Az idő múlása és maradása

Nem múlik el nap, hogy valamilyen ürügyet ne találna. Ahogy Bereményi Géza „szentségtörte” a ravatalnál: nem búcsúzunk, hisz úgyis a legváratlanabb helyeken bukkan fel. Egyik emlékest a másikat éri, a Hungaroton előrukkol 2004-es, akkor alig ezer példányban kihozott A véletlen szavaival, és itt az első DVD is, épp azon kiadótól, amely a világ legnagyobbja ugyan, de eddig se vele, se más magyar ikonokkal nemigen törte magát.
Nekem a kései dalnok jutott. Aki már képes volt lenyelni mérgét a stúdióban, amikor kamerahibák miatt harmadszor énekeltettük, hogy „A sínen egy vonat jön…”. Aki biztos azonnal levette, hogy először hallom, négy éve. De elkunyerálhattam pengetőjét, sőt megvárt, és olyas szózuhataggal öntött nyakon, hogy órák múlva úgy éreztem, évtizedek óta Cseh Tamás-monológban fürdök. Még azt se észleltem, hogy a büfés valahonnan hideg kávét hozogat elő – eddig az „unikális” esetig úgy tudtam, nem mérhetnek szeszt…
És annyira jó volt hallgatni. Nem várt választ, csak szítta-fújta a füstöt, hörpölte a csészét, én meg a szavait ittam. És fordítva haladok felé azóta is, mondhatnám: ráklépésben. (A legelső „DAL nélkül”-t és a külön műfajnak számító „Mélyrepülés”-t még nekem nem is volt szabad.) Közben többször találkoztunk műsorban, utóbb már csak a levelezés maradt. Sőt, a végső hetek egyikén még meghallgatta Rahmanyinov II. zongoraversenyét, amelynek középső tétele a leukémiás Carreras sterilszobai napi betevője volt. Hálás volt a lemezért, pedig nem használt az amulett. Vagy ki tudja, hogyan és mi használ?
Mi viszont e filmekért legyünk hálásak. Fehér György minimáljáért, natúr fekete-fehér és pofonegyszerű – és ugyanazon mozdulattal löki át az előadói térfélre nehézségeit. Bérházlakásban, negyven vágatlan percen át nézni kamerába, amelynek objektívje csak tükröződő, feketés üveglap, és nem mozogni, és kelléket se használni – illetve gitárt igen, viszont fél óráig nem tekinthető a fogólap se… Cseh Tamás férfibájának rajongói e Portré alatt aztán kinézegethetik magukat: egy fiatalembert látnak közeliben, ki egyszerre nyílt és szemérmes, színész és énekes, vagy épp egyik se, csak szemérmetlenül egyedi és tehetséges, ahogy tizenegy tapstalan dalból nagymonológot gyúr, hibátlan intenzitással.
Szász János nyolc esztendővel később látomásos mozit rendez Tamás köré. Kilenc nóta színesben: klipsor, de míves nyersanyagra, ez az Utóirat. És színészekkel, igényesre formált statisztériával, szocialista-mélyrealista díszletek közt, magyarán romokon. A bázis egy vasútállomás, Bereményiék kedvenc metaforája. Neon vörös csillaggal éktelenített első osztályú felvételi típusépületben mintha húsz évet öregedett Cseh Tamással találkoznánk: reményvesztett, kiégett, mint aki azért komédiázik, mert a ’88-as állapotok tragédiája már röhejes. A fura szocioesztrádban nemcsak Cserhalmi, Szarvas vagy Újlaky tűnik fel másodpercekre – e film aztán nem esik az epizodisták alultervezésének hibájába! –, de ott cigizik már a jövendő alkotótárs, Csengey Dénes is. Felettük pedig, mint jel a falon mázoltatik és viríttatik a „változás” szó két-két óriásbetűje.
Mené, tekel, ufárszin – aztán falbontás módszerével át lehet szökni a másik revübe. Éjféli, ázott kabátoktól és kozmás lábasoktól nehéz várótermi büfé ez is, nem holmi finom piknik: itt még az áttörés is csak illúzió. Néhol sínek nélkül, de egy az egyben forgatható volna ma, hisz aminek el kellett volna tűnnie, itt maradt – csakhogy akit marasztaltunk volna, elment mégis.
(Cseh Tamás: Portré & Utóirat – Universal DVD, 2009.)