A Magyar Helsinki Bizottság az SZDSZ útján

„Kedves VI–VII. kerületi Kapitányság! A mellékelt idézésükre nem fogok megjelenni. Nem fogok megjelenni, mert félek a rendőrségtől, az utcán is és bent is. Személyes okom van rá. 1988 januárjában az utcáról elvittek és a Szalai utcában másfél óráig rugdostak, gumibotoztak, pofoztak, gyomroztak. Nem ám politikai, vagy bűnügyben, hanem művészeti ügyben. Addig is tudtam, de azótától fogva saját gyomromon, fejemen, arcomon, bőrömön érzem, hogy parancsra, vagy anélkül a rendőrségen még mindig az történik, amihez kedvük szottyan. (…) Én tehát félek bemenni abba a méregdrága épületbe. Félek, mert a jogállamon kívülre kerülök, ott benn. Az történik a rendőrségen, amihez kedvük van. A szívemmel láttam meg a félelmet. Rekedtesek lettek a szavak.”
A valamikori Független Jogvédő Szolgálat egyik ügyfele írta az idézett levelet 1989. március 14-én, de írhatták volna napjainkban is (sőt írnak is, még ilyenebbeket is). A késő kádári puha diktatúra idején, október 23-án csak azért verték cipóra egy gimnazista száját, mert nem akarta kimondani, hogy ’56-ban ellenforradalom volt, vagy a kabáthajtókán viselt koronás címer, Dunakör-jelvény is elegendő volt rendőri intézkedésre, bilincselésre, előállításra. De az állampolgári öntudatos magatartás már önmagában irritálta a rendőröket. Akkor is.
A Magyar Helsinki Bizottság a hatósági, állami, rendőri túlhatalomnak kiszolgáltatott állampolgárok védelme céljából jött létre, és már a többpártrendszerben kezdett hatékony jogvédelmet nyújtani a rászorulók részére, mert kiderült, a demokratikus jogállam sem garancia az állampolgári kiszolgáltatottság megszűnésére. Sikeresen folyt a munka, az emberi szabadságjogok védelme, és a Magyar Helsinki Bizottság szinte összefonódott fogalommá vált a 90-es évek Magyarországán. Egyre nőtt az ügyfelek száma, egyre nagyobb lett a szervezet, egyre nagyobb összegből gazdálkodott.
Azután a tevékenységben egyre nagyobb szerepet kaptak a napi politikai szempontok. Egy idő után már terhessé vált az Emberi Jogi Tanácsadó Iroda működése, ahova bárki panasszal fordulhatott. Már nem akartak elveszni az egyes állampolgári sérelmek orvoslásával járó munkában. Már sokkal inkább a politika formálása („emberi-jogvédelmi eszközökkel”) vált a tevékenység meghatározójává, idegenrendészeti és más törvénytervezetek készítése, véleményezése, külföldi szervezetek részére a magyarországi szabadságjogok érvényesüléséről helyzetjelentések írása (mindig kiemelve a kisebbségekkel szembeni mindennapos diszkriminációt), külföldi konferenciákon szerepelni, fiatal jogászokat egyfajta irányzat szerinti emberi jogi ismeretekre kiképezni stb.
Eljutva a máig, amikor már a hét éve kormányzó MSZP–SZDSZ-tandem politikai irányvonalát, még az emberi szabadságjogok vonatkozásában is, a Helsinki Bizottság legfeljebb „balról” bírálja, illetve megfeledkezve az eredeti célról, az emberi szabadságjogokkal élni kívánó, kiszolgáltatott állampolgároknak a védelméről, jogászkodva bölcselkednek a durva rendőri intézkedések kapcsán arról, hogy mennyire volt jogszerű a testi sértéseket okozó rendőrök eljárása és mennyiben voltak vétkesek a rendőri brutalitást elszenvedők. Vagy egy náci háborús bűnösre emlékezés kapcsán kifejtik, hogy a jogszerű eljárás, ha a rendőrség engedélyezi a megemlékezést, de azt, mint jogellenes összejövetelt, azonnal feloszlatják. (Igazi emberi jogi álláspont.)
Különösen a Magyar Gárda Egyesület bírósági megszüntetése kapcsán lóg ki a lóláb, amikor az egykori egyesületi tagok személy szerinti hatósági üldözése kapcsán nyilvánítanak véleményt. Jogászi körökben nem is lehet kérdés, hogy államilag, bíróságilag nyilvántartásba nem vett alakulatokat, mint baráti társaság, asztaltársaság, egylet, mozgalom, sőt polgári kör fel lehet-e oszlatni. Nem lehet. Erre semmilyen jogi, törvényes lehetőség nincs.
