hacsak nem azért, hogy újabb adalékokat kapjunk az amerikai élet és álom sekélyességéről.
A hazai produkciókhoz képest fontos újítás, hogy a színpad szimbolikus, hiszen a történet és az előadásmód sem realista. A díszlet nem más, mint egy levélsorokkal díszített, boríték alakú, szimmetrikus házfal, előtte asztal és két szék osztja két térfélre a teret, oldalt egy-egy ajtó. Mindegyik szereplőnek megvan a maga oldala. Sheldonén csak a saját széke és fél asztala van, az anyáén egy fogas és egy frizsider is (hogy legyen a hazaérkező gyereknek hova dobnia a cuccait, és legyen mit kifosztania). A levéldráma szereplői a darab végén kívül soha nem találkoznak, leveleken keresztül érintkeznek, amelyeket a nézők felé fordulva mondanak el. Egy térben vannak, szerepük szerint azonban akár több ezer kilométerre egymástól. De ez nem baj, a színházban minden hihető. Az is, amikor egymástól két méterre lévő emberek úgy tesznek, mintha az egyik Ázsiában lenne, a másik pedig az Egyesült Államokban.
Levelei segítségével követjük az anyát Tibetbe, majd újra haza, megtudjuk, hogy tévésztár lett, és megismerjük két új férjét. Vándorlásai során egyvalami marad változatlan: fiához való, földrészeken is átívelő kóros közelsége.
Sheldon közben menekül anyja fullasztó szeretete elől keresztül-kasul a földrészen. És minden megtörténik vele, ami nagyon amerikai: Elvisszé lényegül, börtönbe kerül, stoppol, hobóvá válik, Johnny Cash zenéjére cowboyjá lesz, majd pszichoanalitikusként tér haza, és találkozik végre az anyával egy térben, szemtől szemben. De nem is az a lényeg, hogy mi történik velük, hanem az a precíz gonoszság, ahogyan kiforgatják egymás szavait, ahogy oda ütnek, ahol a legjobban fáj, ahogy újra és újra előkerül a féltékeny, szipirtyó anya és a semmirekellő, szégyellni való fiú toposza. A két figura ismerős, beszédfordulataikat is sokszor hallottuk már, de a színészek nagyszerű alakításának köszönhetően nem válnak unalmassá. Vári Éva affektáló, unatkozó városi asszonya köntösben és száriban is szórakoztató, Nagy Ervin pedig nyílt színi tapsot arat, amint egy seprűvel a kezében, Elvis-jelmezben rongylábazva énekel.
A történet azonban csúfos véget ér. A szereplők kilépnek a levelekből, és a valóságban pszichiáterként és páciensként találkoznak. Kár. A levélbeli és valós jelenlét egész előadáson áthúzódó finom játékát nem lett volna szabad a befejezés kínjában elrontani.
(Csókol anyád! Rendező: Znamenák István, Thália Színház.)