A kultúra felemelkedése

Törtem a fejem, miért nem álltak ki például a színészek egy emberként Blaskó Péter mellett, aki visszautasította a Kossuth-díjat, mondván, hogy nem veheti át egy olyan embertől, aki tönkretette a hazáját. Nem értettem, miként maradhatnak magányos harcosok azok, akik a rombolás és hazudozás ellen emelnek szót. Vártam, hogy a művészek összefognak az igazságért, amikor kiderült, hogy az ország vezetője hazudik reggel, éjjel meg este.

Nézz bele abba az apró agyadba! Nézz bele, erősebben! Annyira ununk, hogy már betegek és fáradtak vagyunk tőled… szóval azt mondod, hogy nem oké melegnek lenni? Egyszerűen gonosz vagy, egy rasszista, aki a cipőfűzőnket se köthetné be… A gondolkodásod középkori. B…szódj meg, de nagyon-nagyon! Utáljuk, amit művelsz, utáljuk az egész bandádat, tűnj az útból!
Már attól féltem, hogy sosem virágzik fel a magyar kultúra, de az utóbbi hetekben reményteli fordulat következett be. Ha ebben bárki kételkedne, írja be valamely internetes keresőbe, hogy „fuck you, magyar művészek”, s szinte elsodorja a hírözön. Például: „magyar színészek egy csoportjának elege lett a homoszexuálisokat érő verbális és sokszor fizikai támadásokból, a diszkriminációból”. Vagy: „széles körű összefogásnak lehetünk tanúi, melynek résztvevői a zene pozitív energiáit használva tesznek hitet az emberek egyenlősége mellett”.
Kell ez nagyon, igen nagyon.
A közös hitvallást megrendítően kifejező videoklipet is a világhálón tekintheti meg a publikum. A lenyűgöző tehetségű, ifjú angol énekeső, Lily Allen Fuck you very much („B…ódj meg, de nagyon”) című dalát olyan kiválóságok tették – tátogva, táncolva, mókázva – magukévá, mint Molnár Piroska, Jordán Tamás, Csányi Sándor, Fenyő Iván, Csákányi Eszter, Ónodi Eszter, Jordán Adél és még sokan mások. A szerzemény szövegének első versszakát lásd fent; a nyersfordítás természetesen nem adhatja vissza az árnyalatgazdag lírát, ami a költőóriás Parti Nagy Lajost is arra indította, hogy szerepet vállaljon a klipben – de a lényeget híven kifejezi.
Mint egyszerű kultúrafogyasztónak örömömre szolgál, ha művészeink képesek a közélet visszásságait leleplező, közös állásfoglalásra. Az igazi kultúra mindig szembesít a valósággal. Végtére is a művészet dolga, hogy elhúzza a látszat függönyét; hogy az esztétikum ezüstszikéjével mélyére hatoljon az egyetemes tapasztalatnak, amit létezésnek nevezünk. Ahogy a pipás René Magritte avantgárd festő mondta volt: „a művészet idézi fel a misztériumot, mely nélkül nem létezhetne a világ”. Ezért aztán sokat töprengtem azon, hogy az elmúlt években történtek miért is nem érik el a művésztársadalom ingerküszöbét. Törtem a fejem, miért nem álltak ki például a színészek egy emberként Blaskó Péter mellett, aki visszautasította a Kossuth-díjat, mondván, hogy nem veheti át egy olyan embertől, aki tönkretette a hazáját. Nem értettem, miként maradhatnak magányos harcosok azok, akik a rombolás és hazudozás ellen emelnek szót. Vártam, hogy a művészek összefognak az igazságért, amikor kiderült, hogy az ország vezetője hazudik reggel, éjjel meg este, mint a vérfolyás. Nem fogtak össze. Hallgattak. Vártam, hogy szenvedélyesen tiltakozni fognak, amikor a nemzet eltaposott forradalmának ötvenedik évfordulóján eluralkodott a rendőrterror. Nem tiltakoztak. Hallgattak. Reméltem, hogy szót emelnek, ha a kormányzás offshore-milliárdosok parádéjává lesz, miközben az éhező gyerekek száma félmillióra emelkedik. Hiszen a művésznek meg kell éreznie, hogy mi az, amiért küzdeni érdemes. S ha ezt megérezte, ki is kell fejeznie.
