Nyálas történetek

Lecsillapodott a médiumokban az Overdose keltette lóversenyláz. Bár az utóbbi napokban a „csodaló” egészségi állapota körüli pletykák és találgatások okoztak némi hőemelkedést, az elmúlt hónapok turfeseményeit a teljes magyar sajtó (természetesen a Magyar Turfot leszámítva) méla közönye kísérte. Pedig oly „szenzáció” gazdagította a magyar lóversenyzés históriáját, amilyenre még a témától idegenkedő orgánumok is felfigyeltek, sőt pár éve a bulvárlapok maguk kreáltak hasonló, olvasókat izgalomba hozó eseteket.
Történt pedig, hogy a június 28-án futott galoppderbi győztesének, Garabonciásnak a doppingtesztje pozitív eredményt hozott, és a gyepen győztes lovat megfosztották első helyétől, a menedzsmentjét (tulajdonosát, idomárját, lovasát, ápolóját) pedig 5,4 millió forintos nyereménytől, ám ami talán még fájdalmasabb számukra: a derbigyőzelem dicsőségétől is.
Mielőtt háborogni kezdenénk, hogy minő gyalázatot művelnek egyesek szegény, kiszolgáltatott lovakkal, megjegyezném: az utóbbi években volt a magyar pályán néhány pozitívdoppingteszt-esemény, de nem az „igazi”, teljesítményfokozó szereket mutatták ki a vizsgálatok, hanem egészen hétköznapi, ám tiltólistán szereplő anyagok kerültek a lovak szervezetébe. Ne feledjük, a lázcsillapítók vagy az orrcseppek is tiltott szernek számítanak, Garabonciás vérében meg koffeint találtak, holott nem valószínű, hogy kávézással kezdi a napját és fejezi be az étkezéseit.
Ugyanakkor a lóverseny balul sikerült privatizációja óta (a rendszerváltás előtt hazánkban nem ismerték a doppingot, csak nyugaton – mint tudjuk) a közönség, de a szakma köreiben is állandó téma a dopping. Minden váratlan formajavulás, hosszan tartó egyenletes teljesítmény, meglepő győzelem, hirtelen letörés, különös sérülés mögött tiltott szereket sejtenek a bennfentesek, a mindig jól informáltak és egyéb szakemberek. Így aztán „köztudott” egyes idomárokról, nagy versenyeket nyerő lovakról, hogy a kémiai és orvosi tudományok eredményeinek köszönhetik a diadalaikat, felhasználva az anabolikus szteroidoktól kezdve a vérdoppingig mindent.
Ilyenek használatán még senki sem bukott le, de okos ember tudja, amit tud… Nem tisztem rendet tenni a sok szóbeszéd között, csak azt tenném hozzá, a hatékony doppingszerek felettébb drágák, s a hazai futtatás anyagi kondíciói között aligha lenne rentábilis a lovak „felturbózása”.
Másrészt viszont az utóbbi húsz év derbinyerői közül tíz a nagy győzelem után meg sem közelítette formáját, néhány nem is állt többé starthoz – ez is elgondolkodtató tény.
Ahogy az is: ebben sincs új a nap alatt.


Az ember már több ezer éve ismer, használ és keres további módszereket, melyek alkalmazásával a lovait fiatalabbnak, tüzesebbnek, gyorsabbnak, kitartóbbnak, egészségesebbnek mutathatja a valóságosnál. Bár a ló, főleg bizonyos testrésze, a megfelelő praktikák alkalmazásával a férfiemberek teljesítőképességének fokozására is alkalmas – legalábbis a mágikus és bűbájos tudományokban –, a gyakoribb eset az, hogy a ló teljesítőképességét akarják fokozni, mágikus és egzakt tudományokkal egyaránt. Már az ókori olimpiák lovasversenyein a versenyintézőség ellenőrizte a lovak doppingolását, s ha egy versenyzőt effajta visszaélésen kaptak, azt megvesszőztették. Vizsgálati módszerük a kor tudományos színvonalának megfelelően a megfigyelés volt. Hiszen ha egy ló viselkedése a verseny után hirtelen megváltozott, ficánkoló, tüzes őrjöngőből egyszerre békés kezes báránnyá szelídült, feltételezték, hogy lóbürköt adtak neki, amelytől a legnyugodtabb lovak is fékezhetetlen „sárkánnyá” váltak.
