Mások élete

Olivier Laban-Mattei az AFP francia hírügynökség egyik „haditudósító” fényképésze, aki szociológiai tanulmányokat is folytatott. Fiatal kora ellenére számos nemzetközi díj birtokosa, küldött már képeket a gázai ostromgyűrűből, Irakból, a grúziai háborúról, a dárfúri menekültekről, legutoljára pedig az iráni választást követően kirobbant zavargásokról. Azokban a júniusi napokban voltak olyan teheráni események, amelyekről csak az ő képei alapján tájékozódott a világ. Mi is erről kérdeztük a francia fotóst.
– Gondolom, nem volt egyszerű megkapni Iránba a beutazási engedélyt.
– Egy örökkévalóságnak tűnt, végül már le is mondtam róla. Aztán mégiscsak megkaptam a tíznapos újságírói vízumot, pont a választások előtti este érkeztem meg Teheránba. Tehát míg más kollégák előbb értek oda, követték a kampány eseményeit, de aztán hamar el kellett hagyniuk az országot, nekem szerencsém volt, hiszen a voksolást követően még kilenc napig maradhattam az iráni fővárosban.
– Hogyan sikerült ennyi tüntetésen dolgoznia, ennyi összecsapásról felvételeket készítenie?
– Csak „törvénytelenül” lehetett, ugyanis a hatóságok a tüntetések kirobbanása után három nappal minden Teheránban tartózkodó külföldi újságírót és fotóst „a nép ellenségének” nyilvánították. Ezt követően csak illegálisan hagyhattuk el a szállodát, ahol laktunk, vállalva, hogy letartóztathatnak, esetleg meg is ölhetnek. Jó sofőröm volt, aki ismerte a fővárost. De kétségtelenül a szerencse is mellém szegődött, még annak a hétnek a péntekén Hamenei ajatollah, az ország legfőbb vallási vezetőjének imáján is fotóztam.
– Hogyan látta a napokig zajló tiltakozó megmozdulásokat?
– Ezek a tüntetések spontán törtek ki, nem voltak megszervezve. Azt hiszem, ebben rejlett az erejük: a szervezetlenségben, a résztvevők hatalmas számában – volt olyan tüntetés, amelyen milliók vettek részt – és a békés jellegükben. Egyszerű követeléssel álltak elő: vitatták a hatóság által közölt eredményt, és új választásokat követeltek. Vissza akarták kapni az ellopott választást, és azt a jogukat, hogy ne más mondja meg nekik, miként kell élniük. Nem volt ez forradalom, inkább lázadás. Nem akarták erőszakos úton átvenni a hatalmat, inkább a reménytelenség sikolyának hallatszott. Ne feledjük, hogy az első héten a tüntetők Muszavi reformer elnökjelölt képei mellett Hamenei ajatollah portréi alatt vonultak. Csak később kezdték égetni az ajatollah képeit, amikor a főpap leterroristázta a tüntetőket.
– Milyen volt a tiltakozó mozgalom társadalmi megítélése? Nem csupán azt gondolták róla az egyszerű irániak, hogy igazából pár ezer értelmiségi hőzöng?
– Teheránt áthatotta a reformszellem, mindenki – így vagy úgy, de – „ellenálló” volt. Legalább annyi nő tüntetett, mint férfi, az emberek mindenhonnan csatlakoztak a menetekhez. A hatóságok nem számítottak rá, hogy esténként háztetőről háztetőre terjed a kiáltás: Allah akbar! vagy Halál a diktátorra!, hogy a sebesült tüntetőket a lakosság elrejti, mások információval segítik az újságírókat, nemegyszer mobiltelefonnal felveszik a Forradalmi Gárda, a bászidzsik kegyetlenkedéseit, és a képeket, videókat a világhálón terjesztik. Kevés kivétellel mindenki ellenállt az állam elvakult erőszakának.
– Milyen életkörülményeket tapasztalt az iráni fővárosban?
– Jobbra számítottam. Az irániak számára az élet rendkívül drága. Az infláció napról napra növekszik. Látható a munkanélküliség. A papság rendkívül szigorú szabályokat ír elő a lakosságnak, amelyekkel megfosztja az irániakat szabadságuktól. A városban nyílt utcán nem lehet politizálni, mindenütt besúgók vannak. De létezik egy ezzel párhuzamos élet, ez az értelmiségé, amely ellenáll a fanatikus eszméknek, és láthattuk, hogy a szabadságvágy nem halt ki az emberekből.
– Meg lehet-e reformálni kis lépésekkel Iránt, vagy olyan nagy robbanás kell, mint amilyen harminc éve történt?
– Az iráni népmozgalmat most vérbe fojtották. Az emberek nemigen mennek mostanában az utcára tüntetni, de azt sem felejtik el, miként viselkedett Hamenei ajatollah és Mahmúd Ahmadinezsád azokban a júniusi napokban. Úgy gondolom, hogy a változásra igenis van remény. Lehet, hogy négy év múlva, a következő választásokon.
– Teheránban zajlanak a tüntetők elleni megtorló perek. Miközben ön kiválóan végezte munkáját, bizonyítékot szolgáltatott a hatóságoknak azokról, akik részt vettek a megmozdulásokban. Hogyan tudja ezt összeegyeztetni?
– Ilyen helyzetekben fényképész-újságírónak lenni hatalmas felelősség. Egyrészt a mi tájékoztatásunk révén tudhatja meg a világ, hogy mi zajlott Iránban. A teheráni tüntetések idején rengetegen odajöttek hozzám, és kértek, mutassam meg a világnak, hogy mi történik velük. Végeztem a munkámat, miközben tudtam, hogy a fotóim, bizony, egyszer bizonyítékul szolgálhatnak ezek ellen az emberek ellen. A tanúságtétel szándéka erősebb volt bennem. Meg akartam mutatni ezeket az embereket, akik készek voltak akár meghalni is. Mindannyian kockázatot vállaltunk. Még Teheránból láttam az interneten, hogy majd az egész világ az én fotóimat közli az eseményekről. Úgy éreztem, hogy munkám legyőzte ezt a bennem lévő kettős tudatot. Visszatérve Párizsba otthon is tucatjával kaptam Iránból a köszönő e-maileket, az volt az érzésem, hogy segítettem ennek a népnek. Aztán hallottam, hogy a bászidzsik egy újságban közölték a képeimet, besúgókat toboroztak, akik ismerik a képeken lévő személyeket. Az egyik fiatalember lebukott. A rendőrök bevitték és borzalmasan megkínozták. Elengedését követően küldött nekem üzenetet: februárban ment volna ki Ausztráliába, ahol tanulni és dolgozni akart. A fotó miatt mindent elveszített, mint írta, életének vége. Nem okol engem, hiszen a saját elhatározásából, meggyőződésből vett részt a megmozduláson. Ma már látom, hogyan okoznak fájdalmat más embereknek a fényképeim. Lehet, hogy ebben a percben is azért kínoznak egy egyetemistát valamelyik iráni cellában, mert a fotómon szerepelt. Sok kérdés merült fel a mesterségemmel kapcsolatban, be kell vallanom, egyelőre nem találtam rájuk választ. Nehéz élni ezzel a tudattal. Fejezzem be a hivatásomat, hogy ne kockáztassam más férfiak és asszonyok életét? Azt hiszem, mindenkinek, aki ilyen szakmát űz, fel kell tennie magának ezt a kérdést. Egyértelmű, mindent megoldó válasz nincs rá.