Utolsó kocsi

k ö n y v e s h á z

Most értem haza… Paul Valéry házmesterétől – e bejegyzéssel kezdődik 1942. április 7-én Hélčne Berr párizsi diáklány naplója, s az irodalom iránt fogékony ember még meg is irigyelhetné azért, hogy ennyire jó viszonyban volt a világhírű íróval. Ám a következő mondata már így hangzik: „Végre összeszedtem magam, és elmentem a könyvért.” De miért kellett összeszednie magát? Zsidó származása miatt.
Kézbe véve a kötetet óhatatlanul Anne Frank naplója jut az eszünkbe, de már az első oldalak olvasása során érzékelhető a két leány élete közötti óriási különbség. Ez egyrészt a közöttük lévő nyolcévnyi korkülönbségből, másrészt a franciaországi és a hollandiai viszonyok eltéréséből adódik: Hélčne egyetemista, a Sorbonne-ra jár, Párizsban született, tehát nem emigráns. Kiterjedt, nem csak zsidókból álló baráti köre van, nem bujkál, s irodalmi tanulmányai mellett hegedül is, a házi muzsikálás a kedvenc foglalatosságai közé tartozik. Jómódban él, lakásukban gyakoriak a vendégek, és ő is sűrűn látogatja rokonait, ismerőseit. Ugyanakkor nincsenek illúziói, tisztában van a helyzetével. „Ma a metrón az jutott eszembe, hogy vajon az emberek felfogják-e, mit jelent húszévesen helytállni ebben a rettenetes viharban, amikor ebben az életkorban éppen hogy a világ szépségeit kellene befogadnunk, és ki kellene tárni a szívünket az embereknek” – írja naplójában.
A nácik 1942. június elsejével a zsidók számára előírták a sárga csillag viselését. Amikor szerelme – aki nem volt zsidó – először látta ruháján a csillagot, mint Hélčne írja, meg volt rendülve. Egy idegen hölgy együtt érzően köszönt neki, a kalauz viszont közölte vele, hogy csak az utolsó kocsira szállhat fel. Hélčne legfőbb feladatának a zsidó gyermekek támogatását és gondozását tekintette, gyakran vitte őket kirándulni. Egy alkalommal ezt írta naplójába: „A kis Bernard a maga dadogós gyerekhangján elmesélte […], hogy édesanyját és nővérét deportálták. Azután elhangzott egy mondat, amely az ő gyerekszájából riasztóan koravénnek tűnt: biztos vagyok abban, hogy nem jönnek haza élve. Hát igen. […] A gyermekektől a háború, az üldözés megfosztja a gyermekkorukat.”
A diáklány élete az 1944-ben történt deportálás után már megegyezik Anne Frankéval. Mindketten Auschwitzba kerültek, majd 1945 januárjában evakuálták a foglyokat, ekkor Bergen-Belsen következett. A 15 éves Anne Frank március közepén halt meg, a 24 esztendős Hélčne pedig április elején – néhány nappal azelőtt, hogy az angol csapatok felszabadították a tábort. Mindkettejükkel a tífuszjárvány végzett.
Hélčne-t a szüleivel deportálták, édesanyját gázkamrában ölték meg, édesapját pedig megmérgezték. Vélhetően túlélhették volna a náci megszállást, hiszen a lány testvérei, akik Párizsból Dél-Franciaországba költöztek, nemcsak a felszabadulást érték meg, hanem szép kort is.
S hogy miért csak a közelmúltban jelent meg Hélčne naplója? Mert a vőlegénye őrizte, s Hélčne egyik testvérének leánya a kilencvenes években határozta el a napló kiadását, amely végül két évvel ezelőtt látott napvilágot Franciaországban.
(Hélčne Berr naplója, 1942–1944. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2009. Ára: 2990 forint)