Árral szemben

Az ENSZ szerint most kéne a leginkább segíteni azoknak, akik a legtöbbet veszítenek és a legkevésbé tehetnek arról, ami történt. A szélsőséges jövedelmi különbségekért nem csak a krízis felelős.

Obszcén egyenlőtlenségek – kommentálta a jövedelmek eloszlásának helyzetét a világban évekkel ezelőtt Nelson Mandela. Vajon mit szólna most? A válságban a gazdaságilag fejletlenebb, szegény országok ugyanis megint a vesztes oldalra kerültek, pedig sosem volt ilyen egyértelmű, hogy a hiba nem az ő készülékükben van. Az amerikai pénzügyi rendszer csődje az ENSZ óvatos becslése szerint a következő két évben háromszáz- milliárd dollár veszteséget okoz közvetlenül a fejlődő országok gazdaságainak, ami százmilliókat sodor a tönk szélére. A válság egy éve alatt a két dollár napi jövedelemnél kevesebből élők száma százmillióval nőtt. A világnak meglenne a lehetősége, hogy a szegénységet felszámolja, ez csupán politikai szándék kérdése. A kieső 300 millió ugyanis zsebpénz az 1300 milliárd mellett, amit a világ kormányai évente fegyverkezésre költenek. És mi ahhoz a tizennyolcezermilliárd dollárhoz viszonyítva, amit a bankrendszer megmentésére kiadtak? Ez pont kilencszer annyi, mint amennyit az elmúlt fél évszázadban a kevésbé szerencsés sorsú országok fejlesztési segélyezésére összesen fordítottunk.
Nem véletlen, hogy az ENSZ aggódik a világ kormányai által felvállalt 2015-ös millenniumi fejlesztési célok miatt. Ban Ki Mun főtitkár arra figyelmeztet, hogy a legtöbb célkitűzés tekintetében a javulás eddig is túl lassú volt, a válság tovább súlyosbította a helyzetet. A Világbank becslése szerint 2008 ősze óta ugyanannyi ember süllyedt mélyszegénységbe, mint amennyi az ezredforduló óta kiemelkedett belőle. Az éhezők száma is növekedett: a világtörténelemben először most több mint egymilliárd ember éhezik. Az egy év alatt bekövetkezett tizenegy százalékos növekedés szinte teljes egészében a válságnak tudható be. A munkahelyek megszűnésével a legszegényebbek jövedelme drasztikusan csökkent, a válság első hónapjai robbanásszerű élelmiszerár-emelkedést hoztak. A spekulatív tőke a bizonytalan pénzügyi piacról az élelmiszerek felé menekült és felhajtotta a gabonafélék árát. A Világbank elnöke, Robert B. Zoellick úgy nyilatkozott, hogy amennyiben nem születnek a fejlődő országok helyzetén célzottan javító kezdeményezések, úgy a „globális gazdasági válság humánválsággá alakul”. Csakhogy a gazdag országoknak akkor kéne a zsebükbe nyúlni – és legalább saját korábbi vállalásaikat teljesíteni –, amikor ehhez a legkevésbé fűlik a foguk.
A válságkezelő programok életbevágók, de a rendszerszintű problémákat aligha képesek orvosolni. A szegénység és az egyenlőtlenségek megugrása ugyanis nem kizárólag a válság következménye. A globalizált pénzügyi rendszer két másik csatornán is fokozta a jövedelmi különbségeket. A szabályozás gyengítésének eredményeként a pénzügyi válságok valószínűsége a hetvenes évekhez képest a kilencvenes évekre a tízszeresére nőtt. Egy-egy ilyen krach megszorításokkal, a közszolgáltatások megnyirbálásával és munkahelyek elvesztésével jár, és aránytalanul sújtja az alsóbb társadalmi rétegeket. A pénzügyi rendszer ráadásul a jövedelmeket a pénzügyi befektetők kezében összpontosítja.
Az Egyesült Államokban a pénzügyi szektor részesedése a vállalati nyereségekből a 70-es, 80-as évekhez képest megkétszereződött. Részben ennek köszönhető, hogy az Egyesült Államokban 1973 és 2002 között az amerikaiak alsó 90 százalékának átlagos reáljövedelme kilenc százalékkal csökkent, miközben a felső egy százalék jövedelme 101 százalékkal nőtt. Az elmúlt évtizedekben a legtöbb országban csökkent a munkások életszínvonala, a vagyon a gazdasági létra tetején koncentrálódik. A trendek az egész világon hasonlók. A Boston Consulting Group szerint 2000 óta a világ háztartásainak leggazdagabb egyhatoda 64 százalékos vagyongyarapodást könyvelhetett el.
Nem véletlen, hogy a kapitalizmus történetének legnagyobb válsága az ideológia megrendülését is eredményezte. Martin Wolf, a Financial Times gazdaságpolitikai főszerkesztője a közelmúltig a neoliberális globalizáció egyik élharcosa volt. Nemrég azonban kijelentette, hogy „a szabad piaci kapitalizmus álma véget ért”. Josef Ackermann, a Deutsche Bank igazgatója úgy nyilatkozott, hogy „nem hisz többé a piac öngyógyító erejében”. Ezt a fordulatot jelzik a válságra adott „zöld new deal” típusú válaszok is, amelyek inkább államilag koordinált és célzott (például a megújuló energiaiparba irányuló) befektetésekkel akarnak munkahelyeket teremteni. Reményt keltő, hogy az ENSZ Joseph Stiglitzet bízta meg a globális pénzügyek reformját kidolgozó bizottság vezetésével, a szakember a korábbi gazdaságpolitikai normák szerint fenegyereknek számított. Úgy tűnik, hogy soha nem látott lehetőség nyílik egy humánusabb és fenntarthatóbb globális gazdasági rendszer megteremtésére, amelyben a szűkölködő országok is sokkal jobb esélyekkel indulhatnak. Hogy a folytatáshoz szükséges politikai lendület is adott-e, nemsokára kiderül. Egy biztos: alulról jövő erős társadalmi nyomás nélkül aligha lesz változás.