Szétszórva

„Maga az erőd 25 hektárt foglal el, de az árkásztáborral, lőterekkel együtt 70 hektár a területe. Az épületek összes nettó alapterülete 25 680 négyzetméter, az általuk körbezárt szabadtéri terület, azaz udvar 104 ezer négyzetméter. A helyiségek száma 640” – olvasható Rédli Margit és Varga István A monostori erőd című könyvében. Fazekas Gábor késplasztikus pedig épp ebbe az erősségbe álmodta megrendezni a pengenapok elnevezésű késműves-, sőt – mint látni fogjuk – kézműveshétvégét ez év augusztus 15–16-án.

Tiszteletre méltó ötlet, annyi szent – különös tekintettel arra, hogy az évezredes, világszerte magától értetődően jelen lévő mesterség a mai Magyarországon egyszerűen nem létezik. Ilyen szakma, hogy késkészítő vagy késműves, nálunk nincs. Legalábbis hivatalosan. Bonyolítja a helyzetet, hogy a rendezvény szülőatyja itt nem állt meg: Komárom városának büszkeségét, a monostori erődöt a mesterségek erődjévé kívánja szervezni, és úgy fest, ötletére felkapták a fejüket mindazok, akiknek – ahogy mondani szokás – kezükben a körbélyegző.
– Hadd kezdjem azzal – mondja Fazekas Gábor, akivel a rendezvény másnapján találkoztunk –, hogyha teszem azt Ausztriának lenne egy Harmat Attilája, aki Vlagyivosztoktól Chicagóig szinte minden létező késkiállításon aratott már diadalt, akkor ez az ember az osztrákok nemzeti jelképének számítana, de bármelyik országban ez lenne a helyzet a Lajtán túl. Az ő remekműveiért versengenek a gyűjtők, alkalmasint tíz–tizenöt ezer dollárt is megadnak egy-egy alkotásáért, idehaza pedig papíron nem létezik a szakmája. Vagy itt van a sárbogárdi Révész késesműhely, vagy Kocsis Ferenc, Szabados Károly, Hegyes Sándor, Szántó Szabolcs, nem beszélve Tumpek Ferencről – megannyi őstehetség, világszínvonalú mesterember, akit jó magyar szokás szerint külföldön tisztelettel megsüvegelnek, itthon pedig még az sem engedtetik meg nekik, hogy mesterségüket néven nevezzék.
– Ha jól tudom, a kezdeményezés az internetről indult, legalábbis ami a komáromi rendezvényt illeti.
– Így van. Az interneten található nonprofit Késportál otthont ad rajongóknak, gyűjtőknek és mestereknek egyaránt. A pengenapok megszervezését is a portáltagok áldozatos munkája – no meg az erőd készsége – tette lehetővé. Menet közben azonban kiderült, hogy itt többről is szó lehet, mint egy portál hangulatos, látványos rendezvényéről. Ma azt mondhatom, a késkészítők ezen a hétvégén csatlakoztak ahhoz az ékhez, amely a mesterségek erődjévé teheti a monostori erődöt. Mesterségek erődjét mondtam, mert rajtunk kívül itt a helye, amolyan központjelleggel, mindazon kézművesszakmának, amely kapcsolódik a mi szenvedélyünkhöz: kovácsok, bőrmívesek, ötvösök, ezüstművesek és nem utolsósorban azok is itt lesznek, akik az elsők voltak az erődben: a Magyar Pékek Fejedelmi Rendje. Hogy meglegyen az összefüggés, külön pékkést terveztünk számukra, amelyet nagy örömmel fogadtak. Természetesen azok is közénk tartoznak, akik nem hozhatók közvetlen szakmai kapcsolatba a késművességgel, de első körben azokkal tudtunk legkönnyebben kapcsolatot teremteni, akiket már közös munkáink során jól ismertünk.
– Kissé romantikusan hangzik mindez.
– Ahogy mondja, egyelőre egy ötlet. De már az első nap közel ezer látogatónk volt, akik számára nem zsákban futó meg lepényevő versenyt szerveztünk, hanem bepillantást nyerhettek vagy fél tucat kézművesmester munkájába.
– A különféle szakmák már megteremtették a maguk logisztikai vagy érdekvédelmi központját. Mi szükség van arra, hogy a monostori erődbe telepedjenek?
– Ez egyrészt nem igaz: meglehetős szétszóratásban élnek mestereink, másrészt többről van szó, mint egyszerű bürokráciáról. A mesterségek itt nemcsak íróasztalt, pályázatfigyelő és -író központot kaphatnának, hanem – hasonlóan a pékek már megvalósult betelepüléséhez – kiállítóhelyiséget és szakmai gyakorlatot is biztosíthatnának az erődben. Mesterségenként két-három helyiség kell; azokat rendbe tenni tízmillió körüli összeg, tehát elviselhető. Hely pedig van bőven.