Rómában, ahol a kocsiversenyek a hatalom, a politika eszközévé lettek, már nem tiltották az ajzószerek használatát, a győzelem fontosabb volt, mint a lovak vagy akár az emberek élete. A modern lóversenyzés szabályai, szokásai, hagyományai a XVIII. századi Angliában alakultak ki. Ez a bámulatos rendszer kétszázötven év alatt szinte semmit sem változott. A futtatás igazi úriemberhez illő tevékenység, így magától értetődően a doppingolást szigorúan tiltják és büntetik. Ám a világ már csak olyan, hogy úriemberek is szoktak csalni, meg nem engedett előnyökhöz jutni, a másik jóindulatával, bizalmával visszaélni, sikereik érdekében mások egészségén, életén átgázolni. Ezért a modern lóversenyzés is küzd a tiltott szerek használatának problémájával, s megnyugtató megoldást éppúgy nem találtak, mint kétszázötven évvel ezelőtt vagy korunk humánsportjában.
A magyar turf eddigi legnagyobb doppingbotránya inkább azt példázza, hogy a túlzott elővigyázatosság sem segíti a versenyek tisztaságát, épp ellenkezőleg: az alaptalan vádaskodás nagyobb károkat okozhat, mint a valóban megtörtént doppingvétség. Ám mielőtt erre rátérnénk, előbb egy másik esetet elevenítünk fel, amely a hányaveti nagyvonalúság, az elemi elővigyázatosság elmulasztásának káros következményeiről szól.
Az előző századforduló idején Rohonczy Gedeon bácskai földbirtokos és országgyűlési képviselő úgy gondolta, hogy – sok más arisztokratához hasonlóan – a versenypályán elért sikerekkel növeli társadalmi presztízsét, politikusi népszerűségét. Vásárolt néhány közepes képességű lovat, ezek több kisebb versenyt nyertek, de a Rohonczy által remélt diadalok elmaradtak. Ekkor megkörnyékezte őt egy Foster nevű amerikai idomár, mindenféle okmányt lobogtatva tengerentúli eredményeiről, és fűt-fát ígérve az ambiciózus tulajdonosnak. Foster már itt ólálkodott a pesti versenytéren egy ideje, de senki nem alkalmazta, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy nemcsak púpos, rosszarcú és ápolatlan volt, hanem harsány, tolakodó és modortalan is, amely adottságokat a magyar mágnások nem kedvelték. Ám Rohonczyban – maga is különc figura volt – túltenghetett a másság tisztelete, mert egy gyenge pillanatában leszerződtette Fostert. Egy ideig úgy nézett ki, hogy jó lóra (idomárra) tett, mert az őszi, majd a következő évben a tavaszi meetingen szárnyaltak az istálló lovai, jelentős versenydíjakkal és hatalmas fogadási nyereményekkel dagasztva a futtató bukszáját – és dicsőséggel a kebelét. Ám nyár elején a lovak sorra letörtek, s az addig szélvészként száguldozó táltosok egyik napról a másikra lépni sem bírtak. Foster, amikor érezte a vég közeledtét, összepakolt, és elszökött Németországba, azt az üzenetet hátrahagyva, hogy azért megy el, mert itt nem szeretik.
Rohonczy hamarosan megvált lovaitól, s örök életére bánhatta, hogy könnyelmű módon bedőlt a nagyhangú, szemtelen amerikainak, s nem informálódott felőle, pedig egy csöppnyi fáradság árán érdekes dolgokat tudott volna meg. A következő évben a bécsi Jockey Club Amerikából kért tájékoztatót Fosterről; a New York-i egylet elnöke azt válaszolta, hogy Fosterben a legegyenesebb a púpja! A bécsiek hamarosan rábizonyították a doppinghasználatot, és Európa összes versenypályájáról kitiltották, de Rohonczyn ez már nem segíthetett.
