Ellenzett német egység

Két évtizeddel a berlini fal leomlása után érdekes és eddig lakat alatt őrzött dokumentumok váltak nyilvánossá arról, hogy mi volt a Nyugat két fontos vezető személyiségének a véleménye Németország egyesítéséről. Az okmányok egy részét a brit külügyminisztérium tette közzé, másik részét Moszkvából csempészték ki. Amikor Mihail Gorbacsov 1991-ben távozott a Szovjetunió éléről, számos okmány került a Kreml irattárából a moszkvai Gorbacsov Alapítvány tulajdonába. Egy Pavel Sztroilov nevű fiatal kutató több mint ezer bizalmas dokumentumot másolt le és a másolatokat magával hozta, amikor Londonban folytatta munkáját.
Mindkét forrás megerősíti és élesebb fókuszba állítja Margaret Thatcher és Francois Mitterrand, az akkori brit miniszterelnök, illetve francia elnök titkos állásfoglalását Németország egyesítése tekintetében. Mindkét forrásból egybehangzóan derül ki, hogy Thatcher és Mitterrand Gorbacsovot igyekezett felhasználni a német egység megakadályozására. Thatcher bárónő emlékirataiban meg is jegyzi, hogy „ha valaha igazán nagyot tévedtem egy külpolitikai kérdésben”, az a német kérdés volt. Annak idején mindkét nyugati kormányfő óvatosan véka alá rejtette véleményét – Thatcher például menesztette kormányából Nicholas Ridley kereskedelem- és iparügyi minisztert, amiért az nyilvánosan fejezte ki saját miniszterelnöke álláspontját, hogy Németország egyesítése feleleveníti a második világháborút megelőző időszak veszedelmét. Ridley, miniszterelnökéhez hasonlóan, attól tartott, hogy az egyre szorosabban integrálódni akaró Európai Unió kebelében az egyesült Németország Brüsszelen keresztül elérheti, amit Hitler akart: hatalmat Európa felett. Ami pedig Mitterrand-t illeti, ő egy alkalommal franciás frivolitással megjegyezte: „Annyira szeretem Németországot, hogy kettőt akarok belőle.”
Amikor a brit miniszterelnök Moszkvába látogatott Gorbacsovhoz – akiről korábban azt mondta, hogy lehet vele szót érteni –, azt kérte a tárgyalás egy pontján, hogy kapcsolják ki a magnókat és függesszék fel a jegyzetkészítést az elhangzottakról. Ilyen körülmények között közölte Gorbacsovval, hogy Nagy-Britannia és a többi nyugat-európai ország nem kívánja Németország egyesítését, és kérte, hogy a szovjet kormány mindent kövessen el ennek megakadályozása érdekében.
Aki valaha beszélt Margaret Thatcherrel Európáról és az európai integrációról, az megállapíthatta, hogy ebben a témában egész gondolkodását a második világháború előtti és alatti évek befolyásolták. Az iskolás lány Margaret Roberts számára kétfajta európai ország létezett: az egyik Nagy-Britannia halálos ellensége, a másik pipogya vagy gyenge szövetséges, akit az angolok, amerikaiak és oroszok mentettek ki a németek karmai közül. Thatcher a hidegháború alatt, a kölcsönös fenyegetés hatására kialakult egyensúlyt nem érezte természetellenesnek, a brit szigetek biztonságának zálogát nem az Európai Unióban, hanem az atlanti szövetségben látta. Amikor pedig minden igyekezete csődöt mondott és bele kellett nyugodnia Németország újraegyesítésébe, Helmuth Kohl iránti ellenszenvét az egykori kancellár maga jellemezte: „rendkívül kellemetlen ellenfél volt, jeges elszántsággal tudott érdekeiért harcolni.”
Urbán György, a Szabad Európa Rádió egykori igazgatója ezt írta egy Thatcherrel folytatott beszélgetés után: „azt el tudta fogadni, hogy a Német Szövetségi Köztársaság (vagyis Nyugat-Németország) pénzügyi és gazdasági politikájában felelősségteljes, minden tekintetben segítőkész és emberséges állammá nőtte ki magát. De lehet-e bízni a németekben? Azokban a poroszokban és szászokban, akik most társulnak Nyugat-Németországgal, és akik 1933 óta nem ismertek más politikai rendszert, mint a nácizmust és a sztálinizmust?” Margaret Thatcher számára semmi magától értetődő, semmi elkerülhetetlen nem volt abban, hogy a németek újból egyetlen államot alkossanak. Kilenc nappal a berlini fal lebontása után Párizsban félreérthetetlen nyíltsággal meg is mondta ezt Kohl kancellárnak. Kohl így ír erről emlékirataiban: „amikor azt mondtam neki, hogy még Margaret Thatcher sem akadályozhat meg egy népet az önrendelkezésben, dühében tajtékozva válaszolt és szavait haragos lábdobbantással kísérte.”
A német egyesítés után a brit miniszterelnök Németország túloldalán, a szovjet uralom alól újonnan felszabadult országokban, elsősorban Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországban keresett szövetségest, ellensúlyként a német gazdasági kolosszussal szemben. Ez motiválta igyekezetét, hogy a három kelet-közép-európai országot mielőbb felvegyék az unió tagjai közé.