Kedélyes játék a halállal

A Radikális Szabadidő Színház gyakorlatilag az ELTE házi teátrumaként alakult annak idején. Kisebb változások után ma a VI. kerületbe költözött Tűzraktér épületében működik Formanek Csaba vezetésével. Itt látták vendégül a nyár végén a kubai színésznőt, Yolanda Ulloát, aki mozgásművészeti kurzust, vagy ahogy itt nevezték, workshopot tartott az érdeklődőknek, elsősorban a színpad tagjainak.

Az udvari romkocsma kissé múltidéző hangulatú, persze az is lehet, hogy a negyvenes-ötvenes évek dzsessz-, tangó- és swingmuzsikája az ősztől meglegyintett félhomályos, sejtelmesen megvilágított esti hangulattal összegubancolódva okozza az érzéki csalódást. Mintha a söntés és az udvari székek és asztalok közti placcon feltűnő, kissé katonásan határozott mozgással, libasorban közeledő szereplők is erre a homályos atmoszférára akarnának ráerősíteni egységes fekete öltözékükkel, az afrikai törzsek világát idéző dobkísérettel.
A csoportból aztán csak a kivételesen fehérbe és régimódi keménykalapba öltözött Formanek Csaba marad a színen. Egyszemélyes szertartása, amely stílusos elegye az utcai koldusnak, az alkalmi bohócnak, mintha egyenes folytatása lenne a szintén a Tűzraktérben futó nyári programsorozatnak, a tízperces színházak fesztiváljának. Itt Formanek egy humorral-öniróniával átitatott ars poétikus magánszámot adott elő, ugyanazzal a bohócos kedvességgel, mint most, az italospult mellett. Az új perfor-mance, hasonlóan a korábbihoz, mintha naiv módon lecsupaszítva a színésznek a tárgyakhoz fűződő viszonyát vizsgálná. Az egyszerűség bensőségességet szül, a kézbe vett kalitka pedig bevásárlóneccet formáz – ez az érzete támad a szemlélőnek, ahogy elnézi, hogyan vonszolja Formanek a púposan megrakott cekker-kalitkát.
Persze Yolanda Ulloa kurzusának is hasonló tematikája volt: a test és a kifejező helyváltoztatás, a testvezetés, illetve a test, a tér és a „beszédes csönd” egybehangolása, a testbeszéd zenével. Ennek jegyében folytatódik az est némi intermezzo után. Formanek ugyanis a halál nevében kezd érdeklődni a figyelő, békésen iszogató nézőktől: mikor akarnak meghalni? A kényelmetlen, taszító, „alkalmatlan időben” szembesítő kérdésre elsősorban az asztaloknál felelő színészrésztvevők adják meg a választ, majd a kissé megcsappant számú nézőseregtől kísérve a társaság egy első emeleti szobába távozik, ahol az előadás második része következik. Yolanda kommentárjai mellett folytatódik a haláljáték, előbb az elemek és a föld, a víz, s járulékként a növényvilág alapmozgásainak imitálásával, majd megjelenik az ember, mégpedig a földet művelő, a földdel együtt élő ember, s nyomában a Halál Formanek képében, aki azonban – nyilván szándékosan – inkább emlékeztet egy tréfás-csúfondáros démonba oltott hullaházi tisztviselőre, mint a megszemélyesített enyészetre. Kis híján meg is ölik, nevezzük így, Halálkát a rárontó falusiak, ő viszont búcsúzóul minden távozónak – akit ismer – odasúgja a keresztnevét. Részben társsá válik a közönség is, az évadkezdés egyre közelgő hangulatával átitatva.
(A test tükre. Yolanda Ulloa workshopja. Radikális Szabadidő Színház.)