Foster tehát doppingolta a lovakat, de nálunk nem bukott le, ellenben egy évtized múlva a német Planner soha nem alkalmazott tiltott szereket, mégis lebukott. Charles Planner a becsület, a megbízhatóság, a sportszerűség mintaképe lehetett volna, ráadásul szakmailag is a legkiválóbbak közé tartozott. Munkáját a magyar futtatók a legmagasabb szinten ismerték el, gróf Batthyány Elemér és herceg Festetics Tasziló is rábízták istállóikat. Planner trenírozta a korszak legjobb lovát, a legendás Patience-t, Kincsem után a második veretlenül visszavonuló magyar „csodakancát”.


Planner sikerei gyanúsak lettek Baltazzi Arisztidnek, az osztrák Jockey Club elnökének, aki egy feltűnően sikeres bécsi szereplés után elrendelte Planner lovainak doppingvizsgálatát. A Baltazzi fivérek regényes alakjai a Monarchiának, külön és együtt is sajátos keverékét alkották kalandornak és úriembernek. Arisztid és Alex voltak az Epsom Derbyt nyerő Kisbér tulajdonosai, amellyel milliós vagyont nyertek díjakban és fogadásokon, mégis tönkrementek egyetlen rossz futása után.
Arisztid jól házasodott, a híres csehországi Napagedla ménes volt a hozománya, így hamarosan a bécsi Jockey Club elnöke lett; Alex, a szenvedélyes szerencsejátékos koldusként, elhagyatottan halt meg. Arisztid eközben határozottan irányította az egyletet, és az erős konkurencia ellenére fellendítette a bécsi versenyüzemet. (Akkoriban a Monarchiában harmincnál több városban rendeztek hosszabb-rövidebb meetinget.) Arisztid buktatta le a fentebb már említett Fostert, de a piti csalóval még könnyű dolga volt.
A Planner idomította lovaktól levett nyálmintát a híres bécsi vegyészprofesszor, Frankel Zsigmond analizálta, és olyan alkaloidok jelenlétét mutatta ki, amelyek doppingolásra alkalmas szerek alkotórészei lehetnek. Baltazzi azonnal megvonta ausztriai licencét, és értesítette a Magyar Lovaregyletet, követelve, hogy az idomárt végleg tiltsák ki az összes magyar pályáról. A kitiltás a lovaregyletek szolidaritása folytán azt jelentette volna, hogy a kontinens egyetlen versenyüzemében sem kaphatna munkát. A magyar vezetőség egyáltalán nem hitt Planner bűnösségében, így a kitiltást megtagadták, de a hét versenyüzem szoros kapcsolata miatt Planner magyarországi idomári engedélyét kénytelenek voltak visszavonni. Planner hazatért szülőföldjére, míg a Magyar Lovaregylet egyik vezetője, gróf Csekonics Gyula felkérte a legjobb magyar vegyészeket, hogy ellenőrizzék a Frankel-féle tudományos eredményeket. Megállapították, hogy alkaloidok minden ló nyálában keletkezhetnek, normál takarmány, a zab és a széna is okozhat ilyen tüneteket, ezért az alkaloidok jelenléte nem feltétlenül jelzi tiltott szerek alkalmazását. Csekonics azonnal Baltazzi orra alá akarta dörgölni a magyar tudósok jelentését, mégis kivárt vele, ugyanis a bécsi egylet és közönség kedélyeit újabb, még szenzációsabb doppingügy borzolta. Baltazzi, nyilván a Planner elleni akció sikerén felbuzdulva, merészebb vállalkozásra adta a fejét. Báró Springer Gusztáv volt a Monarchia legnagyobb futtatója. Baltazzi gyanúját az keltette fel, hogy a báró köztudottan soha nem fogadott, nyerő lovai mégis vastagon lefogadva gazdagítottak valakit, s ez egyértelműen bennfentes információk kiszivárogtatására utalt. Frankel tanár a Springer-lovakról is kiállította lesújtó szakvéleményét, így Baltazzi felettébb magabiztosan rendelte magához Bertie Reevest, a Springer-istálló idomárját. Reeves mindent tagadott, s a báró sem akarta elhinni a korszak legtekintélyesebb szakembere ellen felhozott vádakat, még ha „bizonyítékok” is alátámasztották azokat. Springer vizsgálatot követelt, mondván: amennyiben igazolják a vádakat, feloszlatja istállóját. A vizsgálat alatt Reeves nem tartózkodhatott sem a versenypálya, sem a tréningtelep közelében, a lovakat pedig a versenyek előtt negyvennyolc órával szigorú állatorvosi felügyelet alá helyezték, mert a szerek legfeljebb ennyi ideig hatnak. Ám a lovak ezután is sorra nyerték a versenyeket, s Baltazzi rájött, ezúttal túllőtt a célon.


