Nagyon szerencsés vagyok. Harmadszor jártam Máltán, egyszer tíznapos családi nyaraláson augusztusban, kétszer pedig szezonon kívül, három-négy napos tematikus úton. A nyár végi Máltát a melegimádóknak ajánlom, a búvároknak, vagy azoknak, akik az egész napot egy hűs medencében vagy a tengerben szeretik tölteni. Az augusztus a legforróbb és legszárazabb, ijesztő élmény ekkor kiszállni a repülőgépből, mintha egy szaunában letöltendő nyaralásra fizettünk volna be. Nagy szárazföldi kultúrkirándulásokra nem nagy lelkesedést érez ilyen körülmények között az ember. Pedig kár kihagyni. A májust és a szeptember végét viszont épp erre találták ki.
Málta két nagyobb, lakott és egy apró, lakatlan szigete 5000 év történelmét rejti. A legrégebbi építményeket, az úgynevezett megalitikus templomokat Krisztus előtt 3-4000 évvel építette egy titokzatos nép. A titokzatos jelző nem szenzációhajhászás, csak azt jelenti, hogy viszonylag keveset tudunk róluk, tárgyaik, csontjaik alig kerültek elő. És abban sem biztosak a kutatók, hogyan vitték helyükre és állították egymásra az óriási köveket. Legtöbben a görgetőköves megoldásban hisznek, abban, hogy a nehezebb sziklákat golyóforma kövekre helyezve továbbították.
Az utazási irodák szívesen visznek a kisebb szigeten, Gozón, Xaghra (Sara) mellett megtalált Ggantija (ejtsd: „Dzsgantija”) romjaihoz. A lelet két, egybeépült templomból áll, amelyeket magas, közös fal vesz körül. A levegőből nézve olyan, mint egy óriási pajzs, amelynek letört a bal felső sarka. A templombelső a korszakra jellemzően kőoltárokból és kisebb-nagyobb kamrákból, falfülkékből áll, amelyekbe apró ajtók vezetnek át, a „zsanérok” nyoma a mai napig látható a gyorsan porladó mészkőben, ugyanúgy, mint néhány jellemző (a szuvenírgyártók által gyakran használt) minta.
Idén alkalmam volt megnézni egy másik együttest, a Mnajdra- templomokat, amelyek a sziget egyik elhagyatottabb csücskén, egy magaslaton állnak. A környék kopár szikláinak fehérsége a meredek part kőfalán zuhan a több tíz méterrel lejjebb lévő tenger mélykékjébe. Ha olyan szerencsénk van, hogy egyedül látogathatunk a templomhoz, bőrünkön érezzük az elemek erejét. Borzol a szél, perzsel a nap, és halkan zúg a tenger. Épp ezek az elemek veszélyeztetik az ötezer éves műemlékek fennmaradását. Amióta buzgó régészek 1938 és 1940 között elhordták a felettük lévő vékonyka földréteget, szemmel látható a könnyen porladó mészkő pusztulása. Ezért döntött úgy az örökségvédelmi hivatal, hogy befedi. Pályázatot írtak ki a megoldásra, és amikor megszületett a legesélyesebb pályamű, társadalmi vitára bocsátották a tervet. A tavaszszal 4,5 millió uniós euróból befejezett felépítmény nem más, mint egy óriási, fémvázas sátor, amely mintha lebegne a hatalmas templomkomplexum felett. A sátor alá lépve az az illúzióm, mintha egy fedett épületbe lépnék, mintha még állnának a falak, és rajta lenne az eredeti (talán fából készült) tető. Félkörívben egymás mellett sorakozik itt három, különböző méretű és korú templom. A középső talán csillagászati célokat is szolgált, segítségével megtudható, mikor van napéjegyenlőség, és melyik a leghosszabb, illetve legrövidebb nap. Mindegyik templomban van oltár, ami nem más, mint két álló és rajtuk egy lapos, fekvő kő. Közös elem a titkos rész, az elzárt helyiség, ahova csak apró lukakon lehetett bejutni, ha egyáltalán, funkciójukról csak találgatnak. Az egyik ilyen ajtón számtalan, szép rendben sorakozó pötty látható, talán szintén csillagászati céllal. Micsoda tudás birtokában lehettek az építők, és kik voltak, hogyan jöttek ide, hogyan éltek? Senki nem tudja. De nekünk, kései vendégeknek nem is tudni kell, hanem érezni: a régi, málló kövek közé mintha a mai napig bekukkantanának azok az ismeretlen istenek, akiket nagyon régen idehívtak a titokzatos szigetlakók.
És ugorjunk ötezer évet! A mai Málta sem fordult el Istentől: még az apró falvak is hatalmas bazilikákkal kérkednek, vasárnaponként kalapos, kosztümös asszonyok és öltönyös urak sietnek templomba, de elmennek a fiatalok is, még ha előtte csak átöltözni ugranak haza az egész éjjeli Saint Julians-beli diszkózás után. A megyényi ország szórakozónegyede a történelem másik véglete: a rettenetes jövő. A modern városrész szűk utcáin csak szórakozóhelyek vannak, többemeletes tomboldák, üvöltő zenével, villódzó fényekkel, eszüket vesztett tizenévesekkel. Este tíz után egymást sodorva hömpölyögnek a falatnyi ruhákban billegő csajok. Őrült izgalom, részeg pörgés hajnalig. Itt buliznak a nyelviskolák diákjai is, némelyik intézménynek saját diszkója van, tudni kell ezt is, ha ide íratjuk be a gyereket nyelvet tanulni. Mégis, csodálatos, ahogy ez a sziget vigyáz a történelmére. A főváros és a vele szemben tornyosuló, egybeépített Három város (Senglea, Cospicua és Vittoriosa) minden utcája és háza a lovagi vagy gyarmati hagyományokat őrzi. A Grand Harbourt körbevevő vastag falakból álló védművek évszázadokon keresztül ellenálltak a hódítóknak. A vallettai Szt. János-társkatedrális a máltai lovagrend különböző nemzetiségű csoportjainak kápolnáival és a rend eredeti otthonául szolgáló Három város a lovagi múltat őrzi. De az ódon falak között és partok mellett nyugati, városi élet lüktet. A nagy kikötő öblének vizéről menetrendszerű hidroplán indul Gozóra, a nyílt tengeren P1 vagyis Forma–1-es motorcsónak- világbajnokság robog végig minden évben, a tengermélyi sziklaképződmények között búvárok rajzanak. Zajlik a modern élet, készül az új történelem.
hadsereg
Elképesztő videón az ukrajnai kényszersorozás
