Kóla, puska, kínaiak

Másfél évtizede az egykori gyárat földig romboló tüzérségi aknák vetettek véget a kólagyártás afganisztáni történetének. De korántsem örökre. Ezt jelzi, hogy immár a szomszédos országokba is szállítanak az újból Kabulban gyártott eredeti Coca-Colából. Az amerikai kultúrexport eredménye vagy gazdasági törvényszerűség a globalizáció betörése Afganisztánba?

Nincs iható csapvizünk, sem áramunk vagy csatornánk. A kólagyárra fordított 25 millió dollárból építettek volna inkább kórházat, vagy javíthatták volna a közbiztonságot – így értékelte a Coca-Cola afganisztáni megjelenését Dzsoma Gul kabuli lakos, akinek édesapja az elpusztított régi üzemben dolgozott. De mint az AP hírügynökségnek nyilatkozva hozzátette: az amerikai cég központja úgyis a tálibok célpontja lesz. „A veszély ma még valós, a jövő azonban csodálatos” – reagált ugyanakkor az aggodalmakra optimista hangulatban a gyárat üzemeltető afgán üzletember, Habib Gulzar.
Valóban, az üzlet beindult, s most, három év múltán többek között a szomszédos Tádzsikisztán fővárosában, Dusanbéban felszolgált dobozos kóla oldalán is Gulzar neve és a kabuli üzem címe szerepel. A fő felvevőpiacot persze az Afganisztánban szolgáló külföldi katonák jelentik, sőt az üdítőgyár megnyitásakor állítólag fontos szempont volt, hogy az immár lényegesen olcsóbban elérhető Coca-Cola jobb hangulatot teremtsen az amerikai harcosok körében.
A tengerentúli multicég jelenleg mintegy hatszáz helyit alkalmaz, a hatvanezer négyzetméteres gyárban évente 15 millió doboz kóla, narancs- és citromízesítésű üdítő készül – ezek zamata saját tapasztalat alapján hasonló az Európában megszokotthoz. Az amerikai álom egyik szimbólumának számító tradicionális társaság megjelenésétől Hamid Karzai elnök a pontosan három évvel ezelőtti megnyitóünnepségen elmondott beszéde alapján az újabb és újabb külföldi befektetők érkezését várja. Ez a folyamat, ha rendkívül lassan is, de elkezdődött, kérdés persze, hogy a 38 milliós, jórészt igen szegény helyi lakosság vagy a néhány tízezer külföldi jelenti-e az igazi célcsoportot. Egyáltalán érdemes-e kizárólag a kereskedelmi szempontokat figyelembe venni, vagy valami más cél is áll a beruházások hátterében?
Az egyik legnagyobb kabuli beruházó a világszerte ismert Hyatt szállodalánc, amely negyvenmillió dollárból épít luxushotelt – aligha véletlenül az amerikai nagykövetség közvetlen közelében. A városban Intercontinental és Serena hotel is működik, utóbbit 2008 januárjában hat emberéletet követelő terrortámadás érte, jelezve, hogy nem mindenki látja szívesen a nyugati terjeszkedést. Afganisztánban – szemben a szomszédos Iránnal és Pakisztánnal – nem tilos a szeszes italok fogyasztása, ám Kabulban arra figyelmeztetnek, érdemes meszszire elkerülni az alkoholt árusító üzleteket, hiszen folyamatosan fenyegetik, gyakran meg is támadják azokat a szélsőséges iszlamista csoportok. A Heineken sörgyár és az ausztrál borexportőrök azonban megtalálták piacukat, termékeik minden szállodában vagy nagyobb vendégházban megtalálhatók.
Kína, szokásához híven, más irányból, nem elsősorban a szimbolikus cégeit, intézményeit megtelepítve közelít Afganisztán felé. Telefonhálózatot, víztisztító berendezéseket épített, részt vett kórházfelújításban, majd folyamatosan elnyerte a kabuli kormánytól az igazán nagy üzleteket. Utakat fejleszt, s Logar tartományban megszerezte egy olyan bánya üzemeltetésének a jogait is, amely a feltételezések szerint a világ legnagyobb kiaknázatlan rézkincsét rejti, s amely tízezer ember számára biztosíthat hamarosan munkát.
Peking a nyugati világba irányuló beruházásaival párhuzamosan például a kínai orvoslás vagy a gasztronómia népszerűsítésével egyfajta kulturális forradalmat is vív, így próbálván segíteni termékei jobb elfogadottságát. Az Egyesült Államok alighanem valami hasonlóval próbálkozik a kólakultusz terjesztésével Afganisztánban, közben azonban megfeledkezik azokról a fejlesztésekről – mint Dzsoma Gul kabuli lakos is elmondta –, amelyekre a lakosságnak igazán szüksége lenne.
Nem úgy Kína, amely anélkül, hogy kultúrmisszióra vagy háborúra költött volna, 2008-ban 611 millió dollár értékben exportált termékeket Afganisztánba, míg az Egyesült Államok csak 480 milliós forgalmat ért el. Az amerikai katonák jelenléte mindeközben a becslések szerint negyvenmilliárdot emésztett fel. Sőt 2009-ben az összeg az amerikai elnök stratégiaváltása révén akár 65 milliárdra is emelkedhet. Barack Obama a jelek szerint tisztában van azzal, elődje mennyi súlyos hibát vétett a közép-ázsiai országban, s azzal is, hogy csupán bombázással egyetlen háború sem nyerhető meg. Afganisztánban azt mondják, a mostani zűrzavaros helyzetnél még a szovjet időszak is jobb volt, akkor legalább épült néhány gyár. A tálibok idején meg viszonylagos nyugalom volt. Most viszont remény sincs a békére, s arra, hogy megkezdődjön az érezhető fellendülés.
Persze meglehet, a helyben gyártott Coca-Colától néhány amerikai katonának jobb lett a közérzete. Ők a végtelen háborúban is biztos lelkesebben harcolnak.