Bujdosó könyvek

Nemrég alkalmam nyílt leírni ezeken a hasábokon, hogy nem értem, miért nincs dübörgő Kőrösi Csoma-kultusz Magyarországon, hiszen alakjában úgy egyesül kaland és tudomány, hazaszeretet és a világra való nyitottság, hogy attól Hollywood is hanyatt esne. Hamarosan kaptam is egy kis csomagot, benne az Eleink című folyóirat tizenötödik számának fénymásolatával, amelyben megtalálható Erdélyi István The Life of Alexander Csoma de Kőrös című írása, értelemszerűen angolul. Így kell ezt csinálni. A Lazi Könyvkiadó meg éppen azzal töm be egy hatalmas lyukat a hazai könyvkiadásban, hogy sorban újra megjelenteti Tormay Cécile műveit. A sorozat az ötödik kötetnél, Az ősi küldött című trilógiánál tart. Na most, ha valaki hirtelen adna nekem nagyon sok pénzt, hogy ugyan kezdjek már vele valamit, azonnal leforgatnék egy giga kosztümös-kardozós játékfilmet az írónő életéről, mondjuk Kate Winslettel a főszerepben, neki jól megy a felolvasás is. Tormay Cécile ugyanis korának világszerte ünnepelt szerzője volt, regényeit számos nyelvre lefordították, 1935-ben egyhangúlag beválasztották a Népszövetség Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába a Mme. Curie halálával megüresedett helyre, ’36-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték, amit a következő évben megosztva meg is kapott volna, de halála ezt megakadályozta. Aztán több generáció nőtt fel úgy, hogy nem is hallottak róla, akárcsak Márairól. Az agyonhallgatás, tiltás oka elsősorban a Bujdosó könyv volt, ez a naplószerű regény, amely az úgynevezett őszirózsás forradalom és „Tanácsköztársaság” horrorisztikus hónapjait örökítette meg nem éppen Bors Máté modorában, de alighanem Tormay minden porcikája irritálta a második világháború után regnáló rezsimet. Irredentizmus és antiszemitizmus vádjával szemben már akkor sem lehetett nagyon labdába rúgni. Előbbi alapján persze akár Kosztolányit is ki lehetett volna iktatni néhány évtizedre az irodalmi köztudatból, de tény hogy Tormay nem lacafacázott, ha Trianonról volt szó (de ezt most már a szerb olvasó is érti), közéleti tevékenysége egy idő után szinte meghatározóbb volt, mint az irodalmi. Nézzük, mit ír róla a barnaingesnek nehezen aposztrofálható Szerb Antal: „Artisztikus író volt, a finom, lelkiismeretesen kidolgozott részletek, a tűnő és csendes hangulatok, az önmagukért megbecsült ritka szavak és hasonlatok írója, dekoratív tehetség és a szó nemes értelmében dekadens.” Hoppá! És ha még azt a pikáns kis történetet is csatoljuk, mely szerint 1925-ben Zichy Rafael válása után megvádolta, hogy volt feleségével, Pallavicini Eduardina grófnővel leszbikus kapcsolatot tartott fenn, a film kritikai és közönségsikere garantált. A botrányt egyébként részletesen tárgyalta a korabeli baloldali (!) sajtó, a hölgyek rágalmazási pert indítottak, és miután megnyerték, a gróf másfél évre bevonult a sittre.