Árpád nem éppen nyiszlett emberke: kiöregedett vízilabdás, karja fatörzs, hasa domborodik, akár a százhúsz literes gönci hordó. Régi barát, de ha rám üvölt az utcán – Gyúúúúrííí! –, ma is megroggyan a térdem. „Gyúúúrííí! Te kulináááárisan féééélműűűvelt ááállat! – ordítja boldogan, és a járókelők ijedten forgolódnak. – Ha rááájövök, hogy nem palacsintááával ettééétek a szalóóóntüdőőőt, nem kapsz az óókasztíííliai birkapörköltbőőől!” Akkor is ordít, ha zárt helyen vagyunk. Mint most.
„Apám, nem fogod elhinni, kaszálás közben repült rá a lábamra, mit tudom én, hogy mi, bögöly, lódarázs vagy dongó, akkora volt, mint egy veréb, baszki, augusztusi hőgutában, ötven fokban nem lehet hosszú nadrágban kaszálni, kis Árpád, amikor meglátta, aszongya, ez nem csípés, ez harapás, látszik a madár tépőfogának a nyoma, az Olga meg csak lihegett, hogy mindjárt kidobja a taccsot, rókázni fog, aztán rögvest elválik tőlem, mer’ én már csak egy rokkant vagyok, szó szerint fél lábbal a sírban, és valóban úgy nézett ki, hogy lerohad a lábam, pedig borogattam, jegeltem, marokszám zabáltam a kalciumot, belenyomtak a seggembe három akkora injekciót, hogy azt hittem, összekevertek az állatkerti elefánttal, a lábam meg csak dagadt, hízott, nőtt, fújódott, mint a mesében a Kisgömböc, és kék volt meg fekete, szép zöld meg narancssárga levek csordogáltak belőle.”
Nézem a lábát. Hát ez csúnya, mondom, és a látvány valóban ijesztő – sötétzöld pikkelyek, gumók, repedések –, de Árpád büszkén, fitymálón legyint: „Ez már semmi! – ordítja. – Láttad volna egy hete! Az öreg emberevő krokodil előre köszön a Nílus-parton, ha akkor találkozunk!”
Eszembe jut, mondom is, hogy tavaly Andrást is megcsípte valami. „Mi csípte meg?” – kérdezi Árpád érdeklődve. „Nem láttuk – felelem. – Valami szörnyeteg. Lódarázs vagy repülő pók, vagy denevér.” Ritka pillanat: Árpád szótlanul figyel. „Alkonyat volt – mondom –, meleg nyárutó. Az erdőben futottunk, amikor a homlokának ütődött valami. Egy nagy koppanást érzett, és nyomban két gyors, fájdalmas szúrást az orrnyerge fölött, a két szemöldöke közt. Mire hazaért, dagadni kezdett. Két óra múlva pedig elfúló hangon telefonált a kedvese, a Kinga, hogy rohanjak át, mert ő nem bírja tovább, András épp átváltozik farkasemberré, a gólem most még felismerné benne a gyermekét, de ha így megy tovább, negyedóra múlva már az agyagszörny is sírva fakad, ha meglátja.”
„Ez jóóó – üvölti Árpád széles jókedvében –, de ahhoz képest semmi, amit akkor láttam, amikor tavalyelőtt összeírni mentem!” Árpád rendszeresen vesz részt népszámlálásokban, statisztikai felmérésekben. Régi, bevált, jó emberéhez igyekezett éppen. „Nyomom a kapucsengőt: semmi. Várok. Nyomom újra. Végre megszólal egy síri hang. Mi az, hogy ki az, felelem neki. Babika, ne izéljen már, hisz megbeszéltük! Én vagyok, az Árpád. Aszongya erre, hogy nem engedem be, Árpád, mert megutál, ha meglát. Drága Babika, turbékolom a kaputelefonba, ezer éve ismerjük egymást, felnőtt emberek vagyunk, engem nem érdekel, ha vasorra és denevérfüle nőtt, ha viperahajat és púpot növesztett, ha pikkelysömörös a talpa vagy golyvás a nyaka, én oda sem nézek, engem csak az érdekel, hogy viharsebesen kitöltsük a kérdőívet, és már rohanok is tovább. Aszongya erre, jól van, Árpád, beeresztem, de magára vessen. Kinyitja végre a kaput, felcsörtetek a lépcsőn, nyílik a lakás ajtaja is, és majdnem felsikoltottam, mert ott állt a küszöbön a Rém. A helyett a helyes, szilfid nő helyett, akit ismerek, ott állt előttem a King Kong felesége, az ördög öreganyja és a Frankenstein lánya egy személyben. Hozzá képest a vasorrú bába Miss Tini Amerika. Képzelj el egy nyugdíjas szumós nőt, akinek szárazleprája van, és a szeméttelepről ruházkodik. A szeme pirosan izzik, mint tanyasi éjben a stoplámpa, ruha helyett három összevarrt zsák van madzaggal a nyakába akasztva, feje, mint a mészáros kutyájáé, lóg a tokája, karja hurkás, akár a Michelin-babának, szép szőke haja helyén csapzott csimbókok meredeznek, mint az újhagyma gyökere. Mi történt, Babika, nyögtem ki, és majdnem elpityeredtem. Képzelje, Árpád, mondja, megkóstoltam a vietnami kígyópálinkát, amit tavaly kaptunk ajándékba, és allergiás vagyok a kígyóméregre.”