De az sem lehet kérdés, hogy egy megszüntetett egyesülethez köthető társaság tagjait (akik nem is voltak a megszüntetett egyesület tagjai) lehet-e rendőrileg zaklatni pusztán azért, mert egyfajta formaruhát viselnek az együvé tartozás kifejezésére. Nem lehet. Erre semmilyen törvényes, jogi lehetőség nincs.
A rendőrség mégis eljárásokat folytat, intézkedéseket foganatosít olyan állampolgárokkal szemben, akiknek egyetlen bűnük, hogy az együvé tartozást szimbolizáló ruhát viselnek (amely formaruha nem önkényuralmi jelkép, amúgy). És a Magyar Helsinki Bizottság, amely az emberi szabadságjogok védelmére szerveződött, nyilvánosan állást foglal a rendőri eljárások, intézkedések mellett, mert jogszerűnek tartja az eljárásukat, intézkedésüket. Vagy mert nem szereti a Magyar Gárda nevű alakulatot, társaságot alkotó embereket. De akkor ezt kellene mondani. Vagy csendben maradni. Legalább. Mert most a Magyar Gárda. Holnap a Jobbik Magyarországért nevű szervezet kerül sorra. Mert most az Árpád-sávos zászló irritálja azokat, akiket holnap a magyar nemzeti lobogó fog irritálni. De a bolsevik szalámitaktika szerint a következő a sorban a Fidesz lesz. És ez nem filozofálgató jövendőmondás, hanem kézzelfogható valóság, hiszen már a piros-fehér-zöld zászlót tartó állampolgár is célszemély, ha olyan rendezvényen, összejövetelen vesz részt, ami a politikai hatalomnak nem tetszik. És már arra sincsen szükség, hogy nyilvános helyen találkozzanak a nem tetsző személyek. Magánterületen találkozni sem lehet azoknak, akik „nem úgy vannak öltözve”, mert állítólag már ez is jogszerű intézkedésre jogosítja a bolsevik módszerekkel működő rendőrséget.
Lehet, hogy a Magyar Gárda létrehozása politikailag rossz válasz a felgyülemlett társadalmi problémákra, de büntetőjogi (szabálysértési), hatalmi eszközökkel üldözni az együvé tartozást egy formaruhával kifejezésre juttató társaságot jogi nonszensz egy demokratikus jogállamban.
Ezt a kormányzati, hatalmi magatartást egy emberi jogi szervezetnek nyilvános állásfoglalással támogatni az emberijog-védelem megcsúfolása. A Magyar Helsinki Bizottság társelnöke pedig nyilvánosan egyetértett a Magyar Gárda néven egybegyűlt állampolgárokkal szembeni rendőri eljárásokkal, intézkedésekkel, beleértve a magánterületen (vagyis nem nyilvános helyen) való együttlét miattival is.
De meg sem szólal a Magyar Helsinki Bizottság, ha a szomszédos országban a magyar szót betiltják, ha egyes militáns cigányok útonálló módon járőröznek (csak a Magyar Gárda léte bontja meg az állami rendfenntartás monopóliumát). Nem hallottam még, hogy a nemzetközi tekintélyű Amnesty International emberi jogi szervezet valaha is az emberi szabadságjogok bármelyikét gyakorlókkal szemben foglalt volna állást. Talán, mert valóban tisztelik az emberi jogokat és az azzal élő, azt gyakorló embereket, akiket a tevékenységükkel szolgálnak.
Ha a Magyar Helsinki Bizottság továbbra is a bolsevik módszerekkel dolgozó rendőrségnek az emberi szabadságjogok nyirbálása, szűkítése, sőt megszüntetése érdekében folytatott tevékenységéhez asszisztál, sőt támogatást nyújt hozzá, akkor hiába rendez nemzetközi konferenciát (akár a hazai Független Rendészeti Panasztestülettel közösen), a hitelessége az egykori mentora, az SZDSZ szintjére csökken és eltűnik a magyar társadalmi közéletből.
Ami persze így már egyáltalán nem is lesz baj. Sőt…

A szerző ügyvéd, a Magyar Helsinki Bizottság Emberi Jogi Tanácsadó Irodájának volt vezetője