MI A MAGYAR?

Konstantinápolyban a telet Sester Keresztély úrnál, a császári kertek főigazgatójánál töltöttem, kivel mindjárt Konstantinápolyba jöttemkor ismerkedtem meg; télen által kis rovargyűjteményét rendbe szedtem, számára több madarat tömtem ki, s élelmet és lakást nyertem nála. Ezen derék úr asztalánál ritkán hibázott valami utazó vendég, s Magyarhont beszélgetéseikbe gyakran beszőtték, mikből kiviláglott, hogy Kína viszonyait jobban ismerik, mint honunkéit, s mégis ítélnek felettök. Leggyakrabban szlávokat emlegettek, azt állítván, hogy a magyar parasztok helyzete csak olyan, milyen volt az orosz muzsikoké, kiket előbb egyesen is eladhattak, vagy urasága egy pár kutyáért is elcserélhetett; de ennek már ott is vége, s csak nagyobb számban lehet őket a földbirtokkal együtt áruba bocsátani. Menynyire tehetségemben állt, mentém hazámat, s némely balvéleményeket cáfoltam, igazítottam, felvilágosítottam.
Magyar népnek egyébiránt odakünn híre sincs (nehány értelmesb s tapasztalt törököt tekintetbe sem lehet venni), s nyelvünkről annyi fogalommal bírnak, valamint én a szibériai jakutokéről vagy a floridai indusokéról. A törökök, kik velünk századokig harcoltak s közlekedtenek, most legkevésbé ismernek bennünket, kivévén a körmöci aranyat, melyet „magyar altin”-nak hínak, de nem tudják, honnan ered…
Brussában nagy számban léteznek a félholdas gerlicék, mely fajt Frivaldszky úr utazói a Balkán vidékén födöztek fel. Ezen galambokból szerettem volna pár tucatot kitömni, de a városban lőni nem szabad. Egy kavász jött hozzám, intve, hagynék fel a gerlicevadászattal. Törökhonban nem tanácsos némely madarak s állatokat, például: galambot, gólyát, saskeselyűt, macskát bántani, mert vallási elveknél fogva tiszteletben állanak a nép előtt…
Ritka pillangókra akadtam, s több napot gyűjtésre szenteltem. A gránátalma-erdőcskén túli szép daphne- s más cserjéktől benőtt hegyen mindig igen ritka rovarokat találtam. Eleinte sok bosszúságot kelle nehány ifjú töröktől csupa fanatizmus miatt kiállanom, minek azzal vetettem végét, hogy a falu alatti sziklahalmon, hol igen sok hegyi teknősbéka s kígyó tartózkodik, egypár kígyót fogtam, s velök a kávéházban, melyben rendesen tartózkodtam, az ismét faggatózó fiatalokra nehányat húztam, mire a törökök nagy ijedtséggel hagyták el a kávéházat, s akit a kígyóval megütöttem, alig tudta rémületében pisztolyát derékövéből kivonni, s midőn azt felém irányozná, nagy komolyan elibe tartám a kígyót, mondván törökül, ha el nem takarodik, tüstént megvarázsolom, mire ő meghunyászkodva rejté vissza övébe pisztolyát, s ott hagya bántatlanul. A törökök iszonyúan félnek a kígyótól, mikkel derviseik különösen tudnak bánni, és a nép őket azért valami felsőbb erővel bírókként tiszteli. Azonnal békével jártam köztük, sőt később baráti viszonyba is szövődtem velük.
(Nogel István utazása keleten, 1847)