Árpád nem szeret sokat időzni egy témánál. „Az óra ketyeg, a pénz pereg’” – ordibálja állandóan, és úgy is él, örökké jár a szeme, mozog, matat, tennivaló után kotoz a keze. Most is gyorsan vált. „Te voltál katona, ugye? Ti is kaptatok konzerveket. Emlékszel még a gyíkhúsra?” „Különleges vagdalt – mondom. – Lehet azt elfelejteni?” „Nahát – mondja Árpád –, valamelyik nap vettem párat. Nosztalgiából. Gondoltam, behabzsolom friss paradicsommal, hagymával, zöldpaprikával. Csak úgy konzervdobozból, mint régen, a falatokat késhegyre tűzve. Ne tudd meg, apám! Volt abban minden, óvszer, prézli, német katona lába, rohamsisak darabja, döglött pocok, amit akarsz. A második falat után letettem. Mohó voltam, vettem hármat. Vidd el Kormosnak! De csak ha erős a gyomra.”
Az én kutyám gyomra? Ha két kanál pörköltszafttal meglocsolják, vígan elropogtatja a porszívó gégecsövét is: viszem a vagdalt húst. Otthon éppen a szalontüdőt rámolom belefele a hűtőbe, amikor befut András. Borongós hangulatban van, nézi, forgatja, de látom, nem látja a vagdalt húsos konzerveket. Aztán mesélni kezd. „Álmomban meg kellett halnom – mondja. – Nem betegség, baleset vagy bűntett. Egyszerűen meg kellett halnom. Valami hivatalos helyen. Közintézményben. Ahol ez zajlik. Nem tiltakoztam, nem borultam ki, belenyugodtam. Vártam a halált. Hanyatt feküdtem, munkások (ügyintézők?) tettek-vettek körülöttem. Az volt a dolguk, hogy segédkezzenek a meghalásban. Szorongtam, de érdekelt is: kíváncsi voltam, hogyan zajlik majd. Igyekeztem befelé fordulni, mert úgy gondoltam, a folyamat belülről kifelé halad.” Úgy is volt, valami bugyborgás kezdődött a teste mélyén. Nem tudta, hogy ez már a meghalás eleje, vagy még az élő szervezet rendes működése. „Szégyelltem magam – néz rám András révetegen. – Micsoda dolog, hogy korog a gyomrom, miközben meghalok.” Aztán az egész megakadt. Valahogy nem ment tovább. Az ügyintézők idegesek voltak, bosszúsak. Tessék rendesen meghalni, szóltak rá dühösen. Ő akar, mentegetőzött András, de nem megy. Nem hittek neki. Egyre morózusabbak lettek, azon tanakodtak, hogy kinyomják az egyik szemét. Ne tegyék, kérlelte őket, megígéri, hogy igyekezni fog. De hiába próbálkozott, nem ment. „Kétségbe voltam esve – pillant rám csüggedten –, hogy most mi lesz. És akkor eszembe jutottak a lányaim. Mariann és Flóra. Olyan keserűség támadt a szívemben, hogy többé nem láthatom őket, hogy arra felébredtem. De hiába, a szomorúság nem hagy el, itt lebeg körülöttem azóta is.”
Rám bámul, aztán a kezében szorongatott konzervre. A felismerés fénye gyúl a szemében. „Mi a fene ez – kérdezi –, gyíkhús? Hülye vagy? Ettől meg lehet halni.”
12 milliós mopedautóval akarja megoldani a közlekedési problémákat egy francia startup
