Úgynevezett vasfüggöny

A magyar rendszerváltás rettenetes titka, hogy az igazi határnyitás sohasem történt meg. Hogy 1989. augusztus 19-én Sopronpusztán átrobogott a történelem – pár száz, a kukoricásból előtörő és a határkaput benyomó NDK-s menekült alakjában –, ma már kevésbé tény, mint inkább legenda.
Ám hogy húsz év elteltével sokan büszkeség helyett inkább mély szomorúságot éreznek annak hallatán, hogy páneurópai piknik, az nem azok hibája, akik akkor és ott személyes bátorságukról is tanúbizonyságot téve belevágtak a szögesdrótba.
És valami másba is.
„Bontsd és vidd!” – szólt a piknik szlogenje, és akkor úgy tűnhetett: pár tucat dühös ember olyan lökést adhat egy születésétől fogva rothadt rendszer szétbontásához, amely évekkel siettetheti bukását. Utólag hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ennek kulcsa az akkori államhatalom kezében volt. De szimbolikus momentum – miként az Nagy László, a soproni MDF-szervezet egyik alapítója és az esemény egyik szervezője visszaemlékezésében olvasható –, hogy amikor a helyszínt kiválasztották, kiderült, a leláncolt fakapun lévő lakathoz már nincs meg a kulcs. (1948 óta nem működött itt a határátkelő.)
A kulcs a mi kezünkben volt. És szerencsére akadtak olyanok, akik tudatában voltak ennek.
A történelemnek mindig létezik egy földhözragadt és egy elrugaszkodó értelmezése. Egyik az, amelyik a hivatalos jelentésekben megmutatkozik, a másik pedig azokban a szívekben él, ahonnan a nagy pillanatokban túlcsordul valami. Amikor látszólag a semmiből lépnek elő a sorsfordítók.
Nem törvényszerű, de Magyarországon úgy alakult, hogy ez a kettő 1989 óta ritkán találkozott. Bizonyság rá, hogy a páneurópai piknik ötletgazdája, Mészáros Ferenc egykori debreceni MDF-es aktivista két éve áprilisban visszaküldte a páneurópai piknik szervezésében játszott szerepéért kapott állami kitüntetését. „Tekintettel a hazánkban napjainkra kialakult viszonyokra, a részemre 1999. 09. 10-én 50. sorszámon átadott Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje kitüntetés birtoklásáról lemondok, és azt postai úton eljuttatom az ön hivatalának címére” – írta a köztársasági elnöknek címzett levelében.
Aligha foglalhatta volna össze bárki találóbban azt a húsz esztendőt, amely idő alatt a nagy remények semmivé foszlottak.
Pedig nagy remények voltak. A határnyitás egyértelműen civil kezdeményezés volt, olyannyira, hogy az ötletgazdák szerint az elképzeléstől kezdetben még az MDF vezetése is visszarettent. Szerencsére Pozsgay Imre akkori államminiszter felkarolta az ötletet. Ezt lehetővé tette az is, hogy Németh Miklós miniszterelnök már korábban a vasfüggöny lebontását határozta el. Ő a Népszabadságnak az évforduló apropóján adott interjújában így nyilatkozott: „Nem értékelem le a civilek szerepét és erejét, fontosnak gondolom fellépésüket. Az viszont tény, hogy már a páneurópai piknik előtt eldöntötte a kormány a keletnémetek átengedését.” (Tömeges és „hivatalos” kiengedésükre végül pár héttel később, szeptember 10-én került sor.)
Tehát az államhatalom is zöld jelzést adott annak, hogy a már bontás alatt álló vasfüggöny két oldalán történelmi találkozó legyen, melynek keretében néhány órára átjárhatóvá tették a határt. Utólag persze lehet mondani: így tesztelték, mit szól majd Moszkva a tervezett akcióhoz.
Csakhogy azokban a napokban senki nem tudott igazán semmit. Hogy tudatosan használták fel az eseményt ilyen tesztre, nem logikátlan állítás, de igazsága nem erősebb, mint az egykori szervezőké.
A „történelmi” jelző persze utólagos díszítőelem. A visszaemlékezésekből tudjuk, a vállalkozás nem azzal a céllal kezdődött, hogy a határnak nekirontó keletnémetek Trabantjaikat és Wartburgjaikat hátrahagyva a berlini fal lebontásának éles gyakorlatán vegyenek részt. Elsősorban az erdélyi magyarok melletti szolidaritás volt a cél. Ekkoriban ugyanis Ceausescu határőrei még lövöldöztek a menekülőkre a keleti vasfüggöny árnyékában: ezt akkor építették a román oldalon, amikor a miénket bontani kezdtük. Más kérdés, hogy a sajtótájékoztatón bejelentett eseményről az akkor már tízezeszámra Magyarországon várakozó keletnémet menekültek is tudomást szereztek, és néhányan meglátták benne az esélyt az átjutásra. De ez a szervezőket is váratlanul érte.
Merthogy tény, amikor augusztus 19-én a határnyitás többhetes előkészület, bizonytalanság után (osztrák oldalon is túl rövidnek ítélték meg kezdetben az időt a sikeres lebonyolításhoz) megtörtént, a magyar határzár már felszámolás alatt állt.
