Belövés

A tádzsikisztáni Dusanbe bár a legszegényebb posztszovjet ország központja, mégis a luxusautók és a paloták városa. A társadalom egy részére jellemző pazar életvitel alighanem szorosan összefügg az afgán–tádzsik határon zajló hatalmas, dollárszázmilliókban mérhető drogkereskedelemmel, s azzal, hogy a drogbárók köreit senki sem zavarja. Cserébe Tádzsikisztánban rend és biztonság van, míg déli szomszédjánál egyre nagyobb a zűrzavar.

Az Afganisztánból Tádzsikisztánba vezető Sir-Han Bandar-i határállomás elhagyatott helynek tűnik. Sehol egy teherautó, csak néhány szamár túrja orrával a homokot a drótkerítésen túl. Pedig pontosan két évvel ezelőtt Hamid Karzai és Emomali Rahmon elnökök nagy csinnadrattával adták itt át a Pjandzs határfolyón átívelő monumentális hidat. A hétszáz méter hosszú betonmonstrumtól a gazdaság fellendülését remélték; a pénzt – 37 millió dollárt – az amerikaiak adták hozzá. A híd valóban fontos kereskedelmi szerepet kapott, ám legnagyobb értékben és mértékben nem élelmiszer- vagy ruhaszállítmányok haladnak át rajta, hanem drog. Régen a komp negyven kamiont tudott szállítani naponta, most elvileg ezer teherkocsi a kapacitás.
Augusztus 21-e van, előző nap elnökválasztás zajlott Afganisztánban, akkor zárva is tartották az átkelőt. Egy idős, beteg afganisztáni tádzsik férfi és egy ránézésre hazara származású kabuli üzletember vár rajtunk kívül az átlépésre. Utóbbi folyton telefonál, majd amikor egy pillanatra megszakítja tárgyalásait, táskájából szőlőfürtöt vesz elő, amelyet a földön kuporodó öregnek ad. Az épületben néhány terepszínű ruhát viselő, gépkarabélyos afgán katona lézeng, ahányan vannak, annyiféle fegyver lóg a hátukon. Úgy tűnik, nem tudtak egységes felszerelést összeszedni nekik. Aztán végre megérkezik a pecsételésre jogosult tiszt. Amin Ali átlapozza útlevelünket, kérdezősködés helyett mosolyog, majd odacsap a bélyegzővel, s utunkra enged bennünket. A hídon egy sárga kisbusz közlekedik oda-vissza, túloldalt egy világosabb és egy sötétebb bőrű ember kézfogását ábrázoló kép jelzi, hogy megérkeztünk Tádzsikisztánba.
Bár az itteniekre egyáltalán nem jellemző a ridegség, a fogadtatás kissé morózus, a csámcsogva rágógumizó vámos nehezen nyugszik bele, hogy semmivel sem tud megfogni minket. Táskánkat az utolsó benne lévő darabig kipakolja, irataink között matat, minden fémpénzt egyesével megvizsgál, de hiába ajánlok fel neki a véletlenül nálam maradt eurócentek és cseh egykoronások közül néhányat, ez nem hatja meg.
– Narcotic? – kérdez rá végül kutakodása tárgyára, a nemleges válasz után pedig következik a motozás, zsebeink kiforgatása. Aztán int, inkább tűnjünk a szeme elől.
Látszatintézkedésekből nincs hiány, egy-egy kispályás futárt meg is fognak néha, elvégre a statisztikát javítani kell. Olykor komolyabb rajtaütések is történnek, mint például július 2-án a Pjandzs folyó partján fekvő Spilob térségében, ahol a hatóságok tűzharcot vívtak a drogcsempészekkel, majd kétszáz embert őrizetbe vettek, fegyvereket és 350 kilogrammnyi különféle kábítószert lefoglaltak.
Ez azonban csak a jéghegy csúcsa, hiszen az afgán határ felől a becslések szerint évi száz–kétszáz tonna közötti mennyiségben érkezik heroin Tádzsikisztánba, majd megy tovább Oroszországba és Európába. Ez a mennyiség a beszámolók szerint a nyugat-európai fogyasztók éves adagja, a világ teljes heroinkereskedelmének bő húsz százaléka. Más számítás szerint naponta hatmillió adag heroin jut itt át Afganisztánból.
– Konténerszámra halad keresztül az áru a határon – meséli Farkas Szabolcs, aki harmadik éve él a térségben. A tekintélyes Mercy Corps nevű szervezetnek dolgozik vezető beosztásban, egy-egy esztendőt eltöltött Pakisztánban és Afganisztánban is. A cég két nagy projektet visz északon, az egyik az egészségügy, a másik a mezőgazdaság fejlesztésére fokuszál. Magánemberként nyilatkozva azt mondja, a korrupció átitatja az országot, így a nagy drogkereskedők gyakorlatilag szabadon tevékenykedhetnek, amikor szükséges, a hatóságok félrenéznek.
Az üzlet jelentőségét jól mutatja, hogy míg Afganisztánban négy-öt száz dollár körüli áron beszerezhető a heroin kilója, addig a határon már ezer dollár az ár, a moszkvai feketepiacon pedig tízezer.
