Hóvíz és h-moll mise

Fernand Braudel mediterráneumkönyvének lábjegyzetében botlom a hóvízbe. A szó a múltból köszön rám: hóvízeszű vagy, mordult rám kölyökkoromban apai nagyapám, ha újra és újra elfelejtettem valamit. Utánabogarászom kicsit. A százötven éves Czuczor–Fogarasi-szótár szerint eleink hóvízzel mostak és mosakodtak. Vajon itt, a Kárpát-medencében, ahol rengeteg a forrás- és folyóvíz, miért használták őseink a hó levét? Gyakorlati trágyázástan című könyvében dr. Emil Wolff – a hohenheimi akadémia professzora – már 1872-ben megadja a magyarázatot: „a desztillált vízhez az eső- és hóvíz áll a legközelebb, mert a természetben előforduló vizek közül ezek tartalmazzák a legkevesebb ásványi anyagot”. Tudta ezt alföldi édesanyám is, aki lágy vizű mezővároskájából apai nagyszüleimék vasas vizű Buda környéki falujába költözve – ha csak tehette – esővízben mosta a haját. És tudták a régiek is, akik a szeptemberi és a májusi hó vizének szépítő, gyógyító erőt tulajdonítottak. Braudel a hóvíz felhasználásának fénykoráról tudósít. Szaladin szultán például ellenfelének, a keresztesek egyik vezérének, Oroszlánszagú Richárdnak küldetett üdítő hóvizet. Hogy Isten atlétája (az újabban homoszexuálisnak vélt lovagkirály) értékelte-e az ajándékot, arra nem derül fény, az viszont kiderül a szövegből, hogy a mediterráneumban mindig is megbecsülték, csemegeként kezelték a hűvös, szilárd csapadékokat, például az Atlasz gleccsereinek augusztusi jegét, a Libanon szűk mélyedéseiben sosem olvadó hómezők vagy az afrikai hőségben izzó andalúziai Granada fölött magasodó Sierra Nevada csúcsainak (a Mulhacén és a Veleta) nyári havát. Törökországba a Fekete-tengeren keresztül hajókkal szállították a kaukázusi havat. Isztambulban az 1500-as években Bursából behajózott jégtörmeléket és hóvizet árultak az utcán a hóvízárusok. Egy időben anatóliai kaszárnyáikban a janicsároknak mindennap porcióztak a csodás nedűből. Egyiptomban, Kairóban, Lisszabonban sem voltak ismeretlenek a hóvíz- és jégdaraárusok. A hűtőszekrény nélküli világban nagy üzlet volt a jég és a hó: Egyiptomban a pasák is részesedni akartak az üzletből, Rómában monopolizálták a hóvíz árusításának jogát. 1568-ban Kasztília perzselő nyarán II. Fülöp őrült és szadista fia, a hogy, hogy nem, mégis szép emlékű Don Carlos annyi hóvizet vedelt, hogy állítólag abba pusztult bele.
Ezernégyszázkilencvennégyben egy, a Szentföldre zarándokokat szállító hajó kapitánya Szíria partjainál nagy zsák havat kapott ajándékba. Oránba, a spanyolok Afrika-parti erődjébe Spanyolhonból hajókon szállították a drága havat. Egy 1754-ben kelt irat szerint Máltán a lovagok meg sem lennének nélküle, mert minden nyavalyájuknak a hóvíz a legfőbb orvossága. A legnagyobb magyar mesemondó, Jókai is tud róla: egyik korai regényében elbolondított sztambuli tulipánokról ír, melyek azért virágoznak szeptember közepén, mert a rafinált szultáni kertészek a Kaukázus hegyeiből behajózott hóval augusztusi telet varázsolnak nekik, s hóolvadtán a rászedett virágok azt hiszik, itt a tavasz.
