Gräfl Ödönről szóló írásomban megemlítettem, hogy a fáma szerint Hajós azért hagyta abba az úszást, mert nem tudta elviselni a vereséget. Az első vízilabda-mérkőzés 110 éves évfordulója kapcsán került előtérbe Gräfl személye, aki tagja volt az egyik csapatnak. Fokozta az érdeklődésemet iránta, hogy kiemelkedő sportmúltja dacára kitelepítették, és megtaláltam az országos levéltárban azt a Hunyáról írott levelét, amelyben segélyt kér Hegyi Gyulától, a sporthivatal elnökétől. Csatolták a kéréséhez Hajós Alfréd sorait, aki kiállt a „nagy ellenfél” mellett. Hegyi azonban megtagadta a segítséget.
Mennénk Misley Károllyal Zilahy Andreához, csakhogy van egy kis baj. Vendéglátónk nem tud beengedni bennünket a lakásába. Nem nyitja a kulcs a zárat, csak forog benne. Megkapjuk mi is a szemlélőnyíláson át a kulcsot, hátha kívülről könnyebb. De így sem megy. Érthető, mert a zár kettétörött, ki is esik a helyéről. Kiderül, hogy éjjel egy órakor valakik hosszasan nyomták a lakáscsengőt. Lehet, hogy betörők? Telefon a rendőrségnek. A kiszálló két fiatalember egyértelművé teszi, hogy tolvajok törték ketté a zárat, szerencsére azonban két másik zár miatt nem tudtak behatolni a lakásba. Tizenhárom perccel később lakatos érkezik, és újabb két perc múltán már az asztal körül ülünk.
Feledjük a közjátékot, és utazunk a múltba. Zilahy Andrea azzal kezdi, hogy nagyon felkavarták az emlékei, mert „Nacsi” – ez volt Gräfl Ödön beceneve a családban – a legkedvesebb hozzátartozója volt.
– Miért szerette? – kérdezem.
– Nem tudom… – feleli az első pillanatban. – Mert mindent alárendelt a családjának. Egyébként nagyon szigorú volt. Mert olyan kedvesen meg tudta simítani a fejemet. Sokat foglalkozott velünk. A kedvence a testvérem, Ádám volt.
Azt firtatom, hogy miért nem Gräfl Ödön, a sokszoros gyorsúszóbajnok indult az 1896-os olimpián, miért Hajós Alfrédra esett a választás, hiszen Gräfl az olimpia évében is legyőzte őt. Az unoka a nagypapa elbeszélése nyomán arra emlékszik, hogy annak idején a költségek sok gondot okoztak a versenyzőknek, mert ha részt akartak venni a játékokon, mélyen bele kellett nyúlniuk a zsebükbe. És Gräfl Ödönnek nem volt pénze erre.
Ahogy felidéződnek az emlékek, megbízható forrás kerül elő az egyik dobozból arról, mi volt a fő oka annak, hogy Gräfl Ödön távol maradt a játékoktól. „Kommendálása” nyomán egyik barátja jegyezte le:
„Született 1877. augusztus 23-án. Gimnazista álnevén mint versenyző: Hajós Pál. 12 éves korától úszik, az 1893-ban megalakult MÚE [Magyar Úszóegylet] tagjaként már megveri az akkor rettegett Eugen Wolffot (»der düsseldorfer Riesé«-t] a Lukács uszoda 3x20=60 méteres távján. 1894 és 1896 közt minden magyar és osztrák sprintbajnokságot megnyer, mindenkor legyőzve Hajós (Guttmann) Alfrédot, aki helyett azért nem mehetett ki az első athéni olimpiára, mert akkor még középiskolás volt. 1898-tól a Pannónia EE [evezősegylet] tagja, ahol három éven keresztül nyeri el az összes junior és szenior négyes és nyolcas versenyeket a híres aranycsapat (Gillemot, Bauer, Halmay, Gräfl) egyeseként.”
– Bántotta a nagypapáját, hogy nem utazott ki az olimpiára?