Az ENSZ illetékes szervezete, az UNODC (United Nations Office on Drugs and Crime) szerint a maffiának a Tádzsikisztánon át zajló afgán drogbizniszből származó éves bevétele fél- és egymilliárd dollár közöttire tehető – viszonyításként: a közép-ázsiai ország nemzeti összterméke évi 2,1 milliárd dollár. Szembetűnő – így Farkas Szabolcs –, hogy miközben a helyi átlagkereset háromszáz dollár körüli, mégsem látni annyi luxusterepjárót talán sehol máshol a világon, mint Dusanbéban. Részletfizetést senki sem kér, az autóhitel ismeretlen fogalom, a vevők készpénzzel érkeznek. A fővárostól néhány kilométerre északra húzódó, csodálatos Varzob-völgyben sorra nőnek ki a földből a paloták, holott vezetőnk szerint egy kisebb házat sem lehet százezer dollár alatt megkapni errefelé. Más kérdés, hogy turistaként ezenkívül semmilyen formában nem érzékelhető a szervezett bűnözés jelenléte, az ország biztonságos. Jóllehet – az egyik nagy nemzetközi szervezet név nélkül nyilatkozó illetékese szerint – ez annak is köszönhető, hogy a magas beosztású kormányzati tisztségviselők megegyeztek a hadurakkal, keresztapákkal: mi nem bántjuk az üzleteiteket, ti cserébe nem okoztok bajt.
A maffiacsoportokban számos egykori hadúr is feltűnik, ők a mai napig közeli viszonyban állnak a megfelelő illetékesekkel mindkét oldalon – elvégre a családi és klánkapcsolatok a határokon átívelnek. Az 1344 kilométeres afgán–tádzsik határt egy nemzetközi megállapodás értelmében orosz katonák védték 2003-ig, de Dusanbe akkor felbontotta a szerződést, mondván, maga is képes ellátni a feladatot. Bár a 11 ezer fős orosz kontingens nagy része tádzsik volt, Moszkva kivonulása után a katonák a szegényes feltételek és az alacsonyabb fizetés miatt megtagadták a további szolgálatot. Így most a szükségesnél jóval alacsonyabb számú egyenruhás őrzi a végeket, kiképzett határőrből mindössze 120 akad. A kevésbé befolyásos csoportok szekéren, gépkocsi alvázához rögzítve vagy a gyomrukban próbálják átjuttatni a drogot a túloldalra. Közülük aránylag sokan lebuknak, ami arra utal, hogy a lehetőség azért meglenne a nagyobb szállítmányok feltartóztatására is, csak az akarat kérdéses.
A Tádzsikisztán felé irányuló csempészet fellendülésének oka éppen az, hogy a hetvenmilliós Iránhoz és a 160 milliós Pakisztánhoz képest a hétmilliós ázsiai országban a hivatalnokok száma is arányaiban kevesebb, tehát nem kell annyi illetékest beavatni, lefizetni.
– A probléma legfőbb eredője azonban mégsem a korrupció, hanem a vidéki Afganisztánra jellemző elképesztő szegénység és kilátástalanság, ezért sokaknak egyedül a máktermesztés jelent némi bevételt – mutat rá Landesz Tamás, aki az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet munkatársa Dusanbéban.
Öt évig Grúziában dolgozott, majd hét hónapig Afganisztánban, immár négy hónapja pedig itt, Tádzsikisztánban.
Amerika a 2001 októberében kezdődött háború tervezésekor biztos, hogy nem fordított elég figyelmet az emberi tényezőre, azt gondolta, a tálibok kibombázásával meg is nyerte a háborút. A megszállók töredék annyi pénzt költenek egy főre számolva az afgánokra, mint például a jobb módú Irakban vagy Koszovóban.
– Hiába szánnak most dollármilliókat a mákföldek felszámolására, ha a helyiek számára nincs alternatíva – mondja Landesz Tamás.
A téma olyannyira kényes, hogy hivatalosan egyetlen szervezet sem vállalja, hogy nyilatkozzon, a politikai vetületekre hivatkoznak. Alighanem a helyi hatóságokkal meglévő együttműködésüket féltik, elvégre őszintén aligha beszélhetnének bizonyos körök érdekeinek megsértése nélkül. Jellemzően más fórumokon sem bírálják a rendszert, Rahmon elnök pedig – legalábbis a szavak szintjén – támogatja a nemzetközieket.
A független, de adományokat kormányoktól is elfogadó, a nemzetközi válsághelyzetek előrejelzésével, elemzésével foglalkozó International Crisis Group kutatóintézet az idén február 12-én publikált jelentésében mindazonáltal nyíltan fogalmaz. Interjúikra hivatkozva leírják, hogy a kormányzat a legmagasabb szinten érintett a drogkereskedelemben, forrásokat azonban érthető módon ők sem neveznek meg.
Vagyis a komoly csempészek védelem alatt állnak: ha kellő erővel és pénzzel rendelkeznek, háborítatlanul kereskedhetnek. Afganisztánban közben csak erősödnek a szélsőségek, a radikális iszlamista, illetve tálib csoportok már az északi területeken is megjelentek, olykor Tádzsikisztánba, Üzbegisztánba is átszivárognak.
Féken tartásukhoz a kormányoknak még a nagy hatalmú drogbárók segítségére is szükségük lehet.