Róma, éjfél után egy óra. Magányosan gubbasztok a számítógép előtt. November legvége van, az éjszaka langyos, ablakaim tárva, dolgozni próbálok, amikor befut otthonról egy villámposta. Gyerekkori barátom küldte. Csak pár sor, idemásolom: „Hallgatom Bach h-moll miséjét. Ez ám az adomány! Magával ragad, felemel, tollpihekönnyűnek érzem magam, felmagasztosítva a zene szelleme által. Ha van Isten, ő szól így hozzánk. Vágyhatunk ennél többre? Megtudhatunk ennél többet? Jó érzés elvágyni, tudni, hogy van hová, ha mégoly nehéz is odatalálni.” Kicsit zavaros, de így az igazi, áthatja a friss élmény melege. A hitetlen Vonnegut jut eszembe, aki azt írja, hogy a sírjára ezt véssék majd: „Egy dologra volt szüksége ahhoz, hogy higgye az Istent: zenére.” Eszembe juthatna a mindig résen lévő, éles eszű Cervantes is, aki olyasmit ír, hogy aki a muzsikát szereti, azzal szemben tegyük félre a gyanakvásunkat. És Shakespeare? Mit is mond Lorenzo, Shylock lányának szerelmese? „Az ember, ki legbelül zenétlen […], / Az kész az árulásra, taktikára, / S szelleme tompa, mint az éjszaka.” Bach meg egyenesen depresszió és migrén ellen komponált muzsikát.
Abbahagyom a munkát, kikapcsolom a számítógépet. Nem fekszem le, cipőt, esőkabátot húzok, kigaloppozom a Via Giuliára, onnan Sixtus pápa hídjára, s csak a Tiberis fölött torpanok meg. Az éjszakai ég színe… Milyen is? Valószínűtlen. Püspöklilán dereng. A nyüzsgő Trastevere most üres, macskakövek fénylő halpikkelyén szemtelen nyest suhan, a Via del Moro alján, az egymás mellett sorjázó tabernák lehúzott redőnyei fölött, a kopott, vén ház egyik első emeleti lakásában valaki – csak úgy magának – gyönyörűen zongorázik. Falnak vetett háttal hallgatom a muzsikát: talán Chopin. Langyos eső szitál, orrom hegyén összegyűl, kinyújtott nyelvemre hull egy kövér vízcsepp. Via del Moro. A mór utcája. „Nincs mór a parton”, jut eszembe. Nemrég mondta valaki, akit szeretek. Spanyolul annyit tesz: „Tiszta a levegő.” A zongora hangjai elhalnak, kicsit még várok, nincs kedvem hazamenni, elindulok a Gianicolo sötét dombja felé.
Szírosz szigetének kikötőjébe, Ermúpoliszba január utolsó napjaiban, késő éjszaka fut be a hajóm. Olyan erős benyomás, mint gyerekkori mandulagyulladásos iskolaszünetekben egy-egy könyvélmény. A tenger és az ég bömbölő, egybefolyó feketeségéből siklunk be a tenyérnyi, kivilágított öbölbe, melyet négyszög alakban körítenek a házak. Az ablakokban fények ragyognak, a mólón kandeláberek és lengedező kikötői lámpák sziporkáznak. A kocsmák, kafeneionok ajtaja tárva, mindenütt emberek nyüzsögnek, kerékpárosok, mopedesek, áruval tornyozott furgonok kerülgetik egymást. Halászok, matrózok, triciklis pékek, újságárusok, rogyásig pakolt kisteherautók. Mindegy, hány óra, mindegy, éjjel vagy nappal-e, itt, a szigetvilágban a hajó a minden, a fő igazodási pont. Január végére jár, turista sehol, de azért a házfedelek fölött, a háttérben pisla fényekben fürdik a hegyen egy várrom, átellenesen a székesegyház. Karjukon súlyos kosarakkal kagyló- és halárusok rontanak elő a kapualjakból, felbúg a hajókürt, a motorok hátramenetben dolgoznak, a reszkető, gigászi vastest úgy simul a parthoz, akár fáradt cet. Húsz percem van bóklászni, örülni annak, hogy itt vagyok. Amikor a vaspallóra lépve elindulok, recsegő hangszórók bömbölnek fel a mólón. Nem hiszek a fülemnek: ahogy a szembecsörtető kagylóárusok közt egy terebélyes krétai asszonyság nyomában a part felé igyekszem, Bach muzsikája ömlik el az éjszakai kikötőn.