A kimeríthetetlen világkép

Kiemelkedő művészi teljesítményhez ritkán társul manapság olyan kötet, amely megtervezettségével, megformálásával, reprodukciói számával és minőségével is méltó lenne tárgyához. Az Árgyélus Kiadó albuma, Rög-eszme – Almásy Aladár misztikus művészete a ritka kivételek közé tartozik.

Vihar lett úrrá a rejtett szíveden – százat tennék egy ellen, hogy a magyar grafika, rajzművészet barátai nagy százalékban már az első pillanatban válaszolnak a kérdésre: ki adta alkotásának a fenti címet. Igen, természetesen Almásy Aladár festő-, grafikus- és szobrászművész, mesterfokú képcímadó, akivel kapcsolatban Supka Magdolna már 1979-ben így fogalmazott: „A képcímek önmagukban is irodalmi műfajt és hozzá való művészi vénát sejtetnek és szinkronban állnak az ábrákkal. Szövegük fordulatossága, poétikai logikája kézenfekvő a modern költészet értői számára, mégis érdemes – már csak a művek önálló beszédességének próbájaként is – különválasztani őket a képtől. Ekkor tűnik ki igazában, hogy Almásy látásmódja sajátlagosan és félreismerhetetlenül rajzolói, képalkotói invencióiból fakad, s arra épül.”
A méltató sorok megszületése idején azonban éppenséggel nem egy műcímmel borzolta a kedélyeket Almásy Aladár, hanem önvallomásának egy mondatával, amelyet első, az akkor még a Bajcsy-Zsilinszky úton lévő Stúdió Galériában rendezett önálló kiállítása alkalmából vetett papírra, s amellyel így zárta az életrajzi adatokat: „Létezésem egyedülálló vizuális formavilág, belső érzelmeknek a meghatározója, ez egy soha el nem kötelezett tiszta kimeríthetetlen világkép.” A katalógus megjelenése utáni napon népes küldöttség érkezett Almásyhoz – a fiatal művészek szervezetének a vezetői azt a feladatot kapták az „elvtársaktól”, derítsék ki, miként jelenthette ki magáról a művész, hogy nem elkötelezett, akkor és ott, amikor és ahol minden művésznek elkötelezettnek kellett lennie. Hosszas fejtörés után találták meg a megoldást: a szöveget nem Almásy írta, hanem valaki becsempészte a katalógus szövegébe, írták igazoló jelentésükben.
Hasonló történetek százait mesélik barátai Almásy Aliról, amelyek közül néhányat idéz is a kötet tanulmányának írója, Wehner Tibor, de valóban, az is elég lenne annak érzékeltetésére, hogy nincs másról szó az ő esetében, mint képek nyelvén megfogalmazódó költészetről, amely a tér és az idő koordinátái között éppen olyan szabadon mozog, mint ahogyan nem köti béklyóba a formális logika, s ami a mesterségbeli tudást illeti, az végképp nem, mert a vonalnak éppen olyan mindent tudó mestere, mint a színek világának, vagy a plasztikai formálásnak.
Nehezen hinné el az ember, hogy onnan indult, ahonnan, azaz a hatvanas évek végének Debrecenjéből, amely akkoriban szinte fehér foltnak számított a kortárs művészet szempontjából. Talán jókor ment el a városból (ahogyan akkoriban még sokan mások), már olyan felkészülten, hogy főiskolai mesterei sem sok újdonságot mondhattak neki a technikáról. Nem a kortársaktól, hanem a klaszszikusoktól tanult, elsősorban Goyától, akinek máig a bűvöletébe került. Talán Paul Klee művészetét említhetnénk még az Almásy-grafikák, -képek világával rokonságban lévőnek, már csak abból a szempontból is, hogy a képi látomás és a verbálisan mellé társítható, címben megfogalmazott tartalom nála is elválaszthatatlan. Igaz, Klee tanárosan, zsinórírással írta mindegyik műve alá a címet, Almásynál pedig valahová a kép aljára róva találjuk meg, sokszor színek, vonalak közé- elé rejtve a szöveget. Azokkal igazi egységben.