Kordában

A XVII. század végén Magyarországon is megjelentek Szent Ferenc azon követői, akik a személyes tulajdont elvetették ugyan, de az egyes konventeknek engedélyezték kisebb-nagyobb vagyontárgyak birtoklását. Konventuális vagy minorita szerzeteseknek hívták – és hívják ma is – őket, szemben Szent Ferenc teljes vagyontalanságban élni kívánó, obszerváns követőivel. A XVIII. század eleje a nagy fellendülés időszaka volt a minoriták számára is: több mint húsz rendházat építettek, plébániákat láttak el, gimnáziumot tartottak fenn, de mindenekelőtt prédikáltak és térítettek számtalan eszköz bevetésével. Nem mondanám, hogy „modern” vagy újszerű eszközök voltak ezek, amelyeket más nem ismert, nem használt – s ez volt sikerük titka. Nem. Nagyon is hagyományos volt lelkipásztori eszköztáruk: személyes példa, közvetlen kapcsolat, a társadalom lehetőség szerint valamennyi rétegének megszólítása.
Ezen belül persze számtalan formában „terelgették” híveiket. Ennek egyik módja a kordás társulatok alapítása volt. Ma már elképzelni is nehéz, milyen gazdag, sokszínű közösségi életet hoztak létre a többnyire minorita templomok hívei között a társulatok révén – de lényegesen nagyobb körben is, olyan területeken, ahol rendszeresen tartottak népmissziókat. A kordások vagy terciáriusok elsősorban a vallási élet elmélyítésére „szövetkeztek” ferences szellemben, de a közösségek számtalan egyéb funkciót is elláttak. A spirituális igény ugyanis egyáltalán nem választható szét a szellemitől: a lelki olvasmányok egyben irodalmi művek is. És a társulatok bizonyos tekintetben „önsegélyező”, főként temetkezési egyletként is működtek: a közösség tagjai imádsággal – és olykor ápolással – végigkísérték a társulati tagok haldoklását, temetésükön közösségileg megjelentek, szükség esetén hozzájárultak a temetés költségeihez.
Hasonló társulatok persze más szerzetesrendek körül is szerveződtek, és jó néhány, szerzetesrendhez nem kapcsolható egyéb vallási társulat is létezett a XVII–XVIII. századi Magyarországon. Az obszerváns ferencesek világi közösségei a török hódoltság elején kihaltak, működésükre vonatkozóan nincs adat, de 1630-ban Pozsonyban már újjáalakultak a kordaviselők; majd egyre több helyen jelentek meg a ferences lelkiség „hatókörzetében”. Hamarosan könyveket is kiadtak számukra.
A jászárokszállási születésű Kováts Péter (1729–1792) minorita szerzetes a konventuális kordások számára írta meg Szeretetnek kötelei című imakönyvét, amely először 1762-ben, majd 1781-ben jelent meg Egerben. A kordaviselők bármilyen rendű és rangú emberek lehettek – ahogyan Kováts fogalmazott: „Nem tsak a köz emberek, hanem sok egy-házi és világi fő-rendek abba bé-állának, hertzegek, grófok és grófi aszszonyok, ifiak, szűzek, fő és köz renden-lévő férfijak és aszszonyok, szegények és gazdagok magokat bé-íratták.” A terciáriusok rendjét maga Szent Ferenc alapította: egy rendkívül sikeres bűnbánati prédikációja után egy egész város követni akarta: „sokan el-hagyván fiokat, jószágokat, sok aszszonyok el-hagyván férjeket seregesen menének Szent Ferenchez”… Csakhogy ez a rendkívüli felbuzdulás önmagában nem sok jóval kecsegtetett, ezért Szent Ferenc látta, hogy ebből „nagy háborodás következik, azért rendelé a’ penitentzia-tartók gyülekezetit, mellybe minden személy-válogatás nélkül be-fogadá őket, az öv helyett köteletskét adván nekik, mellyet a’ Krisztus köteleinek emlékezetére viselnének”. A kötélviselés mellé pedig még rendtartást és rövid, naponta elmondandó imádságokat is rendelt.
Ilyen imádságokat tartalmaz Kováts Péter Szeretetnek kötelei című könyve is. Részletesen leírja a kordás társulatok történetét, a pápai engedélyeket, a kongregáció célját és a csatlakozásból következő lelki javakat. Majd következnek a más imakönyvekből is ismert imádságok és fohászok, amelyekben a sokféle hálaadás mellett rengeteg emberi nyomorúság is megjelenik. Az elemi csapások, földrengés, tűzvész, árvíz, ragályos betegségek mellett olvashatunk például fohászkodást Páduai Szent Antalhoz, amelyet „az ártatlanul való üldözések között” tanácsos mondani. Szintén Szent Antalhoz fordulhatunk „szorongatásinkban” az imakönyv szavaival; imádkozhatunk, ha „az halálra váltnak tsendítenek”; és a „nehézkes”, vagyis várandós nők is könyöröghetnek. (Mostanában kész hadjáratot indítottak a „terhes” szó ellen, helyette javasolva az „áldott állapot” kifejezést, mintha ez önmagában megoldaná az ország súlyos demográfiai helyzetét. Ez a törekvés szép, de nyelvtörténetileg nem igazolható.)
A sokféle imádságot Kováts Péter könyvének egy kései, XIX. századi ismeretlen használója még egy külön füzetnyi kézírásos imádsággal egészítette ki, amelyet példányának a végére illesztett. A mai olvasó talán kissé erőltetettnek, netán komikusnak találja azt a barokkos imádságot, amelyik A Kristusnak minden Tagjaihoz üdvözlések, és magúnk neki ajanlasa címet viseli. Pedig ez az erősen vizuális ima eredetét és lelkiségét tekintve sokkal régebbi lehet a barokknál, talán még a devotio modernánál is; ráadásul mély teológiai mondanivalója is van. A taxatív felsorolás azonban, amely a megváltás drámáját hivatott megjeleníteni, helyenként szokatlan, mosolyt fakasztó: „Üdvöz légy Krisztusnak […] szent feje, szépséges ortzája, kegyelmes két szeme, édességes szája és gyönyörűséges torka, szentséges két füle, alázatos nyaka, szentséges háta, betsületes keze és karja, szelídséges mellye, dicsőséges oldala, irgalmassággal bőves két térde, imádandó két lába.”
Különös ez a részletezés, de éppen szokatlansága irányítja rá a XXI. század megtestesülés- és megváltásképének torzulására a figyelmet. Mert mi is benne a szokatlan? A puszta léte. Jézus torkáról, nyakáról vagy füléről nem szoktunk hallani, szinte szentségtörőnek hat e testrészek említése. Mintha mostanában mégsem egészen valóságos embernek gondolnánk, hanem valami test nélküli szellemlénynek.