– Ezt sose mondta – állítja az unoka. – Nekem természetes volt, hogy sportember. Nem olyan aspektusból figyeltem, mint amit most maga kérdez. Az én szememben mindig megverte volna Hajós Alfrédot. Ez a pénzügy is akkor került szóba, amikor faggattam, hogy miért nem ment ki az olimpiára.
– Miért telepítették ki őket?
– A kitelepítési papíron nem volt indok. Tény, hogy a Pesti Hazai Első Takarékpénztár aligazgatójaként ment nyugdíjba. Lehet, hogy szemet vetettek a Mártonhegyi közben lévő lakásunkra, amelyet a kibombázás után az elöljáróságtól kaptunk.
– Nem mozdult meg Gräfl Ödön érdekében a sporttársadalom?
– Nem. Csak 1953-ban Hajós Alfréd, de ő is hiába.
– Kiket érintett a kitelepítés a családban?
– Nacsit és az anyámat. Nagyanyám 1945-ben meghalt. A kitelepítési végzésen mi, gyerekek is rajta voltunk, mert a bíróság a szüleink válása után az anyának ítélt minket, de apu testvére, Zilahy János, egy magas rangú rendőrtiszt annyit el tudott intézni, hogy a bíróság visszaítélt bennünket apunak mint nevelőszülőnek, így aztán Pesten maradhattunk. De Nacsiért és anyuért semmit nem tett, viszont a saját szüleit megóvta a kitelepítéstől. Ez persze érthető.
– Készültek a kitelepítésre, vagy váratlanul érte őket?
– Váratlanul. Hajnalban jöttek, akkor kaptuk meg a papírt. Nem tudom, hogy anyu hogyan értesítette a barátait, miközben megszállták a lakást. Csomagolás közben engem küldött el egyik barátnőjéhez. Emlékszem, fütyörészve és szökdécselve mentem le a Kiss János altábornagy utcán, mint egy hülye. Tízéves voltam.
– Fel tudta fogni, mi történt?
– Nem. De érezhettem, hogy valami nem helyénvaló… Mindent széthordtak a szomszédok. Mindenki vitt valamit – megőrzésre. Volt, aki visszaadta, amit elvitt, volt, aki nem. A családi ékszerek egy részét odaadták Fridrich Lajosnak, nagyanyám testvérének, Budapest volt főépítészének, aki bevitte a zálogházba, de sohasem váltotta ki.
Miközben beszélgetünk, sokszoros úszóbajnokunk, Bárány István leveleit teszi elém Zilahy Andrea. Ismeretes, hogy Bárány egy úszólexikon megszerkesztésén fáradozott, ezért több kérdést is feltett Gräflnek. A neves sportember emlegetésekor Misley Károly meséli:
– Egy alkalommal a barátom a Vérmezőn, az azóta eltávolított Kun Béla-emlékmű mellett felfigyelt egy idős emberre, aki nejlonszatyorral a kezében megállt a szoborkompozíció előtt, és köpött egyet. Látva barátom megdöbbenését, Bárány István – mert ő volt az idős férfi – tudatta vele, hogy ez a napi szórakozása a tej és a kifli vásárlása közben…
Zilahy Andrea említi, hogy miután a kitelepítettek megérkeztek Hunyára, a tanácselnök kivezényelte a lakosságot, és felszólította őket: köpjék le a szerencsétleneket. Megtiltotta egyúttal a bolt vezetőjének, hogy kenyeret adjon el nekik. De a falusi emberek végig jó viszonyt ápoltak velük.
– Meglátogatta néha a nagypapát és az édesanyját Hunyán?
– Hogyne. Én azonban még gyerek voltam, és élveztem a falusi életet.
– Hogyan viselték a megpróbáltatásokat?
