Vadkanfej

Egy foglyul ejtett forrás, egy kilenc éve üresen pusztuló, patinás épület, egy kiszáradt tengerszem: jogsértő állapot és mérhetetlen pazarlás a budai hegyvidék egyik legszebb szegletében. Az áldatlan helyzet megváltoztatása nagy fegyvertény lenne – a ráció és köz győzelme egy rendszerváltáskor elvesztett csatában.

Fogyó vizeink

Pesten bőven volt kút a XIX. században, ám ezek olyan rossz minőségűek voltak, hogy „pöcegödrös”, talajvizes folyadékuktól számos korabeli szakember óvta a városlakókat, attól tartva, fertőzésükkel a város pusztulását okozzák. Nem csoda, hogy a házakba, boltokba Duna-vizet hordó „kisvállalkozók”, a „Duna-vizesek” egészen a városi vízműrendszer kialakításáig fényesen megéltek. Munkájukról Porzó, azaz Ágai Adolf is megemlékezett: „Hé, vasszermann! Hárommal ide, a harmadikra! S az istránggal derekához szorítva a kotyogó puttonyt, szuszogva és izzadva emelte föl terhét a meredek s szédítő keskeny gyűrűkben kanyarodó hátulsó lépcsőn oda, ahová rendelték. Alapár 3 kr. Minden emelettel följebb 1 kr-ral több.”
Az első jó pesti vízadó hely az Orczy-kert által védett területen kialakított Illés-kút volt, mely ma eredeti formájában helyreállítva a Magyar Természettudományi Múzeum kertjében látogatható – igaz, ehhez múzeumi belépőt kell váltani, de megéri.
Szintén „életben maradt” a Disznófőtől nem messze található, szépen helyreállított két víznyerő hely, a Város-kút és a Béla király kút is, amelyek arról nevezetesek, hogy Mátyás idejében a király főépítésze, Chimenti Camicia építészmester ezekből látta el ötletes, a közlekedőedények elve alapján működő, a korban Európa-szerte különlegesnek számító vízszolgáltató berendezése révén tiszta ivóvízzel a budai várat, mivel az uralkodó nem ítélte elég ínycsiklandónak és frissítőnek a szűrt Duna-vizet. A mai Szentháromság térre futó, cserép-, ólom- és kátrányos facsövekből álló vezetékbe a két említetten kívül az Orbán tér környékén lévő Sváb-kútból is érkezett víz, ám utóbbi mára sajnos nyomtalanul eltűnt.

