Egy fafaragómester Bajorországból

A kosárfonás tudományát helyezték ugyan a középpontba az idei Mesterségek ünnepe szervezői, de nemcsak a hajlékony vessző, hanem a szépen faragott fa formái, színei is sok standon vonták magukra a látogatók figyelmét. Akár jelképesnek is tekinthető, hogy Müller György a nulladik kilométerkőtől alig száz méterre, még az első várkapu előtt mutatta be alkotásait.

Ki gondolná, amikor kézbe vesz egy faragott, színezett tükörkeretet vagy fából formált kisplasztikát, mi minden sűrűsödhet a tárgyban? Igen, például a kapu is, amelyen ki lehet menni, de amelyen át vissza is térhetünk valahová, vagy például stilizált kilométerkő, amely az ország közepétől a nagyvilág felé megtett út hosszúságát jelzi. Márpedig azt, hogy Müller György fafaragómester nem kis utat tett meg a Lánchíd budai hídfőjénél álló kőtől és oda vissza, már a standja homlokzatára függesztett fatáblára vésett népdalszöveg is jelzi: Madárka, madárka, csácsogó madárka, vidd el levelemet szép Magyarországra. Hatvanhat éve született a szöveget a fába faragó mester Budapesten, s gyermekéveit Tolna megyében, a svábok lakta Felsőnyéken töltötte. Tizenhárom éves volt, amikor szüleivel együtt elhagyta az országot, egy évvel később német nemzetiségű édesapja épp egy évtizeddel korábban, 1947-ben kitelepített családja fogadta be őket Németországban.
A sors újabb fordulata, hogy édesapja néhány év múlva visszatelepült Magyarországra, s ő apját meglátogatni utazott először haza 1968-ban.
Addig azonban történt egy-két érdekes dolog az életében. Egy évig egy bajorországi bencés gimnáziumba járt, majd megtudta, hogy „valahol Németországban” létezik egy magyar gimnázium. S nem is olyan messze, hanem éppen Bajorországban, Kastlban, ahol, az iskola fénykorában, a hatvanas-hetvenes években több mint háromszáz magyar gyerek járt a világ minden részéről. Gyermekkora óta faragcsált, de ott kezdett tudatosan érdeklődni a magyar népművészet iránt, „Bajusz” tanár úrnak, rajztanárának köszönhetően, aki Malonyay Dezső magyar népművészetről szóló kötetét vette le a polcról, ha szép motívumot akart mutatni, vagy Éva néni révén, aki néptánccsoportot és énekkart vezetett. Müller György mindkét területen folyamatosan tökéletesítette tudását. Táncosként a kölni testnevelési főiskolán is sokat tanult, hiszen ott (2009-ben Magyarországon ez szinte elképzelhetetlen) gimnasztika-zene-tánc-pantomim szakon végzett, s diplomamunkáját a magyar botostáncokról írhatta.
Amit kapott, hűen továbbadta, az örökséget évtizeden át gazdagította. Kölnben Hungária néven alakított néptánccsoportot, majd Bokréta néven hozott létre saját néptáncegyüttest. A kastli Magyar Gimnáziumban negyedszázadon át dolgozott, a Tinódi néptánccsoporttal a világ számos részére eljutottak. S ahol ott voltak a táncosok, oda a fafaragók is eljutottak – összegzi elégedetten az eseményeket. Nagy eredmény, hogy kezdeményezésére a bajor kultuszminisztérium jóváhagyta: kötelező tantárgy legyen a magyar néptánc és a magyar népi faragás az 5–8. osztályokban.
Sajnos az iskola anyagi okok miatt néhány éve bezárt. A nyugdíjas mesternek azonban így még több energiája jut a faragásra. Tizenegy éve az esztergomi bazilika kincstárában is kiállíthatott, majd, miután a Vendégségben Budapesten rendezvénysorozaton sikeresen szerepelt, hat évvel ezelőtt meghívták a Mesterségek ünnepe kiállítói közé is. Mindenhová szívesen megy, ahová hívják, jött tehát ide is, nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy szerepelhet, s igazi missziónak nevezi a rendezvénysorozatot, hiszen a kiállított művek sok embernek adnak bátorságot, hogy maga is alaposabban megismerkedjen valamelyik mesterséggel. Müller Györgytől pedig lehet tanulni: nemcsak faragást, de szép magyar beszédet is. Senki nem gondolná, hogy gyermekkora óta Bajorországban él, ha ő maga nem írná ki öntudatosan egy táblára: „bajorországi magyar fafaragó”. No meg talán a stílusa, szobrainak színvilága utal erre. De ez sem rossz rokonság: régi időkben a bajor faragók Mária-szobrocskáit az Alpok völgyein át vitték le délre, Itália felé. Márpedig az ottani vásárlók magas mércével mértek.