Már látom: ballib művészeink szerint ezek piszlicsáré ügyek, legalábbis a melegvédelemhez képest. De most, hogy a homofóbia sötét bűne felette megsokasodott a földön, elérkezett végre a széles körű összefogás meg persze a pozitív energiák ideje. Kiválóságaink megragadják egymás kezét, és azt kiáltják bátran: fuck you! Egy német íróember, bizonyos J. W. Goethe szerint a művészet dolga tolmácsolni azt, ami kimondhatatlan. Talán valami ilyesmire gondolt…
De van itt pár dolog, ami nem stimmel. Például, hogy az állandó, verbális és fizikai melegüldözés nekem nem tűnt fel eddig. Nagyon rejtve csinálhatták azok a nyavalyás melegüldözők! Úgy tudtam, a munkahelyek betöltésénél senki sem firtatja a jelentkező szexuális orientációját. A magyar homoszexuálisok kifogásolták, hogy – szemben a normális hajlamúakkal – nem csábíthatnak el büntetlenül fiatalkorúakat. Erre a kedvükért megváltoztatták a jogszabályt, úgyhogy ma már nyugodtan kapcsolatot létesíthetnek tizennégy évesnél idősebb gyerekekkel, ha képesek bizonyítani, hogy ezt mindketten (vagy akárhányan) akarták. Sőt az állam kártalanította azokat, akik ezt az élményt korábban nélkülözni voltak kénytelenek! Valahogy nem így képzeltem az üldözést meg a kirekesztést. Úgy tudom továbbá, hogy Budapest a melegek Mekkája, ahol számos rózsaszín bár áll az érdeklődők rendelkezésére. Igaz, nem fogadhatnak örökbe gyereket, s a szó jogi értelmében nem házasodhatnak, vagyis családalapítás tekintetében nem tehetnek úgy, mintha heteroszexuálisak volnának. De nem gondoltam, hogy ez akkora baj, hiszen folyton vállalni szeretnék a másságukat…
Azt persze nem állítom, hogy abszolúte nincsenek problémáik a homoszexuálisoknak. Vannak, hogyne lennének. Gondoljunk csak bele a hétköznapok megaláztatásaiba! Így vall erről egy hölgy a Labrisz Leszbikus Egyesület honlapján: „Szívesen kiváltanék egy társkártyát a banknál, de igazán kínos lenne a társkártya leendő tulajdonosáról érdeklődő banktisztviselőnek megmagyarázni, hogy buzi vagyok, és a barátnőmnek lesz az új számla.” Valóban tűrhetetlen, hogy honfitársainknak ilyen szörnyűségekkel kelljen szembenézniük. Csak hát ennél azért súlyosabb gondnak érzem, amikor a családfenntartókat tömegestül rugdalják ki a munkahelyekről…
A másik, amit nem értek a melegvédelmi klipben: köztudomásúlag az antikirekesztési mozgalom célja, hogy mindenkinek legyen helye a nap alatt. E dalban viszont az hangzik el, hogy „Utáljuk az egész bandádat, tűnj az útból!” Mint minden műalkotás esetében, nyilván komplex jelentésstruktúrával van dolgunk, de akárhogy töröm a buta, középkori fejem, nem tudom ezt másképp dekódolni, mint hogy a heteroszexuálisokkal szembeni türelemnek is vannak határai: eljött az idő, amikor el kell takarodni innét mindenkinek, akinek nem tetszik a piedesztálra emelt homoszexualitás.
És itt jön a harmadik, egyben legnagyobb probléma. Úgy látszik, nem úszom meg töredelmes coming out nélkül: a dal címzettje én vagyok. Én vagyok az, aki szerint melegnek lenni nem oké. Nem mintha megvetném vagy lenézném a homoszexuálisokat, ellenkezőleg: szívből sajnálom őket, és szeretném, ha szomorú kényszerüktől szabadok lennének. Különösen a felnövekvő nemzedéknek kívánom ezt. Így aztán a fajtalansággal való hivalkodás, a nyílt fenékrázás kifejezetten zavar. S ha tehetném, elképesztő határozottsággal lépnék fel a gyermekek elcsábítóival szemben. (Egyébként akkor is, ha heteroszexuálisok.)
Ja, és az a helyzet, hogy él ebben az országban még néhány millió ember, aki hasonlóképpen érez. Egyszerűen ilyenek vagyunk. Nem tehetünk róla. Még akkor sem, ha Lily Allen effektíve megbetegszik tőlünk, s a „magyar művészek egy csoportja” megrendítő őszinteséggel dalolja az arcunkba, hogy gonosznak, fárasztónak, idegesítőnek tart, s nem méltónak arra sem, hogy bekössük Csákányi Eszter cipőfűzőjét.
Hölgyeim és uraim, balliberális művészeink megmutatták: mi az, amit értéknek tartanak, mi az, amit nem. Láthatóvá tették, hogy mi lakik bennük úgy mélyen, igazán. Meghajlás, függöny.
A többi néma csend.
Van valaki a nézőtéren?