Wroclavi anziksz és kulturális menedékjog

A hatvanas–hetvenes években egymást követő nemzedékek alapélménye, hogy a fiatalok autóstoppal vagy éppen a Bereményi–Cseh-dalban múlhatatlanul megörökített krakkói gyorssal Lengyelországba mentek friss levegőt szívni. Dzsesszklubok, kiállítások, színházak vonzották az alternatívabb kultúrára vágyókat, és természetesen a kaland. Később azután már inkább a szabadságot és a szolidaritást mentünk tanulni Gdanskba, Varsóba vagy éppen a moziba. Az élmény – mert „lám csak, hát voltak nekünk szép élményeink” – szinte átadhatatlan a mai, új népvándorláskori fiataloknak. Nem véletlenül ébresztett bennem kíváncsiságot, hogy a IX. Wroclavi Nemzetközi Filmfesztiválon A magyar film aranykora címmel húsz filmből álló sorozatot vetítettek. S bemutattak egy könyvet is az időszakról cseh, lengyel és magyar szerzők tollából. Volt három egész estés összeállítás a korai Balázs Béla Stúdió filmjeiből. Pálfi György két alkotása, a Hukkle és a Nem vagyok a barátod, valamint a Delta (Mundruczó Kornél rendezése) képviselte a fiatal magyar filmet. A rendezők közül Kovács András, Sára Sándor, Sándor Pál, Gyarmathy Lívia, Dárday István, Kodolányi Sebestyén és Pálfi György részt is vettek a fesztiválon.
Miközben ámultam a jó szemmel válogatott, gazdag magyar összeállításon, eszembe jutott, milyen radikálisan kezdődött a magyar filmművészet immár klasszikus értékeinek megkérdőjelezése, amikor is az 1994-ben megjelent, Mit ér a film, ha magyar? című könyvben Fábri Zoltán Körhintája öt sort kapott, s annak is az volt a lényege, hogy rossz ügy mellett agitált. S nem írták le Törőcsik Mari és Soós Imre nevét. Kitörölhető-e a Patyomkin páncélos a filmművészetből, mert a nagy október fénye megkopni látszik? – kérdeztem akkoriban, tartva attól, hogy a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is. Most, hogy már a kádat is kidobták, és a vizet is elzárták a nemzeti kultúra felelősei, kicsit szorongva mentünk Dárday Istvánnal a Jutalomutazás vetítésére, ugyan lesz-e ember, akit érdekel, hogy volt egyszer egy magyar filmművészet, s abban egy budapesti iskola. Az első meglepetés több mint kellemes volt: a terem tele volt. A második több mint kellemetlen: a kópia rosszabb volt, mint ha 1975-ben egy falusi moziban néztük volna. S az igazi csoda, hogy a nézők nagy része ott maradt az előadás után, s részt vett a beszélgetésen, amit egy huszonéves lengyel lány vezetett, lényegesen invenciózusabban és felkészültebben, mint amihez itthon a média hozzászoktatott. Nehéz elfelejteni, hogy Havas Henrik „tanár úr” úgy kezdte a beszélgetést egy fiatal rendezővel, hogy „nem tudom, ki vagy te, és a filmedet sem láttam”. S az az élmény is közeli, hogy a magyar filmszemle megnyitóján nem volt vetítés, mert oda nem szakmabeliek is mennek, s ne tegyük ki őket annak a megpróbáltatásnak, hogy filmet nézzenek. Például egy Tarr Bélát. Cannes-ban lehet, itthon esetleg fintorog az úri közönség, aki csak reprezentálni megy a filmszemlére. Ezért jobb is, ha egy bevásárlóközpontban tartjuk. Mozi már amúgy is alig van, Port úr tökéletes munkát végzett. Amikor vagy tíz éve szóvá tettem, hogy ha így halad, fel fogja számolni a budapesti művészmozi-hálózatot, beperelt a vállalat jó hírnevének megsértéséért. A pert elvesztette, a mozikat nem. Azokat eladta. Értékes ingatlanok lehettek, mert többségükből bank lett meg egyházak székhelye.
Ilyesmikről is beszéltünk, amikor üröm vegyült az örömünkbe, hogy a harminc, sőt negyven évvel ezelőtti magyar filmeket telt házzal vetítik Wroclavban, s a fiatalok, mert zömükben ők ültek a nézőtéren, érdeklődnek Pásztor Balázs, Minarik Ede és a többiek sorsa iránt. Amikor Mészáros Mártát – aki zsűritag volt – kérdeztük, hogy mi a jelenség magyarázata, csak mosolygott picit fölényesen, picit büszkén, s csak annyit felelt: mondtam, hogy ez egy másik ország. Sándor Pál nyilvánosan bocsánatot is kért tőle, hogy itthon mindig letorkollta, „amikor jött a lengyeleivel”. Amikor mondta, hogy a lengyelek szeretik, tisztelik a nemzeti művészetet, s elképzelhetetlen, hogy egy kulturális hivatalnok vagy egy televízió elnöke ne fogadjon egy filmrendezőt, Gyarmathy Lívia elmesélte, hogy a Szökésben című filmjéből – amit a már emlegetett igazgató úr nem tartott bemutatásra alkalmasnak! – az adott évben a legtöbb DVD-t adták el Lengyelországban, a lengyel színészek miatt. Mert a lengyelek a színészeiket is becsülik. Nálunk viszont a „médiaszemélyiségek” kiszorították a képernyőről a színészeket, s a fiatalok nem ismerik Gábor Miklóst, Latinovits Zoltánt, de még az élő klasszikusokat sem. A lengyeleket érdekli például az orosz filmművészet is, jóllehet az országhoz kevésbé érzelmes történelmi szálak fűzik őket, mint a magyarokhoz. Az Andrej Tarkovszkij és Rerberger operatőr kapcsolatáról és a Solaris keletkezéséről szóló dokumentumfilmet egy hatalmas moziteremben vetítették, és mindenki végignézte. Persze nem akármilyen opusokat mutattak a Filmek a művészetről szekcióban sem. Peter Greenaway Rembrandtról, Andrej Sokurov Rostropovichról, Agnes Warda önmagáról forgatott filmet, hogy csak néhányat említsek azok közül, amelyeket láthatunk majd a Duna Televízióban. De volt svéd és kanadai retrospektív, a Távol-Keletet Tsai Ming-liang képviselte 17 filmmel.