– Anyu sohasem heverte ki. Megváltozott. Először Gubucz Imrééknél voltak, akikre ráfogták, hogy kulákok, és el kellett hagyniuk a házukat. Nacsi és anyu a kamrát kapta, amely a verandáról nyílott, és fény csak innen szűrődött be. Az egyik szobába egy másik anyát szállásoltak el a lányával. Nacsiék később egy dűlőbe kerültek. Nem volt semmilyen jövedelmük, illetve anyu a válás után egy ideig 160 forint tartásdíjat kapott. Ebből gazdálkodtak. A rokonság, az ismerősök, a barátok küldtek nekik egy-egy kilós kenyeret hetente vagy kéthetente Pestről.
– Apám orvos volt – szólal meg Misley Károly. – A Postás Betegbiztosító rendelőjében dolgozott, és egy csomó postást ismert. Nem egy kitelepített barátjának küldött a hajnali postavonattal csomagot.
– Több feladóvevényt találtam – jegyzi meg Zilahy Andrea –, amelyek a ti csomagjaitokról tanúskodnak. A körzeti orvos, bizonyos Káldor Elemér megengedte, hogy a szolgálati lakásához tartozó kertet bevessék zöldbabbal, úgyhogy egész télen szárított zöldbabot ettek.
– A postavonat hajnali négy órakor indult a Nyugati és a Keleti pályaudvarról – folytatja Misley –, és oda lehetett becsempészni a kenyeret a postásnak, hogy vigye el, és adja át a megbeszélt helyen. A postások derék emberek voltak.
Rongyosra forgatott naplófélét lapogatunk. Mint afféle banki ember, Gräfl Ödön 1951–59 között pontos kimutatást vezetett a kiadásokról. A legapróbb szükségleti cikkektől a legfontosabb élelmiszerekig minden megtalálható benne, amiért pénzt adtak ki. A napló megdöbbentő dokumentuma annak, hogyan élt valaki és családja az ötvenes évek Magyarországán, miközben ki is telepítették 1951–53 között.
– Mikor Nacsiék 1953 őszén eljöhettek Hunyáról, egy büdös fityingjük nem volt – mondja vendéglátónk. – Abból éltek, hogy anyu varrt, és ezért kapott ezt-azt, meg elmentek napszámba.
A kálvária ezután sem ért véget. Abban az időben megnehezítették a Pesten való letelepedést, ezért László Imre népdalénekes, akit családjával szintén Hunyára telepítették ki, bérelt Visegrádon egy fél házat, és fuvarjával elvitte magával Gräfl Ödönt és lányát is. A helyi plébános adott pár forintot, és ismét egy kis kamrába költöztek be. Ágybetéteken aludtak, egy szekrény volt mindenük és egy vaskályha.
– Ettől kezdve mi Ádámmal hivatalosan apuval éltünk Pesten – mondja Zilahy Andrea –, de valójában én Kari [Misley Károly] nagymamájánál, Bauer Rudolfnénál, az 1900-as párizsi olimpia diszkoszvetőbajnokának feleségénél laktam. Apuék aztán a Mester utcában kaptak lakást, és én is velük voltam 1955-ig, de utána albérletbe költöztem. Pontosabban anyuval és Nacsival a Budafoki útra, majd a Kinizsi utcába, mert akkor már lakhattak Pesten. Egy 2x2 méteres cselédszoba jutott hármunknak. Rotáció szerint ketten aludtunk az ágyban, egy meg a földön.
A fényképek sokaságából Balatoni (Gräfl) Károly, a testvér, a sokszoros Balaton-átúszó bajnok arcképe villan elő.
– Fogalmam sincs, hol van eltemetve – mondja Zilahy Andrea. – Az egyik lexikon szerint a németek lőtték agyon 1945-ben. Ennél többet én sem tudok róla. Bátyám szerint repeszszilánkot kapott. Csak annyit még, hogy Nacsi szemében „fekete bárány” volt. Valamiért nem volt megelégedve vele.
– Mondhatjuk, hogy a család valamennyi tagja megsínylette, ami a nagypapával történt?
– Nagyon megsínylette. Ádám bátyám sohasem lakott velünk, járt a ferencesekhez, kollégiumban lakott, apámmal Szentegáton – mert apu ott dolgozott –, aztán a Mester utcában. A diploma megszerzése után ő is albérletbe került. 1965-ben kaptuk a jelenlegi szövetkezeti lakást.