A rendszerváltozáskor a budai hegyvidék, hasonlóan sok más területhez, alaposan megtapasztalhatta, milyen az, amikor könyörtelen hadak vonulnak fel ellene. A területfoglalók az öregeket sem kímélték – sőt azokra fenekedtek igazán. A változás zavaros időszakában a város zöld kerületében számolatlanul tűntek el az évszázados emlékek, a régi villák, fogadók, nyaralóházak. A hadviselők nemigen ejtettek foglyokat, az elpusztított épületek maradványai leginkább konténerekben, majd a szeméttelepen végezték, némelyik tégláit, köveit pedig, mint a történelem során oly sokszor, beépítették a környéken épülő újabb házakba.
Egy nagy múltú építmény azonban megúszta egy kis fogsággal. Idestova húsz éve várja ugyan, hogy tulajdonosai, a kerület lakói és urai végre kiszabadítsák méltatlan helyzetéből, de alapvetően jól van. Sokat látott, tudja hát, hogy semmi sem örök. Egy betonozáshoz használt rácsokból felhúzott, hevenyészett kerítés pedig pláne nem lehet az.
Aki ma a Zugliget felől közelítve célozza meg a Normafát, jó eséllyel elhalad a budai hegyek egykor legtöbb vizet adó forrása mellett. Errefelé ködös hajnalokon ma is látni vaddisznót – a terület eredeti neve nem véletlenül volt a németből tükörfordított Disznózug –, hát még Mátyás korában: királyunk szívesen vadászott itt, s bizonyára már ő is oltotta szomját a forrásnál. Ezért is nevezik hivatalosan az 1847-es dűlőkeresztelő óta Mátyás-csurgónak. Nem így a nép, mely makacsul Disznófő-forrásnak hívja. Az 1827-ben forrásházzal befedett vízadó hely hosszú ideig ellátta a környéket, és hét-nyolc fokos vizével enyhet adott bármely arra járónak, miközben az egész hegyoldal vízigényét kielégítette. Innen vette a vizet számos környékbeli majorság, és a Disznófő túlfolyó vize táplálta a szomszédos Isten szeme tavat is. Ez, akárcsak a körülötte elterülő hatalmas parkban álló egykori fogadó, ugyancsak nevezetes hely.
„Kossuth Lajos el van fogva. Másfél hét előtt a budai hegyek közé költözött jobb levegő végett, s ott vala egy bérlett szobában. […] Május 4- és 5-dik közti éjjel két óra után 48 gránátos szállongott le a kérdéses nyárilak megett s körül emelkedő ormokról, s körülvéve a tanyát elfoglalva minden ablakot és kijárást. […] Belépett Eötvös kir. fiscus, egy kapitány és strázsamester, két káplár s a legénység künn maradtak. […] Mivel az épület a hegyoldalban fekszik jó magasan, hova szekérrel menni nem lehet, vagy csak nagy bajjal, gyalog kelle Kossuthnak lemenni mintegy fertály óra járásnyira, s ezalatt engedelmet kért, hogy pipára gyújthasson. Lenn a völgyben fiakker-batardba ültették.” A Kisfaludy Társaság alapító tagja, Bártfay László Kölcseynek címzett levelét Salamin András, a Budapest-Zugligeti Egyesület elnöke idézi fel a 2000 óta üresen álló, védett épület tövében, ahová egy kerítésen átbújva a máig meglévő, kővel kirakott ösvény maradványain jutunk. Salaminnak a környék épített környezete iránti rajongásán túl másért is szíve csücske az Isten szeme: Bártfay 1837 májusában Salamin ükapja, az elfogás éjszakáján ugyancsak az épületben tartózkodó Toldy Ferenc irodalomtörténész beszámolója alapján írta meg levelét. Kossuth néhány év múlva kiszabadult, a fogadó pedig 1846-ban porig égett egy tűzvészben, ám később újraépítették, és végül a neves sörfőző család, a Haggenmacherek birtokába került. Haggenmacher Károly pompás parkot alakított ki körülötte, ebben volt a kisebb források és a Disznófő által táplált kis tengerszem, melynek léte különös érték, hiszen karsztos talajon ritkán marad meg a víz.
Kincsekben tehát nincs hiány: a kerítéssel a köztől elzárt forrás, a hatalmas park a tengerszemmel és a fák közt megbúvó gyönyörű épülettel, valamint a főváros első, közelben látható, a fenti eseményre emlékező, 1913-ban állított Kossuth-szobra olyan terület határpontjai, melynek szinte minden négyzetmétere a múltat, a városrész történelmét sugározza. Olyan vidéké, ahol már évszázadok óta emberek jártak, éltek, dolgoztak: a környéken itt-ott máig látható határkövek – nem egy közülük több mint kétszáznyolcvan éves – egykori uradalmak és majorságok régen volt határait jelzik, melyek számos fogadót láttak el friss élelemmel, borral. Ezekben pihentek meg és frissültek fel a Budakesziről a budai piacokra igyekvő gazdák, a Makkosmáriára tartó zarándokok. Mégis e három határpont közül csupán a szobor sorsa rendeződött megnyugtatóan. Közállapotainkra jellemző, hogy amikor annak idején szóba került, ki kellene szabadítani az erdő által körbenőtt talapzatot, akadt néhány szkeptikus, aki attól tartott: ha újra láthatóvá teszik a bronzalakot, akkor annak hamarosan lába kél.
Nem kélt lába. Ám a forrás sorsa a rendszerváltás tipikus történetei közé tartozik. A változás előtt nagy kiárusításba kezdő Ákos Zsuzsa tanácselnök számos kincsétől fosztotta meg a kerületet. A Disznófő vendéglőt és a hozzá tartozó telket egy bámulatos bombagóljairól és kacifántos káromkodásairól ismert futballistának adta el, aki talán maga sem tudta, hogy a területen lévő forrás nem lehet a tulajdona, hiszen a hegyből előtörő víz nem privatizálható. Az ingatlan azóta többször gazdát cserélt, kis híján építési telek lett belőle, hosszú évekkel ezelőtt pedig körül is kerítette jelenlegi tulajdonosa, elzárva a forrást a köztől. A helyzet jogszerűtlen, orvoslat még sincs rá – egyelőre.
Más, de ugyancsak szomorú az Isten szeme sorsa, melyben 2000-ig – az utolsó Haggenmacher-örökös határozott kívánságának megfelelően – gyermekotthon működött, ám ekkor az ingatlant birtokló fővárosi önkormányzat úgy döntött, ideje pénzzé tenni a sok százmilliót érő portékát. A kerület és a civilek megakadályozták az ügyletet, amely nyilván újabb lakóparkot „eredményezett” volna a jelenlegi erdőhatáron, ám az épület azóta is kihasználatlanul áll.
A helyi civileknek azonban van egy álmuk, amelyet nekünk sem nehéz magunk elé képzelnünk: a forrás kiszabadul, előtte régi és újonnan ültetett fák árnyékában újra padok és asztalok sorakoznak; a kitisztított és karbantartott forrás vize megint táplálja a rendbe hozott és a nagyközönség előtt megnyitott Isten szeme tavat, s talán idővel még egy-egy hattyú is úszkál a víz színén, mint egy 1906-os fényképfelvételen. A házban pedig, melyet a kerületi önkormányzat most már évek óta próbál megszerezni a fővárositól, fejlesztő napközi otthon vagy más hasonló intézmény működik.
Mese? Ábránd? Húsz évvel a rendszerváltozás után nemcsak a politikában és a társadalomban, de az épített és természetes környezetünkhöz való hozzáállásunkban is bőven van mit helyrehoznunk. Miért ne végződhetne egy tipikus történet kivételesen meglepő módon? Miért ne fordulhatna elő, hogy a közérdek győz az egyéni fölött? Miért ne érhetnénk meg a közeljövőben, hogy a ma mély álmát alvó terület, melynek egy részét a természet már el is kezdte visszahódítani hanyag gazdáitól, újra életre kel?
A budai hegyvidék szerelmesei és a szomjas vándorok még ne örüljenek! A forrás sorsát is rendező szabályozási terv már négy éve hatályos, ám máig nem történt semmi. A Disznófő és az Isten szeme sorsára vonatkozó kérdéseinket az önkormányzatnak is feltettük, ahonnan hosszú várakozás után fájóan semmitmondó válaszokat kaptunk. Ezekből az derült ki, hogy a kerületi vezetés nagyon elszánt, a civilek dédelgetett álma őket is ugyanúgy lelkesíti, ám konkrét lépésekre nem ragadtatják magukat. A hivatal lomha, nem siet. Pedig kellene, mert nem tudni, a gondozatlanság miatt mikor apad el végleg a forrás, mikor jön el a pillanat, amikor a vas vadkanfej szájából már nem csurog többé víz. És hogy végül mikor leszünk újra szegényebbek egy álommal.