Hetven évvel ezelőtt augusztus 25-én a hadsereg főparancsnoksága jelentette Berlinnek: a német–lengyel határon háromezer-hatszáz páncélkocsi, ezerötszáz repülőgép és ötvennégy hadosztály másfél millió katonája áll készültségben, hogy másnap reggel meginduljon a gondosan előkészített akció, a „Fall Weiss”. A „Vezér és kancellár” tudta, legkésőbb délután három óráig ki kell adnia a döntő parancsot. Még ebéd előtt fogadta az angol nagykövetet, Hevile Hendersont és csalogató ajánlatot tett neki annak érdekében, hogy Nagy-Britannia ne álljon ki a lengyelek mellett. A Harmadik Birodalom hajlandó elismerni az angol világhatalom érdekeit, sőt támogatja azt, amenynyiben London erre felkéri – hangzott Hitler javaslata. Közvetlenül a diplomata távozása után utasítást adott a támadásra.
Délután két váratlan hír érkezett a birodalmi kancelláriába: Nagy-Britannia aláírta a Lengyelországgal kidolgozott katonai szövetség szerződését, az olasz diktátor, Benito Mussolini pedig közölte, Olaszország nem képes háborúra. „A vezér töpreng és tűnődik. Ez komoly csapás a számára” – jegyezte fel Joseph Goebbels propagandaminiszter. Az elbizonytalanodott Hitler tizenkilenc órakor elszánta magát a visszakozásra és kiadta az utasítást: „Mindent feltartóztatni!” Meglepő módon a már beindult hadigépezetet sikerült megállítani, a béke egyhetes halasztást kapott.

„A béke embere volt” – így búcsúzik Ferenc pápától a szeged-csanádi püspök