Ez azonban csak a műszaki határzárat jelentette. Ez akkor is nyilvánvalóvá vált, amikor a német menekülők után ismét bezárult a kapu: Sopron környékét is zárt területnek nyilvánították, és az egyik átszökni próbáló keletnémet család férfi tagját a magyar határőrök agyonlőtték.
Mindezek ellenére ma a sopronpusztai piknik színhelyén obeliszk hirdeti az akkori külügyminiszter, Horn Gyula hősiességét. „Ezen a helyen vágta át 1989. június 27-én a két külügyminiszter, Magyarország részéről Horn Gyula és Ausztria részéről Alois Mock az úgynevezett vasfüggönyt.” Az úgynevezett vasfüggönyt azonban nem itt, hanem pár kilométerrel arrébb vágta át Horn Gyula osztrák kollégájával. Ez volt a hivatalos, államhatalmi esemény. A piknikhez ugyanis neki semmi köze nem volt. Orwelli módon most már van. Pozsgay Imre és Németh Miklós az osztrák kancellárral történt egyeztetés értelmében engedte át a feladatot a külügyminiszternek, aki a jelek szerint kitűnően értette a hatalomépítés egyik legfontosabb szabályát: végeztesd el mással a munkát, de tüntesd fel azt saját érdemedként! Utódja, Kovács László egykori külügyminiszter is ezért bukkant fel most váratlanul a soproni konferencián – az efféle hazugságok sajátja ugyanis, hogy öntözgetés nélkül elsorvadnak, mielőtt a történelemkönyvek lapjaira kerülnének.
Utólag hiába sérelmezi ezt az egykori miniszterelnök és államminiszter. Az obeliszk áll, és nem az ő nevük szerepel rajta. Imigyen az emlékmű nem az akkori határnyitásnak, hanem valami egészen másnak állít emléket. Annak, hogy a határnyitás akkor és ott jelképes értelemben abba is maradt.
Nem én vagyok az első, aki a piknik kapcsán leírom: az igazi határnyitásnak az országon belül kellett volna megtörténnie. Nem kisebbítem azok érdemét, akik az Ellenzéki Kerekasztalnál, majd az első szabadon választott parlamentben a rendszerváltás – például jogi – kereteit megteremtették. Tegyük a kezünket a szívünkre: ki tudta volna azokban a napokban ezt jobban csinálni? Ki rendelkezett itt akkor a hatalom gyakorlásának praktikáihoz tapasztalattal, hálózattal a kommunistákon kívül? Nem kisebbítem az Orbán-kormány érdemeit sem, miközben az a négy év a sikerek mellett tanulságokkal is szolgált.
Ám ami azóta történt, az arról szól, hogy e keretek üresek maradtak. Azt a felszökkenő tenni akarást és nekibuzdulást, amely ott utat tört magának a pikniken, ismét lefojtották. Csakhamar megszületett a fintorgó kijelentés: „borzalmas tagság”, és ennél lekezelőbb kifejezés talán azóta sem hangzott el a magyar politikában. Mert a borzalmas tagság mi vagyunk. Mindannyian, akikre a politika nagy hirtelen már nem volt kíváncsi.
És ha nem kíváncsi rá, a borzalmas tagság elbandukol. Csodaváró lesz vagy cinikus, ufóhívő vagy szittya magyar, és az az energia, amely egy országot egyedül képes kivezetni a bajból, szétfolyik, és tehetetlen, romboló, önsanyargató, keserű dühvé változik.
Szokták mostanában olvasni, mondjuk, a BKV-s lenyúlásokról szóló cikkek internetes kommentárjait? Tanulságos, hogy most már minden második névtelen hozzászóló úgy kezdi megjegyzését: lámpavasra velük, akasszuk fel, lógjanak…
Azt gondolnánk, ez már a vég. De az igazság az, hogy ebbe az állapotba hosszú időre beleragadhat egy egész ország. Mert nem most kezdődött a süllyedés.
Ezen az augusztus 19-i napon történt egy kevésbé emlékezetes esemény is. Megkezdte működését a Nap Tv, amely (jelenleg Nap-kelte néven) a mai napig megtestesíti a magyar médiában mindazt, ami a rendszerváltást sokak szemében gengszterváltássá formálta. Ez is élő szimbólum.
Ezért is mondom, ha jövő tavasszal tényleg lesz hatalomváltás, létfontosságú, hogy az új urak megértsék: ha nem vállalják e lefojtott energia felszabadítását, ha nem érzik át, hogy itt ismét a mélybe kell nyúlni erőért, ha ennek a mutyiországgá lett hazának ők is csak a rosszabbik arca elé képesek tükröt tartani („merjünk kicsik lenni”), akkor ez a mélyben fortyogó indulat őket is el fogja emészteni. Még akkor is, ha a parlamenti ciklust, ahogy emezek, kitöltik.
Ott kell folytatni, ahol 1989. augusztus 19-én a határnyitók abbahagyták.
A hazug obeliszkeket pedig le kell dönteni.