Ráadásul kiderült, a titokzatos fogadó a saját öccse, Alex volt, akit Reeves látott el tippekkel, Springer báró tudtával és engedélyével. Ráadásul idomár ajánlhatja, sőt fogadhatja is a maga trenírozta lovakat, ez nem etikátlan eljárás. Ekkor jelent meg Csekonics a magyar vegyészek szakvéleményével, és szegény Baltazzi összeomlott. A rázúduló sajtóössztűz hatására hamarosan lemondott elnöki tisztéről, s viszszavonult a birtokaira. Reeves megmaradt Springer szolgálatában, tekintélyének és népszerűségének nem ártott a kínos epizód. Plannert ünnepélyesen rehabilitálták, de ő nem tért vissza hazánkba. Berlinben nagyon eredményes idomárként munkáját tisztelet és elismerés övezte.
Az első nagy magyar doppingbotrány tehát majdnem happy enddel ért véget, hiszen kiderült az igazság, az ártatlanok megmenekültek, a jók jutalmat nyertek, a gonoszok megítéltettek, csak Baltazzi Arisztid bukása nem illik bele az égi igazságszolgáltatás rendjébe. Nem érdemelt ily súlyos büntetést. Hibázott, de erkölcsi tartását jelzi, hogy felismerte, belátta, sőt a konzekvenciát is levonta, ami ma már hihetetlennek tűnik, de abban a korban sem volt mindennapos eset. A Jockey Club élén hasznos és maradandó munkát végzett, a sors utólagos jóvátételeként verseny őrzi emlékét az osztrák turfon.
Visszatérve az idei derbire és Garabonciás szomorú „félrelépésére”, szívből sajnáljuk a lovat, amely eddig is bizonyította, hogy a nélkül a „dupla fekete” nélkül is az évjárat egyik legjobbja. Ám még inkább sajnáljuk tulajdonosát, Siklósi Tamást, aki évek óta komoly áldozatokat hoz istállója fejlesztésére, ezzel szolgálva a magyar lóversenyzés ügyét is. Lovai értek el szép sikereket, de a derbin balszerencse kísérti.
Garabonciás diszkvalifikálásával a gyepen második helyezést elért Csillaghullás lépett elő derbinyerővé. Bocska Béla tulajdonos és Sztojka Rudolf idomár amatőr lovassal futó lova a tizennyolc tagú mezőny egyik legesélytelenebb indulója volt. Ám még egy különlegesség fűződik hozzá: a drága importtelivérek között Csillaghullás hazai tenyésztésű félvér. Márpedig a „tiszta vérű” arisztokraták között a lesajnált „balkézről való rokonnak” nem sok keresnivalója lehet. Ráadásul legyőzi őket – ez nemcsak szenzáció, világraszóló skandalum is. A magyar versenyzés történetében már megesett egyszer, hogy félvér helyezést ért el a derbin – 1992-ben, egy gyengécske évjáratban a félvér Gepárd második lett Alfonz mögött –, de hogy nyerjen is, az elképzelhetetlen volt. Mindeddig.
Ám bármennyire hihetetlen, nem állunk egyedül. 1914-ben a lóversenyzés szentélyében a versenyek versenyét, az Epsom Derbyt egy francia tenyésztésű és tulajdonú félvér, Durbar II. nyerte!
Nincs új a nap alatt.