Az unoka bevallja, hogy a kamrák és albérletek, a ládák, batyuk és csomagok nyomasztó élményei után, amelyekben neki is része volt, olyan gyűlölet keletkezett benne a régi dolgok iránt, hogy amikor beköltöztek jelenlegi lakásukba, és visszakapták a régi holmikat, fogta a velencei csillárt, és kivágta a kukába. Kijelentette, hogy dísztárgyak nélkül, variabútorból akarja berendezni a lakásukat. Csak később csendesült el benne ez az érzés.
– Mikor kapta vissza Gräfl Ödön a nyugdíját?
– 1958–60 táján. De anyu is dolgozott meg én is, és segítettük. Jut eszembe: a második világháború során megmaradt két Napóleon-aranyunk – vésztartaléknak… Már ebben a lakásban laktunk, amikor egyik reggel Nacsi – szokása szerint – ministrálni ment a Haller utcai templomba. Hívő ember volt, naponta elolvasott hét oldalt a Bibliából. Boldogan jött haza, és azt mondta anyunak: „Nincs már több gondunk, nem kell félteni a Napóleon-aranyakat. Jó helyen vannak.” „Hol vannak?” – kérdezte anyu. „Bedobtam a perselybe őket.” Anyu, mint egy őrült, elrohant, beszélt a plébánossal, kinyittatta a perselyt, és visszakaptuk a Napóleon-aranyakat. Az egyik ma is nálam van, a másik Ádámnál.
– Emlékezete szerint voltak a nagypapájának kedvenc tárgyai?
– Az érmei. Pénzgyűjteménye is volt, amely megvan valahol. Ezeket mindig rendezgette. Nagyon akkurátus volt, a feljegyzéseiből is kitűnik. Nem tűrte, ha elromlott valami. Rögtön megjavíttatta. A herdálást sem szerette.
Az érmeit nézegetjük, amelyek egy kopott fémdobozból kerülnek elő. Varázslat a XIX. század végéről, a XX. elejéről. „Magyarország ezeréves fennállása emlékére rendezett tornaversenyek díja, 1896.” Színarany érem, súlya is van. Európa-bajnoki érem Prágából, rajta még a szalag. Egy kiállításon megcsodált tárgy volna. „Rövid távú verseny, 1898. július 24., Siófok.” Miről árulkodnak? A falon ezüst babérkoszorú. Kissé már oxidálódott, de így is gyönyörű.
– Valódi babérleveleket is kapott Nacsi a díjak mellé – mondja Zilahy Andrea –, de azok a főzelékbe kerültek… Őrzöm az arany jegygyűrűjét, hordanám is, de szűk az ujjamra. Megvan a pénztárcája, amely nála volt az első háborúban, s a benne lévő pénzérme egy lövedék erejét oltotta ki. Talán az életét mentette meg.
Gräfl Ödön unokája egy fekete gyászszalagot göngyöl ki, rajta a felirat: Magyar Úszószövetség. A temetési koszorúról való. Emlékek és fájdalmak. Ki jajveszékel ma értük? A tegnapi életsorsokat elsöpörte az idő.
Már ülünk az autóban Misley Károllyal, amikor felidéz egy találkozást:
– Nyolcvanéves lehetett már Ödön bácsi, én még gimnazista, amikor az ötvenes évek második felében találkoztam vele a villamoson. Örömmel fedeztem fel. „Hogy tetszik lenni?” – kérdeztem. „Most jövök a Rudasból – válaszolta –, de nem megyek oda többet.” „Miért nem, Ödön bácsi?” „Hát, mert nem ismert meg a kabinos.” „Mikor tetszett utoljára ott járni?” – faggattam. „1925-ben” – felelte. „De, Ödön bácsi, lehet, hogy azóta már mások a kabinosok.” „Akkor is, meg kellett volna ismernie!”
Így múlik el a világ dicsősége.
Ukrajna
Brutális, így tartja fogva a katonakorú embereket Ukrajna
