Félúton svédek és portugálok között

E cikk leadásakor, hétfő délután félúton jártunk múlt és jövő, svédek és portugálok, csalódás és újabb erőpróba között. A szurkoló megteheti, hogy napokon, akár heteken át borongjon „a magyar átok” sokadik megnyilvánulásán, a válogatottnál azonban zajlik az élet. Hiszen a világbajnoki selejtezőcsoportnak nemhogy az egyre inkább illúzióvá foszló második, de a harmadik, sőt a negyedik helyéért is dolgozni kell.

A tegnap első híre, hogy a másfél hete halálos közúti balesetet okozott Bodnár László csatlakozott a kerethez Telkiben. A Debrecen jobbhátvédje már együtt is edzett a többiekkel, ám azt leszögezte, ügye lezárultáig nem kíván nyilatkozni. Amikor a svédek elleni meccset, illetve az arra felkészülést saját elhatározásából kihagyta, Erwin Koeman szövetségi kapitány ezt úgy kommentálta, helyesen döntött, mert hiba lenne, ha a többiek figyelmét bármi is elterelné alapfeladatukról. E kétely most is jogosnak tűnik, de a jelek szerint a válogatottnak szüksége van Bodnárra; no meg talán Bodnárnak a válogatottra.
Elkelne persze néhány csatár is, hisz a svédek ellen „főállású” támadó nélkül kezdtünk. Koeman mester szerint azért, mert Rudolf megsérült, Torghellének öt napon belül sok lenne 180 perc, Priskin pedig momentán ilyen szintű próbatételre alkalmatlan. A szimpatikus hollandtól érthetetlenek ezek az érvek, hiszen a játékosokat ő hívta be. Igaz, szinte kivétel nélkül külföldi klubokból, sokszor kispadokról, lelátókról. Mert ha Koemanban és a Ferencváros trénerében, Bobby Davisonban feltétlenül keresni akarunk valami közöset – nem könnyű –, az kimerül abban: szemernyit sem bíznak az itthoni magyar futballistákban. Nem véletlen, hogy tegnap sem csatlakozott új támadó a kerethez.
Dzsudzsák Balázsnak más gondja akadt, ő a távirati irodához eljuttatott közleményében bocsánatot kért azért a mondatáért, amelyre ugyan nem emlékezett, ám a hangszalagok tanúsága szerint mégis elhangzott, és úgy szólt: „aki azt mondja, hogy jogosan kaptunk ki, az nem magyar, és hazudik”. Dzsudzsák tegnap kijelentette: „Ha bármi olyasmit mondtam volna, ami sérti valakinek az érdekeit, érzékenységét, a jó ízlését, azoktól ezúton kérek elnézést. Remélem, elhiszik nekem, hogy senkit nem állt szándékomban megbántani.” Mi a magunk részéről egyrészt elhisszük, másrészt ezt a témát lezártnak tekintjük. Annál is inkább, mert akadnak egyéb bajok is. Rudolf mellett Juhász Roland is sérült, és ha kimarad, sajnos bebizonyosodott, hogy a helyén Tímár nem megfelelő megoldás. Ahogyan tegnapi beszélgetésünkkor az egykori kapitány, ma zalaegerszegi edző, Csank János fogalmazott: olyan stressz alatt lehetett, hogy ha már alászaladt a labdának, az sem jutott eszébe, hogy legalább kézzel lehúzza azt. Mert őt ugyan kiállították volna, de a gól helyett kapunk egy szabadrúgást, negyven méterről. Gyepes sem tűnt megbízhatónak, Dárdait a szünetben Koeman lecserélte, és ez a húzása aztán aligha volt vitatható, az a kérdés pedig nem merül fel, hogy érdemes-e még egyszer együtt kísérletezni Hajnallal és Gerával, mert utóbbi megkapta a második sárga lapját.
Utólag könnyű okoskodni – foglalta össze éppen Gera Zoltán a svédek második gólja előtti eseményeket, mindenekelőtt a saját hibáját, a rossz beadást, amiből indulva az ellenfél tíz másodperccel a magyar lehetőség után gólt szerzett, és megnyerte a mérkőzést. Abban igaza van, hogy egy rossz beívelésből nem kell törvényszerűen gólt kapni, abban viszont ezúttal nincs, hogy csak utólag könnyű okoskodni. Hiszen mint Babos Gábor kapus bevallotta, a magyar játékosok tisztában voltak azzal, hogy a koppenhágai találkozó hajrájában a portugálok egyenlítettek, így nekünk a döntetlen minden szempontból – a játék képe alapján különösen – tökéletes eredmény lett volna. A kispadon is értesültek a hírről, hiszen onnan továbbították azt a pályára, a végzetes pillanatban a magyar válogatott mégis totális rohamot indított. Ez alapján nem is kérdéses, ki hibázta a legnagyobbat. Nem Gera, nem Tímár, nem Babos, hanem Erwin Koeman. Hisz alapszabály, hogy a jó edző nem szurkol, hanem „meccsel”, és ő erre eddig mindvégig képes is volt.
Ez persze csupán annyit változtat a lényegen, hogy relativizálja a „magyar átok” passzust. Bár ezt mi is megtehetjük, ha felidézzük, hogy 1997 őszén, a helsinki vb-selejtezőn a finnek az utolsó percben milyen kapitális öngólt vétve juttattak minket a csoport második helyezéséhez, vagy akár azt, hogy 1984 novemberében Nyilasi Tibor szintén a hármas sípszó előtt gyötörte be Cipruson a 2-1-es magyar győzelmet érő gólt. Úgyhogy ha holnap a 94. percben 1-1-re állunk, még nincs minden veszve.
Vezércikk a 7. oldalon