Képernyőre került a gyurcsányi jellem

„Azt akartam, hogy az ország egy kicsit olyan legyen,amilyen én vagyok.” „Mi az hogy! Nagyon is!”Gyurcsány Ferenc

Érdeklődéssel figyeltem harmadszorra is azt a riportsorozatot, amelyet a Hír TV az elmúlt uralmi rendszerről, a Gyurcsány-korszakról napokon át, egyenként 20 perces adásokban közvetített. Sikerült a szerkesztőknek megfogni azokat az időpontokat, néha csak egy-két pillanatot, néha pedig napokat, heteket összevonva, amelyek bemutatják a népiesen „Fletónak” nevezett bukott miniszterelnök kormányzását, eredményességre törekvő eredménytelenségét és az emberek feléje irányuló, egyre növekvő elutasító érzését, amely elment egészen a megvetésig.
Fletót nem lehetett elküldeni, holott már érezte az egész ország, hogy vele, körülötte nagy problémák vannak, hogy minden társadalmi és gazdasági mutató értéke a nulla felé száll, hogy az ország a csőd szélére került. Fletó tehetséges ember, de képességei alapján nem volt képes egy ország bonyolult hálózatrendszerének átlátására, mivel nem ez irányban vannak adottságai, írtam a Magyar Nemzet 2006. március 14-i számában megjelent cikkemben.
A szocialista párt miniszterelnököt jelölő gyűlése előtt alkalmam volt telefonon néhány szót váltani Szili Katalinnal, akinek elmondtam, hogy Gy. F. nem lesz jó miniszterelnök. A pszichoanalízis már százéves kipróbált módszereit a klinikai gyakorlatba eredménnyel vezette be Günter Ammon professzor, az ő személyiségelméletét gondos megfigyeléssel és a megfigyelt mozzanatok szakmai elemzésével ötvözve tehettem ezeket a megállapításokat. Az elnök asszony érdeklődő kérésére az általam felajánlott német nyelvű szakkönyv egy példányát elküldtem neki (Korunk betegsége: a borderline – határeseti – szindróma).
Hiába volt azonban a „térítés” részemről. A párt frakcióját hatalmába kerítette, majd pedig eluralta a csodavárás, és még ma is hatalmában tartja. Kellett egy bálvány, akit imádni lehet, és Fletó ezt megérezte. Közölte, hogy Szűz Mária elment tőlünk, most már magunk vagyunk, nekünk kell helytállni. Az eddig egyeduralkodó nagy létszámú párttagság, amely a rendszerváltozáskor jelentős frusztrációt és csonkulást szenvedett el, biztonságra vágyott. A hívő emberekre is gondolt Gyurcsány, amikor felépített egy óriási szentképet, a tízemeletes zuglói magasház homlokzatára kifeszített hatalmas Gyurcsány-fejet. E háznyi méretű óriásplakát a választás lezajlásáig – Budapest egyik fő bevezető útján – őrizte a várost és az egész országot. Ez volt az a történelmi mozzanat, amikor sokaknak Hitler és Sztálin rémtettei jutottak eszébe. Ugyanis Sztálin születésnapja alkalmából is valami hasonló történt: a Gellérthegyen egy óriási hetvenes számot raktak ki villanykörtékből a párt nagyobb dicsőségére – még Szolnokon is lehetett látni. A bizalom elvesztése után most is, mint akkor, a félelem kezdett eluralkodni az országban.
Gyurcsány nem erre vágyott. Többször emlegette, ma is emlegeti, hogy azt szerette volna, hogy az ország egy kissé olyan legyen, mint ő maga. Dajkáló, puha, kellemes, vidám, mindent megengedő. Mert neki nem jutott elég a gyengédségből kisgyerekkorában sem. Ő és édesanyja egészen speciális kapcsolatban voltak, és úgy látszik, vannak ma is. Erről szól egy Szarka Ágota által jegyzett részletes riport (MN, 2007. július 13.), amely Kardos Ilona pszichiátert hosszabban, Münnich Iván pszichológust rövidebben megszólaltatja, részleteket mutat be. Érzelmi szimbiózisa édesanyjával még ma is fennáll. Ezt a lélektan továbbélő, egyben destruktív szimbiózisnak nevezi.
Erre utal a riportfilm, amikor a hat részt egymásutániságban bemutatta – és mindegyik előtt ugyanaz volt a bevezetés. Egy rövid mese, talán három perc vagy még annyi sem, amely a pszichológus számára meglepetésként hatott. Fletó a bevezetésben táncoló lépésekkel ugrál, így mutatkozik be. Majd a kép jobb sarkában megjelenik egy álomszerű női alak, talán egy boszorkány, és elkezdi seprűzni a táncoló figurát. Mire balra átérnek immár ketten, el is tűnik a varázslat. Ekkor jövünk rá, hogy néhány rövid percig a mesében voltunk. Vagy a tudattalanban.
A kettős kapcsolatok valójában mind az anya-gyermek kapcsolat alapján állnak. Az anya a gyermek részére a „másik ember”, az ő lényét érintgetve tapasztalja meg, hogy nincs egyedül a világon. A szimbiózis kedvező értelemben a gyermek három-négy, esetleg ötéves koráig tart, aztán eljön a leválás, az önállósulás és a saját éntudat, az önálló identitás kifejlődésének ideje. Ha ez nem történik meg, akkor a gyermek függő marad, identitása hézagos. Az ilyen, feleslegesen továbbélő anya-gyermek szimbiózis a benne rejlő érzelmi feszültségekkel destrukciós késztetést hozhat létre, agresszív cselekedetekkel. A másodlagos adottságok, vagyis az intelligencia, fantázia erősek, az identitás viszont gyenge, ezért az alany hajszolva érzi magát, és a bevezetésben ábrázolt lélek mélyén, vagy esetleg a valóságban mindig újabb és újabb megoldást keres, érzelmei csapongók. A destruktív szimbiózis egy-egy gyilkosság vagy gonosz tett mélyén kielemezhető. De ebben az elemzésben, mielőtt bármely megállapítást tennénk, gondosan kell vigyáznunk a mesék (vagyis a tudattalanban rejlő tartalmak) a valósággal való összevetésére és általában a pszichológiai etika kínosan precíz betartására.
Ez vonatkozik nemcsak a pszichológusokra, hanem mindenkire, aki embert, embereket, közösségeket vezet. Rájuk is vonatkozik a pszichológiai etika. Én, mint pszichológus, akkor követek el nemcsak hibát, hanem egyenesen bűnt, ha az általam vizsgált vagy kezelt személyt saját magam képére, lelki alkatára, elképzeléseire akarom formálni. Ugyanígy a családfő sem kényszerítheti gyermekeit, hogy olyanok legyenek, mint ő maga, az ország miniszterelnöke vagy más felső vezetője, nemcsak hibát, hanem óriási bűnt követ el, ha egy országot a saját képére akar formálni. Ennek éppen a fordítottja az igaz: meg kell ismerni minél alaposabban az országot, és elősegíteni az országon belül mindenkinek a saját fejlődését.
Egyes vélemények szerint Gyurcsány Ferenc jövőre főpolgármester-jelöltként próbál visszatérni a közéletbe. Ezért is ajánlom mindenki figyelmébe a Hír TV riportsorozatát.

A szerző igazságügyi klinikai szakpszichológus,
a Német Pszichoanalitikus Akadémia levelező tagja