Kóla, puska, kínaiak

Másfél évtizede az egykori gyárat földig romboló tüzérségi aknák vetettek véget a kólagyártás afganisztáni történetének. De korántsem örökre. Ezt jelzi, hogy immár a szomszédos országokba is szállítanak az újból Kabulban gyártott eredeti Coca-Colából. Az amerikai kultúrexport eredménye vagy gazdasági törvényszerűség a globalizáció betörése Afganisztánba?

György Zsombor
2009. 09. 14. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Nincs iható csapvizünk, sem áramunk vagy csatornánk. A kólagyárra fordított 25 millió dollárból építettek volna inkább kórházat, vagy javíthatták volna a közbiztonságot – így értékelte a Coca-Cola afganisztáni megjelenését Dzsoma Gul kabuli lakos, akinek édesapja az elpusztított régi üzemben dolgozott. De mint az AP hírügynökségnek nyilatkozva hozzátette: az amerikai cég központja úgyis a tálibok célpontja lesz. „A veszély ma még valós, a jövő azonban csodálatos” – reagált ugyanakkor az aggodalmakra optimista hangulatban a gyárat üzemeltető afgán üzletember, Habib Gulzar.
Valóban, az üzlet beindult, s most, három év múltán többek között a szomszédos Tádzsikisztán fővárosában, Dusanbéban felszolgált dobozos kóla oldalán is Gulzar neve és a kabuli üzem címe szerepel. A fő felvevőpiacot persze az Afganisztánban szolgáló külföldi katonák jelentik, sőt az üdítőgyár megnyitásakor állítólag fontos szempont volt, hogy az immár lényegesen olcsóbban elérhető Coca-Cola jobb hangulatot teremtsen az amerikai harcosok körében.
A tengerentúli multicég jelenleg mintegy hatszáz helyit alkalmaz, a hatvanezer négyzetméteres gyárban évente 15 millió doboz kóla, narancs- és citromízesítésű üdítő készül – ezek zamata saját tapasztalat alapján hasonló az Európában megszokotthoz. Az amerikai álom egyik szimbólumának számító tradicionális társaság megjelenésétől Hamid Karzai elnök a pontosan három évvel ezelőtti megnyitóünnepségen elmondott beszéde alapján az újabb és újabb külföldi befektetők érkezését várja. Ez a folyamat, ha rendkívül lassan is, de elkezdődött, kérdés persze, hogy a 38 milliós, jórészt igen szegény helyi lakosság vagy a néhány tízezer külföldi jelenti-e az igazi célcsoportot. Egyáltalán érdemes-e kizárólag a kereskedelmi szempontokat figyelembe venni, vagy valami más cél is áll a beruházások hátterében?
Az egyik legnagyobb kabuli beruházó a világszerte ismert Hyatt szállodalánc, amely negyvenmillió dollárból épít luxushotelt – aligha véletlenül az amerikai nagykövetség közvetlen közelében. A városban Intercontinental és Serena hotel is működik, utóbbit 2008 januárjában hat emberéletet követelő terrortámadás érte, jelezve, hogy nem mindenki látja szívesen a nyugati terjeszkedést. Afganisztánban – szemben a szomszédos Iránnal és Pakisztánnal – nem tilos a szeszes italok fogyasztása, ám Kabulban arra figyelmeztetnek, érdemes meszszire elkerülni az alkoholt árusító üzleteket, hiszen folyamatosan fenyegetik, gyakran meg is támadják azokat a szélsőséges iszlamista csoportok. A Heineken sörgyár és az ausztrál borexportőrök azonban megtalálták piacukat, termékeik minden szállodában vagy nagyobb vendégházban megtalálhatók.
Kína, szokásához híven, más irányból, nem elsősorban a szimbolikus cégeit, intézményeit megtelepítve közelít Afganisztán felé. Telefonhálózatot, víztisztító berendezéseket épített, részt vett kórházfelújításban, majd folyamatosan elnyerte a kabuli kormánytól az igazán nagy üzleteket. Utakat fejleszt, s Logar tartományban megszerezte egy olyan bánya üzemeltetésének a jogait is, amely a feltételezések szerint a világ legnagyobb kiaknázatlan rézkincsét rejti, s amely tízezer ember számára biztosíthat hamarosan munkát.
Peking a nyugati világba irányuló beruházásaival párhuzamosan például a kínai orvoslás vagy a gasztronómia népszerűsítésével egyfajta kulturális forradalmat is vív, így próbálván segíteni termékei jobb elfogadottságát. Az Egyesült Államok alighanem valami hasonlóval próbálkozik a kólakultusz terjesztésével Afganisztánban, közben azonban megfeledkezik azokról a fejlesztésekről – mint Dzsoma Gul kabuli lakos is elmondta –, amelyekre a lakosságnak igazán szüksége lenne.
Nem úgy Kína, amely anélkül, hogy kultúrmisszióra vagy háborúra költött volna, 2008-ban 611 millió dollár értékben exportált termékeket Afganisztánba, míg az Egyesült Államok csak 480 milliós forgalmat ért el. Az amerikai katonák jelenléte mindeközben a becslések szerint negyvenmilliárdot emésztett fel. Sőt 2009-ben az összeg az amerikai elnök stratégiaváltása révén akár 65 milliárdra is emelkedhet. Barack Obama a jelek szerint tisztában van azzal, elődje mennyi súlyos hibát vétett a közép-ázsiai országban, s azzal is, hogy csupán bombázással egyetlen háború sem nyerhető meg. Afganisztánban azt mondják, a mostani zűrzavaros helyzetnél még a szovjet időszak is jobb volt, akkor legalább épült néhány gyár. A tálibok idején meg viszonylagos nyugalom volt. Most viszont remény sincs a békére, s arra, hogy megkezdődjön az érezhető fellendülés.
Persze meglehet, a helyben gyártott Coca-Colától néhány amerikai katonának jobb lett a közérzete. Ők a végtelen háborúban is biztos lelkesebben harcolnak.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.