Nyugati utakon: az Írott-kőtől Sárvárig gyalog

Írott-kői kilátótorony, Óház-tető, Hét vezér forrás: papíron ezek a főbb nevezetességei a több mint fél évszázados múltra visszatekintő országos kéktúra első szakaszának. Az említettek a hetven kilométeres út első részén, a Kőszegi-hegységben találhatók, ám az utána következő, unalmasabbnak hitt távban is meg lehet találni az értékeket, akár egy almafa, egy presszó vagy egy játszótér képében is.

Elsőként egy nagy elhatározásra van szüksége annak, aki teljesíteni kívánja a már 1938-ban felfestett, először 1952-ben kiírt túramozgalom követelményeit, de sokat számítanak a jó túratársak, a pontos térképek, az ideális lábbelik is. Fontos felszerelés továbbá az igazolófüzet, ebbe pecsételgetve dokumentálható a hazánkat nyugat–keleti irányban átszelő, végig kékkel jelzett turistaút megtétele. Az országos kéktúra összesen 1128 kilométer hosszú – volt, aki 17 nap alatt végigfutotta –, mi az első kéktúrás hétvégénken a Kőszegi-hegység és a Rába-völgye mentén húzódó, Írott-kő és Sárvár közötti, 69,5 kilométeres szakasz teljesítését tűztük ki.
A kéktúra rajtja tehát az osztrák határon lévő, 884 méter magas Írott-kőnél található, ahol egy várbástyára emlékeztető erődítmény emelkedik. A hegycsúcsra természetesen valahogy fel is kell jutni, a legközelebbi település Velem, innen indulva az erdei Szent Vid-kápolnán és egy, a kéktúra jelvényét ábrázoló emlékoszlopon keresztül, valamint három foltos szalamandra megcsodálása után kapaszkodtunk fel. Már ekkor megállapítottuk, ami másnap is igazolást nyert: ez a táj jelentősen eltér a többi magyarországi hegységben megszokottól, köszönhetően elsősorban a sokkal nedvesebb időjárásnak és a metamorf kőzeteknek. Gyönyörű, változatos vidék, mintha egy másik országban, az alpesi hegyekben kirándulnánk. A kilátótornyot pont a határra építették – a schengeni övezetbe való belépés előtt gyalogos-átkelőhely is működött itt –, ami nemcsak azért jó hely, mert az erődítményben lévő határkőnél lehet „az egyik lábam itthon, a másik külföldön van”-t játszani, hanem mert az alsó szinten egy üres, de tiszta szoba található, ahol az időközben eleredt eső elől éjszakára kényelmesen meg tudtunk húzódni. Más kérdés, hogy a torony tetejét biztonsági okokból lezárták, így a kilátásban nem gyönyörködhettünk. Igaz, másnap lejjebb ereszkedve a XI. században épült vár maradványaiból kialakult Óház-kilátó kárpótol, ráadásul ekkorra már a nap is kisütött, s innentől végig tökéletes túraidő kísérte utunkat.
Innen néhány kilométerre található a millenniumkor kialakított Hét-forrás, amelynek hét kifolyónyílása a honfoglaló vezérek neveit viseli. Igazán szép, gondozott hely, a kulacsom megtöltésekor nehéz volt a választás, hogy melyiküket tiszteljem meg… Nem sokkal később egy szép kálváriatemplom mellett haladtunk el, majd beértünk Kőszegre, ahol késői reggelink elfogyasztása után a térképre pillantva megállapítottuk, hogy hátravan még bő 55 kilométer, de a táj már kevésbé lesz izgalmas, az út sok egyenes szakasszal, különösebb emelkedők és lejtők nélkül vezet tovább. (Hiába, nem lehet mindenhol sziklákkal tarkított szép kilátás, innen gyakorlatilag egy átkötés következik a Balaton-felvidékig.)
Azért a jó társaság, egy-egy útszéli kereszt, vagy finom frissítésként szolgáló almafa színesíti a monoton utat. Na meg a szépen rendben tartott falvak, mint például Tömörd, ahol a főúton zavartalanul lábtengózó fiatalokra nézve arra gondoltunk, erre Pesten nem sok esélyük lenne. Másnap a gyönyörű Festetich-kastélyáról és arborétumáról híres Szelestén a helyi presszóban néhányan már délelőtt tízkor olyan állapotban voltak, mint más kocsmákban a legtöbben a nap végén sem. Az élményeket gazdagította, amikor néhány méterről szemeztünk egy őzzel, majd egy faluval odébb, Bögötön a helyi szakértők az előző esti focimeccset elemezték. A sok okos és kevésbé okos megjegyzés után a kocsmáros megelégelve a diskurzust kijelentette: „Legközelebb innen válogatom össze a nemzeti tizenegyet.” Itt sörrel, Csényén fagyival próbáltunk erőt szívni magunkba. Utóbbi településen a büfé mellett mesepark található, a faragott padokon láthatjuk például a csodaszarvas legendáját, de lehet libikókázni is – nem hagytuk ki a lehetőséget, bár már nagyon fáradtak voltunk.
Fáradtak, hiszen két nap alatt 70 kilométer, különösebb edzettség nélkül embert próbáló, szombaton sötétedéskor tartottunk 42-nél (a tábortűz melletti vacsora után senkit nem kellett altatni), s amikor másnap Sárvárra értünk, már egymás nehézkes járásán nevettünk. Szerencsére a lábainkon keletkező vízhólyagok számát meghaladta az élmények súlya, amely egy ilyen túránál nemcsak a tájból, hanem az együtt töltött időből is fakadhat. A vasútállomáson egyöntetű megállapítást nyert: nagyon jó, és elég is volt.
(Folytatjuk)