(mekkora a várakozás )

Én nem tudom, miként jutott eszembe ez a butaság, de a minap, valamely rejtélyes ingernek engedelmeskedve, az f-i piacon kedvem támadt kipróbálni a kofák asszociációs készségét. Ezért odaléptem az egyik standhoz és így szóltam: „Kérek fél kiló obamát”. Döbbent tekintet meredt rám: „Obamánk nincs. Az valami déligyümölcs?” A harmadik kofánál abbahagytam a kísérletezést.
Így kopik meg a világ dicsősége. Néhány hónappal ezelőtt valamelyiküknél minden bizonnyal leesett volna a tantusz, hiszen az egész média Obama nevétől harsogott, és keresztneve is szájról szájra járt. Bombera Krisztina az örömtől ájuldozott az „élhető” New York-i utcán, amikor a hatalmas ismertségnek és népszerűségnek örvendő elnököt beiktatták a hivatalába. A legújabb hírek szerint – miként ez lenni szokott – a kezdeti eufória után az elnök népszerűsége csökkent. Ebben nincs semmi furcsaság. Gondoljunk arra, hová jutott Bush néhány évvel azután, hogy a „nemzet” üdvrivalgása közben meghirdette a terrorizmus elleni totális háborút. Így talán azon sem csodálkozhatunk, hogy az egyébként eszes kofáknak az „átlaghoz közelítő” Obama vezetéknevéről nem jutott eszébe sem az őszi-, sem a kajszibarack. Vonhatunk-e le ebből bármiféle következtetést honi viszonyainkkal kapcsolatban?
Egyetlen emberünk volt, mégpediglen Árpi bácsi, aki oly mély nyomokat hagyott a népképzeletben, hogy neve még ma is, sok-sok szociálisan érzékeny magyar „szívének húrjain visszhangzand”. Így utólag én is fejet hajtok előtte: a legnagyobb és legeredetibb populisták közé tartozott, képes volt erőlködés nélkül alászállni a néplélek legmélyebb bugyraiba, beilleszkedni abba a gyermeki érzésvilágba, amely a közjogi méltóságtól atyai gondoskodást remél. Hozzá hasonló rendíthetetlen és indokolatlan rokonszenvnek egyetlen magyar politikus sem örvendett, ugyanis a populáció egyik részében kialakuló rajongást általában a népesség másik felében meglévő gyűlölet és ellenszenv egyenlítette ki.
Visszatérve Obamához: az iránta érzett amerikai és nemzetközi lelkesedés lelohadása azt bizonyítja, hogy a változás ígérete sokakat jobban megigéz és magával ragad, mint a változás. A cselekvés ritkán olyan látványos, mint az elképzelés, s szinte sosem elégíti ki a várakozást. Talán furcsán hangzik, ha azt mondom – hiszen Obama győzelmét az egész világsajtó győzelmi eseménynek nevezte –, hogy a Magyarországon bekövetkezhető változás, saját mini voltunkban sokkal többet jelenthet, mint az amerikai párt- és személycsere. Az MSZP és a Fidesz között nagyobb a különbség, élesebb az ellentét, mint a demokraták és republikánusok között, Obama és Bush személyiségének antagonizmusa össze sem mérhető Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc (klónozott) lényének és életeszményének gyökeresen eltérő voltával. Orbán és pártja jelenleg népszerűségének csúcspontján van. Hadd kockáztassak meg egy feltevést: ilyen magasra a gyurcsányizmus nélkül aligha juthattak volna. Ezt valószínűleg ők maguk is sejtik. Aggodalmamat hadd fejezzem ki egy kifacsart Ady-idézettel: „Hogyha tán sejti(k) is, könnyen elfelejti(k)”. Ne felejtsék el! A várakozás, a változás reménye emeli egyre magasabbra őket, s ugyanakkor egyre növeli felelősségüket. Ha a jobboldali győzelem bekövetkezik, valószínűleg országos eufória fogadja. De a mámor után nehéz napok, nehéz évek jönnek, az öröm magától való, de a munkára tisztességgel, fegyelemmel fel kell készülni. Bizonyos kiábrándulás, miként a fenti példák is bizonyítják, mindenképpen bekövetkezik majd. Most kell erőt gyűjteni a nehezebb időkre. A józan ész két dolgot vár el a Fidesztől: jó kormányzást és a közélet megtisztítását.
Hogy az annyira óhajtott változásban hazánk mikor nyeri vissza becsületét, én nem tudom…