Roman Guteket, a fesztivál igazgatóját kérdezem, hogyan csinálják, miért szeretik ennyire a nézők ezt a majd kéthetes rendezvényt, s ő szerényen mondja: „Szeretjük a nézőinket, s ők érzik, hogy évről évre mindent megteszünk értük.” A fiatalok ilyenkor vesznek ki szabadságot, és moziznak. Jönnek az ország minden részéből. Ez Lengyelország legnagyobb nyári fesztiválja. A személyes felelősségvállalásról nem beszél, az náluk bizonyára természetes. Minden szponzor (hatvannál többet számoltam), minden szervező név szerint szerepel a katalógusban. A filmismertetők szövegeit is aláírják a szerzők, s a fordítók neve ott van minden feliraton. S szerepel a katalógusban annak a több száz ingyen dolgozó önkéntesnek a neve is, akik a fesztivál vendégeinek segítettek az eligazodásban. Ahol 450 filmet vetítenek 600 előadáson, ott bizony elkel a segítség. Mozik tucatjában, de az operában, a bábszínházban, sőt még a főtéren is vetítettek. Három filmtárgyú utcai kiállításba botlottam bele, s élveztem az utcai pihenőhelyet a nyugágyakkal, asztalokkal, ahol két vetítés között fogyasztási kényszer nélkül lehetett beszélgetni, olvasgatni. A Varsói Magyar Kulturális Intézet munkatársai és Jan Topolek fáradhatatlanul dolgoztak, hogy a magyar program zökkenőmentes legyen.
A könyvesbolt kirakata tele volt filmes könyvekkel. A hetvenéves Zanussiról reprezentatív kötet jelent meg, de Wajda „Tatarakja” is megérdemelt egy albumot. Kilenc új könyvet mutattak be a fesztiválon a magyar mellett a kanadai, a svéd, sőt az új-zélandi filmművészetről. A magyar vendégek csak néztek, mint a moziban. Akik itthon jó, ha szóba állnak egymással, a pozitív sokk hatására együtt töltötték estéiket, megvitatva, vajon hol rontották el, miért veszítette el ennyire a presztízsét a magyar művészet és filmkultúra. Elhangzott egy tétova kulcsmondat is: „Talán, ha az értékek mentén tagozódtunk volna.” Két évtized távlatából kristálytisztán látszik, hogy végzetes hiba volt a szellem erővonalai helyett a pártok törésvonalai mentén felsorakozni, hisz nincs az az ostoba hatalom, amelyiknek ne az „oszd meg és uralkodj” lenne az első számú fegyvere. Ami a diktatúrának nem sikerült, az sikerült a demokráciának. A művészértelmiség feladta egyetlen fegyverét, a szolidaritást. Már nem cinkosa – mint volt a Kádár-rendszernek a túlélés reményében –, hanem készséges kiszolgálója a hatalomnak. Koncért marakodó kutyákhoz hasonlít leginkább. „Vállalnod kell nemcsak azt, aki vagy és aki voltál, de azt is, aki lehettél volna” – hangzik el a Földobott kőben. Micsoda illúzióink voltak! Vajon hányan feleltek meg ennek a mércének az elmúlt húsz évben? A lengyel értelmiség jelszava: több kultúrát a politikában, és kevesebb politikát a kultúrában: ez nálunk fordítva érvényesül. Húsz év alatt 18 kultuszminiszter váltotta egymást, a lengyel film mégis prosperál. Többmilliós nézőszámot ért el a Katyn és a Lejdis is. Ez utóbbi vígjáték. Erős a fiatalok jelenléte, de rendszeresen kamera mögé állnak a klasszikusok is. Wajda, Zanussi, Skolimowski. Gaál István, Kovács András, Kósa Ferenc 1989 óta egy játékfilmet sem forgatott. Gyarmathy Lívia kettőt, Dárday hat-hét évet küzdött egy-egy filmért. Van, lehet erre magyarázat? És minden lengyel film főcímén ott van a Televizija Polska mint támogató, ami azt jelenti, hogy a közszolgálati televízió be is mutatja a nemzeti filmgyártás termékeit. Nálunk csak annak a filmnek van esélye, hogy éjfél tájban levetíti valamelyik kereskedelmi csatorna, amibe az pénzt is adott. És mibe ad pénzt? Megnéztem egy heti moziműsort: tizenöt magyar filmet játszanak, ebből tizet egyetlen előadásban, és csak kis mozikban. Pozitívum, hogy négy dokumentumfilmet is vetítettek. Viszont három évnél régebbi film nem volt műsoron. Pedig a kultúra folytonosság. És a lengyelek értelmezésében a gazdasági növekedés egyik legfontosabb tényezője.
Kérhetnénk kulturális menedékjogot – mondtam, amikor sokadszorra is a lengyelek javára dőlt el egy összehasonlítás. Az ötletnek nagy sikere volt, de amikor pár nap múlva mégis hazajövünk, megfogadjuk, hogy itthon harcolunk a kultúra menedékjogáért.

A szerző filmkritikus, televíziós szerkesztő