Trapp család: Dalolva szép az élet

Az öt éve működő Pannon Várszínház a hét végén mutatta be Balatonfüreden a Trapp család történetén alapuló ismert musicalt. A darabot a teátrum igazgatója, Vándorfi László rendezte.

Trapp Mária különös története kétségkívül jóval ismertebb, s kevésbé lehangoló, mint Katharina Blumé vagy Peter Schlemilé. Az előbbihez hasonlóan Mária históriája valós eseményen alapul, a katolikus kiadók újból és újból előrukkolnak a nővérjelöltből keresztény feleséggé fejlődő asszony önéletírásával, amelyet a filmipar s a zenés színház műfaja is felkapott, jogosan, nagy lehetőséget látva a sztoriban. Von Trappék élete osztrák legitimációs drámává is kinőtte magát, hiszen a kapitány büszkén vállalja – honfitársai jó részével szemben is – osztrákságát, az Anschluss után pedig inkább emigrál, elhagyva népes családjával a biztos hátországot jelentő festői bitokot, semhogy a Harmadik Birodalom admiralitásának szolgálatába szegődjék.
A film segítségével világhírűvé lett musical dallamát azok is ismerik, akik a műfajtól – mint például jómagam – alapvetően idegenkednek. S nyilván többen vannak, akik külön örülnek az alkalomnak, ha az ismert történet kedves érzelmességében újra megmerítkezhetnek, holott nyilván sejtik: a színpadi produkció nem vetekedhet, technikai okok miatt sem, a mozgóképes verzióval. A Vándorfi-rendezésre ez szintúgy igaz, noha korrekt, jó ritmusú előadást láthatunk, csak az a báj hiányzik, amely a Robert Wise-mű képein tetten érhető. Egy csipetnyi szirupkatolicizmus a bátorság, a becsületesség és a nagybetűs szeretet felszíni régióval érintkezve – ennyi marad az egyébként sem túl nagy ívű sztoriból. Élvezhetővé mégis a lendület, a szereplők egy részének – különösen Stefancsik Annamária és Zayzon Csaba – játéka teszi a kétfelvonásos darabot.
Bizonyos részletekkel viszont kisebb gondok támadnak: érthetetlen, miért hagy ott csapot-papot a dalos kedvű nevelőnő, Mária (Stefancsik Annamária), és utazik vissza a kolostorba. A bajt az okozza elsősorban, hogy a Von Trappot alakító Koscsisák András tehetetlen, kissé idióta balféket képzel a marcona kapitány helyébe, s ezt el is játssza. Egyáltalán nem hihető tehát, hogy a nörsz hirtelen beleszeret a jellemében – sípszóval nevelő szemellenzős katonából lágyan olvadozó családapává – percek alatt átalakuló férfiba. A zárda irányába való rugalmas elszakadás tehát női szeszélynek, miniatűr hisztériának hat, s csak később döbbenti rá az előadás a nézőt, hogy szó sincs ilyesmiről. Csupán a szerelem követeli a maga jogait, s ejti zavarba Máriát.
A rosszul kiválasztott pater familiason túllépve egyébként erősen kifogásolható a kolostorjelenetekben előtérbe helyezett, hatalmas feszülettel űzött ízléstelen, kissé bugyuta bohóckodás. A rendezői érzéketlenség jellegzetes megnyilvánulása ez, nem csak vallási kérdés, hisz egy ateista számára is világos, mit jelképez az ókor talán legkegyetlenebb kivégzőeszköze, a kereszt. A gondolatsort következetesen végiggörgetve egyértelművé kellene válnia, hogy olyasmiről van szó, amit nem lehet profanizálni. Kedveskedve, cukormázzal leöntve sem.
A Pannon Várszínház előadásait egy-két kivételtől eltekintve Vándorfi László igazgató rendezi. Ha már – ki tudja, miért – ekkora felelősséget vesz magára, elgondolkodhatna azon: nem lenne-e érdemes mélyebb, ám hasonlóan szórakoztató darabot elővennie.
(Lindsay – Crouse – Rodgers –
Hammerstein: A muzsika hangja. Pannon Várszínház. Rendező: Vándorfi László.)