Hely tehát van elég, és az ötlet is jó – ezt erősíti meg Takácsné Csordás Katalin is, aki az erődöt működtető Monostori Erőd Nonprofit Kft. koordinációs igazgatója. Mint megtudjuk tőle, kétezer négyzetmétert rendbe tettek. Már csak húszezer van hátra, mondja az energikus fiatalasszony, miközben az erődről szóló könyvet elénk teszi:
– Öröm kézbe venni ezt a könyvet, pláne nekem, aki itt nőttem fel. Kislány koromban még csak nézni sem mertem errefelé: olyan osztálytársam is volt, akinek az édesapját az erőd közelében a biciklijéről lőtték le az oroszok.
Az igazgató asszony hozzáteszi: hajdan a monostori erőd semmiféle térképen nem szerepelt, mivel ez volt a szovjet Déli Hadseregcsoport legnagyobb lőszer- és fegyverraktára. Csak a hatalmas radarokat lehetett látni messziről, de azt, hogy mi van a föld alatt, senki sem tudta. Aztán 1991-ben, az oroszok távoztával a város birtokba vehette az erődöt.
– Azt mondja, még húszezer négyzetméternyi fedett terület vár renoválásra? Kiszámolták már, menynyibe kerülne ez a munka?
– Nagyjából 14 milliárdból rendbe tehetnénk az egész erődöt. Tán egyszer majd lesz ilyen volumenű pályázat is – mutat rá Takácsné Csordás Katalin. – Addig apránként tesszük, amire lehetőségünk van. Szerencsére a politika békén hagyja az erődöt, 2000 óta nagyjából változatlan a menedzsment, így aztán mi, az itt dolgozók – karbantartóktól ügyvezetőig – sajátunkként szeretjük ezt a csodát. Büszkék vagyunk rá, sokáig fennmarad a kezünk munkája, bármit teszünk az erődben. Az apránkénti rendbetétellel egyébként tökéletes összhangban van Fazekas Gábor ötlete, a mesterségek erődjének létrehozása. Akikkel csak beszéltem erről, azok kivétel nélkül lelkesedéssel fogadták, márpedig ez nagy szó. Igaz, nálunk ez járja. Amikor megkaptuk az ingatlant, összeült a Honvédelmi Minisztérium, a kulturális minisztérium, a műemlékvédelmi hivatal, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság, a megye és a város képviselője – és hihetetlen, de tökéletes egyetértésben, következetesen dolgoztak össze. Az mindenki számára világos volt, hogy hatalmas értékről és költségekről van szó, amit önmagában egy város nem képes biztosítani.
Az erőd humanizálása volt a kitűzött cél Rédli Margit szerint, aki elévülhetetlen érdemekkel bír az erőd rendszerváltás utáni helyreállításában. Ma a komáromi önkormányzat kulturális és sajtóreferense. Úgy véli, az, hogy betelepüljenek a mesterek az erődbe, tökéletes összhangban áll a város történelmével is, hisz Komáromban szinte „termett” a céh. A város gazdagságát, legendás jólétét biztosította a céhbeli mesterek sokasága, illetve tevékenysége. Ehhez jött még a kereskedelem, a kikötő és a halászat. Persze mindez főleg az északi Komáromra volt jellemző, mely ma Szlovákiában van. A Duna déli partján fekvő városrészbe pedig azok az iparosok érkeztek, akik az erődöt húsz éven át építették. Hogy ostromot sosem kellet kiállnia, az külön szerencse. Hiába volt tervezésekor hadmérnöki remekmű, elkészültekor, a robbanó tüzérségi lövedékek korában már elavultnak számított. Az oroszoknak mindenesetre kapóra jött, így 1991-től a városlakók részesei lehettek a példa nélküli tűzszerészeti mentesítő munkának. Ma pedig, erősíti meg Rédli Margit, a város szívesen támogatja egyfajta tudásközpont létrehozását az erődben: jöjjenek a szakik, a tanulók és a látogatók!
– Ez mindenesetre örömteli hozzáállás – mondja Fazekas Gábor. – Igyekszünk távol tartani magunkat a politikai fősodortól, de ebben az esetben szükségünk van a politikusok segítségére. Közben igyekszünk alternatívát kínálni, láttatni a fiatalokkal, hogy nem csak az a karrier, ha valaki elmehet betanított munkásnak egy multihoz. Ahol netán még menedzser is lehet belőle, ha jól viseli magát. Változnak a szokások, a fogyasztói szokások is. Nekünk, késkészítőknek például rengeteg munkánk van. Fél évre, egy évre elegendő megrendelések tornyosulnak előttünk. És ha hozzájuthatnánk a korszerűbb technikához, ha pályázhatnánk, akkor komoly munkaadóként is tekinthetnének ránk. Ehhez azonban minimum az kell, hogy papíron létezzen is a szakmánk.